Ugyanabban a szobában ülünk Fehérgyarmaton, ahol utoljára júniusban. A járási tanács elnökének szobájában. Ülünk, és várakozunk. Végre belép egy ember, a kezét nyújtja; habozva bemutatkozom. Elneveti magát: „Nem ismer meg?!”

Aki megtanult mosolyogni

Nem ismertem meg Széles Lajost, a fehérgyarmati járás tanácselnökét. Pedig akkor azt hittem, ezt az arcot nem fogom elfelejteni. Emlékezetembe belevésődtek elgyötört vonásai, a tehetetlen aggodalom, a kínzó felelősség mély árkai, mintha szürke agyagból gyúrták volna. A hangja is más volt, tompa, fénytelen: Szabolcsból hazatérve a tévében is láttam és hallottam, az egész ország láthatta-hallhatta; szűkszavúságával, póztalanságával megrendítő volt.

Nem hittem volna, hogy mosolyogni is tud.

Koccintottunk a viszontlátásra. Elkomolyodva mondja:

— Nem szeretem a nagy szavakat, erről meggyőződhetett. Most mégis azt mondom: ami fél év alatt itt történt, az a csodával határos. Amit a párt és a kormány elhatározott, valóra vált. Azt ígérték, hogy az első hideg napok beköszöntővel minden család feje felett fedél lesz: így történt. Az újjáépítés kilencven százalékos, minden vonalon. Értem ezalatt a mezőgazdaságot is. Ha egy kicsit körülnéz, két dolgot figyeljen meg. Sok lakóház mellett felépült vagy épülőben van a melléképület is. Ez azt jelenti, hogy az emberek tervezni is tudnak már. A kerítések is készülnek, vagy elkészültek, ez a biztonságérzet kifejezője. De győződjék meg róla a saját szemével.

Az építők utcái

A fehérgyarmati járás szenvedett a legtöbbet, kétharmada állt hetekig víz alatt. 28 települést kellett kiüríteni, 70 ezer hold földterületen pusztult el az élet, a gyümölcs, a legelő; máig se készült pontos kimutatás, hány százalékos a veszteség az állatállományban, s milyen mértékben ment tönkre a géppark. Ellenben minderre együttesen vonatkozik az újjáépítés — előbb említett — 90 százalékos aránya.

Széles Lajos tanácselnök mondotta, hogy a „szabolcsi csoda” mögött olyan hatalmas erőfeszítés, áldozatvállalás, akarat van, amit számokkal aligha lehet kifejezni. Mégis, megkíséreljük érzékeltetni:

A járásnak juttatott készpénz- és természetbeni segély értéke 210 millió forint. Az ingósági és ingatlansegély pénzre átszámított összege 143 millió forint. 18 millióra tehető a patronáló termelőszövetkezetek segítségének értéke. 

A kétkezi munka értékét azonban senki sem számította ki, nem is lehetséges. 80—90 építőipari vállalat, kisipari szövetkezet embereinek, iparitanuló-intézetek fiatal szakmunkásjelöltjeinek hónapokon át tartó erőfeszítését nem lehet forintba átszámítani. Még kevésbé kifejezhető az áldozatvállalás pénzértéke azoknak a patronáló termelőszövetkezeteknek az esetében, amelyek csaknem ugyanannyit szenvedtek az árvíztől, mint a patronált szabolcsiak. Több ezer emberről van szó. Több ezer munkaóráról. S még ennél is több olyan „szabad időről”, amit ezek az emberek a családjuktól távol töltöttek, önként vállalva a nomád élet viszontagságait.