Az algoritmus tudja, mit akarok. Kérdeznie sem kell. Tudja, mire kerestem rá az interneten, tudja, miről chateltem, sőt, azt is tudja, miről beszélgettem. És néha úgy tűnik, azt is tudja, amit gondoltam… vagy amire még gondolni sem merek. De ezen most nem felháborodni szeretnék. Hanem viccet csinálni belőle.

Nemrég egy barátnőmmel chateltem arról, hogy milyen bőrfiatalító kezeléseket ismerünk, majd a szó a mellrákszűrésre terelődött, mert elmeséltem neki, hogy én most a szem alatti ráncok enyhítésére szánt összeget egy mammográfia-ultrahang kombóra költöttem. A barátnőm feltett néhány kérdést a vizsgálatról, de a Facebook hirdetési algoritmusa esélyt sem adott válaszolni, máris megbombázta a hírfolyamát egy kedvezményes emlő tomoszintézis vizsgálat ötletével.

Önismeret a hírfolyam jobb felső sarkában

Tény, hogy a fogyasztói társadalom malmai hipergyorsan őrölnek, és ha az algoritmus vérszemet kap, semmi sem szent számára, és nem ismer lehetetlent. Megfigyelésem szerint nem jön zavarba például attól sem, hogy temetkezéssel kapcsolatos ajánlatokat közvetítsen valakinek a halálhíre apropóján. Ezen ma már meg sem lepődünk, együtt élünk a tudattal, hogy a digitális térben gyakorlatilag nincsenek titkaink. Aki szeretne ellenállni, ahol csak lehet, megvásárolja a prémium verziót, amely azzal kecsegtet, hogy megkímél bennünket a hirdetésektől, de ezzel is csak bizonyos helyeken kerülhetjük el a reklámok áradatát. Én például a YouTube-on megvettem a prémium előfizetést, mert elviselhetetlennek tartom, hogy önszántamból nézek valamit, és azt tőlem teljesen függetlenül hirdetésekkel szakítják meg. Ezért nem nézek soha tévét, mert kikérem magamnak azt az agressziót, amellyel eldöntik helyettem, mikor kell abbahagynom, amit nézek, csupán azért, hogy engem egyáltalán nem érdeklő reklámokat lássak. És még csak bele se tudjak tekerni.

Az interneten mindezt sokkal könnyebb elviselni.

A szemem már teljesen megtanulta, hogyan kell szinte észrevétlenül átugrani a nekem szánt, ám kéretlen tartalmakat.

Valószínűleg már mindenkinek megvan a stratégiája, hogyan ne idegesítse fel magát a mindenhonnan ömlő hirdetéseken. Az én stratégiám az, hogy teljesen komolytalan következtetéseket vonok le azzal kapcsolatban, vajon a kapitalizmus milyen embernek lát engem, és ezzel szórakoztatom magam.

A díj egy aranyrúd

Sosem győzöm hangsúlyozni, mennyire imádom az Adrian Mole naplókat. A 23 és ¾ éves Adrian Mole küzdelmei 1991-ben játszódik, mégis meglehetősen aktuális problémát fogalmaz meg benne a főhős: „Átmentem Pandorához a leveleimért. Semmi különös: jégeralsó-reklám, Reader’s Digest előfizetési verseny (a díj egy aranyrúd) meg egy prospektus leszállított árú műbársony függönyök széles választékával (…) A világ szemmel láthatólag olyasvalakinek tart engem, aki felkelés után magára húzza a jégeralsót, fölvonja a műbársony függönyt, és rögtön nekiül a Reader’s Digest legújabb számának.”

Igaz, hogy ’91-ben ezek a kéretlen pormóciók még a postaládában landoltak, és a cégek marketingesei nem tudták olyan pontosan belőni a célcsoportot, algoritmusról meg még nem is hallottak akkor, de az egésznek a lélektana valahol ugyanaz. A hirdetéseken keresztül a világ véleményt formál rólam, több-kevesebb sikerrel kitalálja, mire vágyom, mit akarok, és meg is kínál vele.

Hol lehet leiratkozni?

Engem személy szerint nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdett el szórakoztatni, milyen hírlevelekkel bombáz a rendszer. Apropó, hírlevél. Ez is egy nagyon trükkös műfaj. Feliratkozni szinte észrevétlenül lehet, akarva akaratlanul belecsúszik az ember, leiratkozni azonban már jóval bonyolultabb, vagy legalábbis egy komolyabb olvasószemüveg vagy nagyító szükségeltetik hozzá, mert ez a lehetőség legtöbbször a lehető legapróbb betűvel van kiírva. Szóval egyszer valamelyik kuponoldalon megvásároltam egy akciós próba rúdtáncórát. A rendszer szemében tulajdonképpen a mai napig rúdtáncos vagyok. Ott valami nagyon beégett. Évekig jöttek a rúdtánc fitness akciók, és minden más szolgáltatásra való felhívás is, amely a sztereotípiák szerint ezzel a műfajjal kapcsolatos. Akciós csipkés tangabugyik, mellnagyobbítás, szájfeltöltés. Akkoriban a barátnőmmel alig vártuk ezeket a hírleveleket, és minden különösen jól sikerült darabot átküldünk a másiknak, egymás szórakoztatására.

Manapság is előszeretettel mérem fel a nekem kínált hirdetéseket viccből. Minden nap, amikor aznap először lépek fel a Facebookra, direkt megnézem, hogy az algoritmus ma épp milyen embernek lát engem.

Érdekes módon ma gyémántokkal is kecsegtetett, úgyhogy gyorsan frissítettem egyet, mert ez valami hiba lehet a rendszerben. Jelen élethelyzetemben semmilyen szerepet nem kapnak a gyémántok. Persze az is lehet, hogy ezt a tátongó űrt próbálja meg betömni nekem a Facebook, és néhány lépéssel előttem jár. Ő már tudja, hogy hamarosan gyémántot szeretnék majd, én még nem.

Frissítés után azonnal megjelent persze a mindennapos sláger: a cipő. A Facebook algoritmus minden lehetséges alkalmat megragad, hogy cipőket ajánljon nekem, és egyre jobban kiismeri ízlésem legmélyebb bugyrait is. Nem tagadom, ehhez adtam is neki muníciót, hiszen az elmúlt egy évben gyakorlatilag a háztartásunkban használatos lábbelik mindegyikét online vásároltam meg. Az algoritmus száz százalékosan kiismerte a cipőkkel kapcsolatos elvárásaimat, de minden vágya, hogy soha nem álljak le a költekezéssel. Vettem egy bokacsizmát? Ok, rendben van, de mutat ő nekem egy nagyon hasonlót, hátha az még annál is jobban tetszik majd, mint amit megvettem. Gyengéim a vastag talpú szandálok? Az algoritmus Ausztráliáig is képes elmenni, hogy mutasson belőle egy olyat, amilyet még sosem láttam, de rögvest elájulok tőle. Ilyenkor az egyetlen védekezés, hogy azonnal frissítem az oldalt, és bízom benne, hogy egy időre szót ért ebből, és nem bombáz újabb és újabb cipőkkel és szandálokkal. De persze ez naiv elképzelés, és az algoritmus nem adja fel egészen addig, amíg sikeres tranzakcióról nem értesíti őt a rendszer. Ekkor pedig azonnal bedobja a következő ötletét.

Repülőjegy nem kell?

Az én hírfolyamom azért is nagyon érdekes, mert a munkám során nagyon sok olyan dologra kell rákeresnem, amely amúgy nem képezi személyes érdeklődésem részét, de kénytelen vagyok foglalkozni vele. Nyáron írtam egy cikket a Holdra szállásról, ezért az algoritmus időről időre megkínál Neil Armstorng életrajzi könyvével. A rendszert általában teljesen összezavarja, amikor utazási anyagokat készítek. Ilyenkor ugyebár alaposan rákeresek a különböző desztinációkra, az algoritmus pedig teljesen értetlenül áll a tény előtt, hogy szállásra és repülőjegyre nem indítottam keresést. Biztosan csak elfelejtettem, feltételezi, és

szakadatlanul bombáz sevilla-i repülőjáratokkal, szállásokkal minden kategóriában, valamint további andalúziai látnivalók tömkelegével, pedig én csak azt szerettem volna tudni, pontosan mi a neve Sevilla főterének és hogyan kell helyesen leírni.

Karácsonykor pedig aztán elszabadul a pokol. Az ajándékok nagy részét online intéztem, szóval a világítós rajztáblától kezdve a személyre szabott hűtőmágneseken át a csinos kis teáskannákig minden létező földi jóval el akar árasztani a rendszer. Szerintem az adventi időszakban még ez a kifinomult robot is elveszti a fejét, és alig várja a januárt, hogy egy kicsit rendezze sorait. Remélem, addigra azt is elfelejti, hogy az utóbbi időben néhány ismerősömnek súlygyarapodásomról panaszkodtam, és békén hagy végre a hastáji zsír eltüntetésére vonatkozó ötletekkel. Köszönöm, az erre vonatkozó tippekből nem kérek december utolsó hetében!

Kiemelt kép: Getty Images