Illyés Gyula: Igazolványok (1962, a Nők Lapjában 1974-ben jelent meg)

A kedvezményt a vasúti félárú jegyre a pedagógus férj jogán a feleség is megkapja. És ha a feleség az eredeti jogosult? Egy újabb rendelkezés értelmében most már a feleség után a férjet is megilleti a kedvezmény. Így jutottam legújabb igazolványom birtokába. Vászonkötésű, gyermektenyérnagyságú könyvecske; tartalma mindössze egy nagy MÁV-pecsét, szerény, morcos fényképem és szövegül ennyi: Illyés Gyuláné férje.

Ha valamennyit megtakarítottam volna, hosszú könyvespolcot töltenének be csupán a fényképes igazolványok, melyekkel életem során a világ kitüntetett, kordába fogott, megnyugtatott, fölzaklatott, hatalmaskodással kísértett és rabszíjra fűzött. Korcsolyázni akkor tanultam meg a Sió kiöntésein, amikor írni; de már a dombóvári diák korcsolyapályára csak fényképes bérlet-igazolvány fölmutatása után tehettem volna be tízéves bokámat. Ozorán még a Dalárda tagjainak is volt igazolványuk. Az önkéntes tűzoltóknak. Ebben sem részesültem, de aztán záporozni kezdtek rám is a villamosbérletek, a horgász-jegyek, a biciklilapok, a betegsegélyzői, a testedzői, a szakszervezeti, a véradói, a múzeumi igazolványok, gyárbelépők, vezetői jogosítványok, könyvecskékben, tokban, vagy csak pőre kartonon; volt még antialkoholista igazolványom is.

Aztán a leckekönyvek, a katonakönyvek, az útlevelek, s a különféle carte d’identité-k és tartózkodási engedélyek. Fölsorolhatatlan, hányféle közösség nyújtott kezembe bizonylatot aláírással, pecséttel, díj-bélyeggel arról, hogy nem vagyok egyedül, tartozom valahova.

Igazolványt fölmutatni kéj; kellő körülmények között, persze. Hatósági dokumentummal hitelesíteni, hogy azok vagyunk, akiknek látszunk, mi magunk számára is kellemesen megnyugtató.

Első osztályú fényképes szabadjegyet vasúti ellenőrnek csak úgy távolról odavillantani nyilván várurak országló gyönyöréből kóstoló. Útlevelünkbe mélyedő határőr szeme-mozgását követni idegfeszítő, főleg, ha léptünk már át határt kétes érvényű vízummal, netán részben vagy teljességében hamis útlevéllel. Zsebünkben szabályosan megújított horgászjeggyel nézni az ellenőrző vízi-rendőrök sorsszerű közeledtét: mosolyfakasztó gyermeki csínytevés. Fölemelő érzés védelem alatt állni.

Dulce et decorum… szép és magasztos tudni, mi az: haza! A világot, amióta világ, a férfiak vezetik, mégpedig mondhatni szabályosan megismétlődő katasztrófákba. Ezekből mindahányszor a nők mosdatják ki, sebkötözéssel, rom-kisöpréssel, parancsnokságokhoz és elöljáróságokhoz való rohangálással, testi és lelki csillapítók adagolásával. E szereposztás megváltoztatásának, esetleges fölcserélésének gondolata az emberi elme-működés történelme során Lysistrate óta többször fölmerült. Nők-kormányozta család – sőt nagycsalád – nevelt; nők ojtották belém s tartották meg bennem a hitet, hogy mégiscsak lehet bízni az emberiségben, az emberi elme rendteremtő – romtakarító és életet-szervező – erejében.

Számomra tehát a női befolyás világuralmi növekedésének semmi jele nem sok.

A statisztikák görbéi és számoszlopai nemigen szárnyaltatják meg szívósan földközeli képzeletemet. Prózai szememnek az élet ilyenfajta jelei adnak látnoki erőt, mint ez az új igazolvány, amely oly szerény somfordálással akart csatlakozni elődeinek vonat-hosszú sorához. Újabb igazolványaim fényképeiről mintha valamiféle száműzött tekintete, mondjam csak ki a szót: valamiféle körözött bűnöző szűkölése lövellne rám: meddig még a bujkálás a szép kor határain kívül; mikor csap le a végső tettenérés? Nincs közöm ehhez a menekülő archoz. Nem vele vagyok azonos, Összehajtom a kis könyvecskét, de nem levéltárcámba teszem, hanem ide, ahol ideje lenne tán nekem is dísz-zsebkendőt viselnem, a szívem fölötti zsebembe. Csitító érzés a nők világ-együtteséhez – ha csak kültagilag is – tartozni.

Kiemelt kép: Illyés Gyula 1964-ben, Fortepan/Hunyady József