Élet egy sztármacskával

Erzsébet Fenevadova, a hatéves brit ezüstcirmos Magyarország leghíresebb macskája. Igazi celebritás, a közösségi média egyik legnagyobb sztárja. Erzsinek mindenről van a véleménye, és nem tűri, ha ellentmondanak neki – a Facebookon legalábbis ilyennek tűnik. De milyen lehet vele az élet?

„Minden sikeres macska mögött ott figyel egy engedelmes szolga” – írja Erzsébet a könyvében, amit állítólag a szolgájának, azaz nekem diktált. Erzsike szerint egy macskának ugyanis nincs gazdája. A cirmosoknak személyzetük van, és ezzel én is egyetértek. Bennük ugyanis az oroszlán vére csörgedezik. A tökéletességük teljes tudatában manipulálják az embert, aki csak azért van, hogy az ő kényelmüket megteremtse. Egy macska-ember kapcsolatban nem az ember diktál. Ezt az első perctől kezdve tudom. Amikor kiscicaként elhoztuk a tenyésztőtől, az autóban véresre harapta az ujjam, pusztán, hogy érezzem a törődést. Elfért a tenyeremben olyan pici volt, de annyi düh szorult bele, hogy ha csak egy kicsivel nagyobb, a torkomnak ugrik, és úgy esik le a fejem, mintha a Trónok harca című sorozatból írtak volna ki. Mire megérkeztünk az új otthonához, szegénykém annyira kifáradt, hogy csak pihegett.

A karomban vittem fel a lakásba, és éreztem, hogy kalapál a szíve a félelemtől. Olyan volt ez, mint amikor egy apás szülés után a kisbabát a karjaiba veszi az újdonsült apuka. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy élete végéig felelős leszek érte.

Sok idő eltelt azóta, Erzsiből sztár lett. Már megszokta a fotósokat, a tévéstábokat, és úgy pózol a kamera előtt, mint egy igazi szupermodell. Egyedül az állatorvoshoz nem szeret járni, de kénytelen. Évente nem árt, ha megvizsgálják, hogy minden rendben van-e a bundában. Ilyenkor ketrecharcos amazonként küzd az ellen, hogy betegyem a macskahordozóba, amit mi csak macskabörinek, azaz macskabörtönnek hívunk. Erzsikém mindösszesen három kiló, de egyedül képtelenség abszolválni ezt a feladatot. Még akkor sem tudnám, ha előtte karmolás- és harapásbiztos védőfelszerelést húznék, mert a művésznő elég nagy rutint szerzett az évek alatt abban, hogy egy óvatlan pillanatban meglógjon a macskaböriből. Van esze, csak nem arra használja, amire kellene. Erzsike ugyanis pontosan annyira öntörvényű és egoista, mint bármelyik más macska: megköveteli a tiszteletet. 

Szófogadás kizárva 

A múltkor például zenét hallgattam amíg ő aludt az ágyamon – amit természetesen a saját ágyaként használ. Próbáltam leszoktatni arról, hogy odafeküdjön, de ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Láttam, hogy felébredt, mert mozgatta a füleit, és amikor felhangosítottam a zenét, ő méltóságteljesen felém fordult, mélyen a szemembe nézett, és egy halk nyávogással adta tudtomra, hogy jó lenne, ha lehalkítanám a rádiót. Ellentmondásnak nem volt helye. Egy kicsit olyan, mintha a gyerekem lenne, csak nekem nem kell iskolát keresni neki, szülői értekezletekre járni, és vitatkozni vele, hogy miért nem fogad szót. Egy macskától ugyanis semmi nem áll távolabb, mint az, hogy szót fogadjon. Biztos lehet tanítani a macskákat, arra nekem is sikerült megtanítanom Erzsikét, hogy ne ugráljon fel az ebédlőasztalra és a konyhapultra, de itt megálltunk az idomítással. Kiscica korában ha ugrott, már lőttem is a vízipisztollyal. Sokak szerint ez állatkínzás, de szerintem minden együttélés kompromisszumokról szól. Elfogadom, hogy nincs az a tolóajtós gardróbszekrény, amit ne tudna kinyitni, hogy ott töltsön el egy kellemes délutánt. Beletörődtem, hogy ráfekszik az ágyamra. A ruhákról le lehet szedni a macskaszőrt, az ágytakarót ki lehet mosni, de legalább egy hely legyen a lakásban a hűtőszekrényen kívül, ami jó, ha garantáltan macskaszőrmentes. Ebben megállapodtunk. Néha persze arra ébredek, hogy a konyhában hangos csipogás jelzi Erzsikém lépteit, mert éppen az érzékelős kerámialapon sétálgat, de ilyenkor elég egyet rákiabálni, hogy halljam a sötétben a huppanást, azaz, hogy a művésznő meghallotta a figyelmeztetést, és leugrott a konyhabútorról.

Kiérdemelni egy macska szeretetét 

Erzsikét a rajongói is művésznőnek, elnök asszonynak és úrinőnek hívják. Amikor az állatorvosi rendelőben – azaz a cicászaton – nyalogatta a száját, az állatorvos kedvesen megjegyezte: „Erzsike, úrinők nem nyalogatják a szájukat”. Erzsi ugyanis időközben sztár lett, a könyve hónapok óta az eladási listák élén tanyázik. A közösségi oldalán pedig szórakoztatja a nagyérdeműt, de véleményvezér is egyben. Én lettem a menedzsere, meg emellett a személyzete, a PR-ügynöke, az udvari krónikása, egyszóval mindenese Erzsébetnek. Intéznem kell az ügyes-bajos dolgait, ami messze túlmutat azon, hogy etetem, és kitakarítom az almot.

Erzsi nevében ugyanúgy el kell járnom, mintha egy sztárt menedzselnék. A könyvkiadóval kell tárgyalnom, a reklámszerződéseit kell intéznem, tartanom kell a kapcsolatot Erzsi rajongóival, hiszen meg kell válaszolnom azt a rengeteg levelet, üzenetet, amit naponta kap.

Szerencsére sztárallűrjei nincsenek Erzsébetnek. Bár ő is vigyáz az alakjára, és rendszeresen sportol, a hajnali ritmikus sportgimnasztika gyakorlataival tud csak az őrületbe kergetni. A rajongóitól rengeteg ajándékot kap, aminek ő nagyon örül, én viszont kevésbé. A legszörnyűbb egy szirénázó egér volt, ami sajnos egy időre a kedvence lett. Ez egy olyan borzasztó macskajáték, amit ha a cica elkezd pofozgatni, olyan hangot ad ki, mint egy rohammentő. Még a halott is felébred tőle. Bárhová tettem, a macska előkotorta, és amikor már a kialvatlanságtól félrebeszélve levittem a pincébe, Erzsikém két napig teljes letargiában nézett ki a cirmos fejéből a macskabútoron, így a játék visszakerült a lakásba. Ő nyert, de általában ő nyer… Szerencsére pár hét után megunta, és helyreállt a világbéke. Most újra sztaniolgalacsinokkal végez akrobatamutatványokat hajnalban, és amíg nem szalad át a fejemen, miközben alszom, nem reklamálok. Ő egy igazi ragadozó, és ezt az embernek tiszteletben kell tartani. Egy kutya, ha meglátja a gazdáját, farkát csóválva fog rohanni felé. Egy macska nem. Minden macskás ismeri azt az érzést, milyen, amikor a cicája odabújik hozzá, netán az ölébe fekszik, és édesdeden dorombolni kezd. Ez a kiválasztottság érzése. Egy macska szeretetét ugyanis ki kell érdemelni.

A publicisztika eredetileg a Nők lapja Psziché 2017 májusi számában jelent meg. Kiemelt kép: Instagram