Minden ellenkező híresztelés dacára léteznek tartósan boldog párok. Öt különböző, mégis működő kapcsolatot mutatunk be, és megpróbáljuk megfejteni, mi a titkuk…

Jó lenne, ha tudnánk, mik a működő párkapcsolat szabályai, de ilyenek nincsenek – szögezi le a beszélgetés elején Bokor László pszichoanalitikus. – Ráadásul csak az a két ember tudja, hogy boldog-e a kapcsolatuk, akik benne vannak. „Boldog” helyett én szívesebben használnám a „működőt” a jó kapcsolat megnevezésére. Az a kapcsolat működik, amelyik elviszi az élet terheit. Amelyben mindketten örömet adnak egymásnak, ha kell, kivitatkozzák a konfliktusokat, és amely képes változni a különböző életszakaszokban. A legegyszerűbb boldog kapcsolat az iskolai kamaszszerelem. Szombatonként találkoznak, és a legfontosabb közös kérdés csak az, hogyan tudjuk a lehető legkellemesebben eltölteni az időt. Az már nehezebb, ha a közös pénzbeosztásáról is szó van, miközben testileg-lelkileg kívánjuk egymást. Még bonyodalmasabb, ha lakást kell közösen vásárolnunk, vagy gyerekekről gondoskodnunk.

– Csak akkor leszek képes arra, hogy a másikat boldoggá tegyem, ha ez nekem is boldogságot hoz – mondja szakértőnk. – A szenvedve meghozott áldozat, bármekkora is, legfeljebb bűntudatot kelt a másikban. Arra a kérdésre tehát, hogy kinek, mit kell tenni azért, hogy boldog legyen a kapcsolat, egyszerű a válasz: „legyen ő maga boldog és ezzel tegye boldoggá a másikat”.

„Már nem az én a fontos, hanem a mi!”

Zafirova Liliana és Bűdy Géza – 43 szerelmes esztendő titka: tánc, humor, megbocsátás

Ha egy nem túl tehetséges pszichológushallgatónak felvázolnám Zafirova Liliana és Bűdy Géza közös sorsának kacskaringóit, ő magabiztosan vágná rá: „annyi a rizikófaktor, hogy nem lehet jó házasság!” Ehhez képest egy olyan pár tagjaival beszélgetek a napfényes budai házban, akiknek minden gesztusa, szemvillanása, összekacsintása arról árulkodik, hogy a két ember szereti egymást. Hatvanon túl, negyvenhárom évi házassággal a hátuk mögött is „nagyon élnek”!

Rizikófaktor tényleg akadt bőven. Kezdjük a legfontosabbal! Lili bolgár. Más kultúra, más szokások. És ő a szerelemért elhagyta a hazáját (bájos akcentussal beszéli a nyelvünket). Ugyanilyen rizikófaktor, hogy a közgazdasági egyetemet végzett Gézát a munkája többször szólította külföldre. Montreal, New York, Bécs. Ez irigylésre méltónak tűnik, de csak az első pillanatban. Ha figyelembe vesszük, hogy milyen sok „külügyes házasság” borul fel idegenben, ahol sokkal hamarabb kiderül, van-e „tartalma” egy kapcsolatnak – nagyobb az egymásrautaltság, nincs stabil baráti kör és óvó család -, akkor a külföldi éveket is a veszélyeztető tényezők közé sorolhatjuk. Ráadásul Lili a férje karrierje miatt csak megszakításokkal hódolhatott imádott szakmájának-hivatásának: a bolgár néptáncnak.

De most nézzük, mi van a mérleg másik serpenyőjében! Például az akadályokra fittyet hányó, igaz szerelem. A szőke, kék szemű egyetemista srác meglátta a hazánkban vendégszereplő bolgár néptáncegyüttes fiatal koreográfusát, a barna hajú, barna szemű Lilit, és eldőlt a sorsa.

– Kétségbeesve hívott fel egy barátom, hogy megbetegedett a bolgár tolmács, ugorjak be helyette, elvégre tudok oroszul. Aztán „jött a vonat, és elütött”, mint a regényekben – mondja nevetve. – Az első (!) tolmácsolós nap estéjén közöltem édesanyámmal: találkoztam a feleségemmel.

Tíz varázslatos nap következett. Ha volt egy kis szabadidejük, kettesben sétáltak, vásároltak.

– Lili kalapot akart venni – meséli Géza -, és találtunk egy boltot a Jégbüfé mellett. 

Minden kalap jól áll neki, ha bilit tenne a fejére, abban is mutatna, mégis egy órát próbálgatott. Én várakoztam, szenvedtem, és csodálkoztam magamon: „őrület, ez a nő még mindig tetszik nekem!”

– A kalapvásárlás után történt valami fontos – veszi át a szót Lili. – Átszaladtunk az úttesten, közben Géza óvón-védelmezőn megfogta a kezemet. Én hagytam, hiszen nagyon fáztam, de nem csak ezért… Csodálatos volt a meleg keze, amelybe jól elbújhattam. Úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást, és én ebben a meleg kézben biztonságban vagyok. Ez ma is így van!

Az esküvőig összesen háromszázötvenkét levelet váltottak, többször találkoztak, majd jött a szófiai eljegyzés és a magyar-bolgár budapesti esküvő, amelyhez képest a „bazi nagy görög lagzi” halk, eseménytelen ünnepség.

Azóta elröppent negyvenhárom év. Nem csicsergős idillben (egy Skorpió meg egy Bika azon is képes összeveszni, hogy hová akasszanak egy festményt a nappaliban, aztán másnap együtt hahotáznak az akaratosságukon…).

– A szerelem szép lassan szeretetté alakult, ami többet jelent. Felelősséget a másikért! – mondja Géza. – Már nem az Én fontos, hanem a Mi! Például mindig önként segítettem abban, hogy Lili ne szakadjon el a hivatásától, hogy táncot taníthasson Montrealban, New Yorkban. Budapesten. Közben ő megteremtette a hátteret ahhoz, hogy el tudjam tartani a családot, és „szárnyalhassak”.

– A mi életünk sem volt csupa dal, móka, kacagás – teszi hozzá Lili. – Á New York-i évek után, ahol Géza agyondolgozta magát Malév-igazgatóként, jött a mélyrepülés. A nyolcvanas évek vége felé parkolópályára tették, ezért a család Bécsbe költözött.

– Szerényen éltünk, hogy a gyerekeinket taníttatni tudjuk – folytatja Lili. – A siker elsősorban Gézának, a családi pénzügyminiszternek köszönhető: a fiunk a bécsi amerikai egyetemen, a lányunk is Bécsben szerzett diplomát, és mindketten beszélnek jó néhány nyelvet. Persze azt sem hallgatom el, hogy egyszer a mi életünkben is szóba jött a válás – mondja Lili őszintén. – Szokványos, olcsó történet, közénk csöppent egy harmadik. Negyvenéves voltam. Eszembe jutott, hogy hazamegyek Bulgáriába, aztán rájöttem: nem lennék boldog a férjem nélkül. Mert ő nemcsak tehetséges, de jó ember is. És egy férfinak (egyszer!) meg lehet bocsátani. Tán épp azért, hogy megtudja, jól választott, amikor engem választott. És én nagyon megbocsátottam! Miért? Mert a szerelmünk olyan erős alap, amelyre újból lehetett építkezni, mert a családomban és Géza családjában is azt tanultam, hogy a házasság nagyon fontos. Aztán a gyerekeinkért, a gyönyörű közös élményeinkért, és azért, mert áttáncoltam vele az életet… Ő kiváló társastáncos volt, és számomra csodálatos, hogy az én hivatásom az ő hobbija!

A párhuzamosok 

Modrovics Krisztina és Tarr Bence László – Titkuk a közös cél, a gyerekek felnevelése

Modrovics Krisztina klinikai gyermekszakpszichológus és Tan Bence László kulturális antropológus hét év együttjárás után, tíz évvel ezelőtt házasodott össze. Három gyermekük van: Norbert 7, Bálint 5, Csilla 3 éves, mindkettőjük szerint ők jelentik a boldog kapcsolat alapvető zálogát.

– A mi titkunk az – mondja Modrovics Krisztina -, hogy mindkettőnknek a gyerekek a legfontosabbak, akiknek a fejlődése rengeteg örömet hoz a kapcsolatunkba. Nálam a második helyen áll az őszinteség, még akkor is, ha az adott pillanatban ez a másiknak rosszulesik. Boldogít, hogy a klasszikus női és a férfiminták szerint élünk, ami a mai világban nem könnyű, és talán maradinak is hangzik. A férjem elvállalt egy olyan munkát, amellyel el tud tartani bennünket, én pedig testemet-lelkemet beleadhatom a család, a gyerekek, a háztartás ellátásába.

– A mi házasságunk tényleg azért boldog – erősít rá a férj, Tarr Bence László mert van közös célunk: a gyerekek felnevelése. Fontos, hogy legyenek egyéni céljaink is. Például a feleségem elfogadja az egyéni célomat, és én is elfogadom, hogy ő ebben nem akar részt venni. Én ezotériával foglalkozom a Szintézis Szabadegyetemen. Ehhez kapcsolódik a boldogság harmadik titka, és ez szorosan összefügg az előzővel. A másik ember világlátásának tisztelete. Egyikünk sem akarja a másikat a saját útjáról letéríteni. A feleségemé a pszichológia, az enyém a spiritualitás, és nem akarunk a másikra erőltetni semmit. Amitől úgy érezzük, hogy ugyan a saját utunkon járunk, de ezek az utak párhuzamosak, és egy irányba vezetnek.

Az állandóság gyönyörködtet

Szűcs Szilvia és Szűcs Attila – 24 őszinte esztendő titka: gyerekek, hasonló értékrend, bizalom