Retró a retróban – Címlapkincstár 1999-ből

A Nők Lapja elmúlt öt évtizede során a szerkesztőség egykori és mai tagjai hatalmas kincset halmoztak fel. Írások, képek, igazi „nőklapjás” hangulatok őrzik két emberöltő hű lenyomatát. Bűn lenne hát, ha nem merítenénk a ránk hagyott szellemi örökségből. Épp ezért új sorozatot indítunk: a régi címlapokon szereplő embereket keressük fel újra. És nemcsak a közismert arcokra vagyunk kíváncsiak. Megkeresünk olyan embereket is, akik „csak” a hétköznapok életét élik…

Isten tenyerén

Ha csak a hangját halljuk, rögtön Isaurát, a rabszolgalányt képzeljük magunk elé. Ha meg is pillantjuk, akkor a Palacsintás király Kökényszemű Katicáját juttatja eszünkbe. A csengő leányhang és a bársonyos barna szemek tulajdonosa egyaránt Detre Annamária színművésznő.

– Kezdettől nem voltam biztos abban, hogy a színészet nekem való. Az ugyan már gyerekkoromban látszott, hogy művészi hajlamokkal jöttem a világra, mert hihetetlenül szerettem táncolni, szavalni, énekelni, de hiányzott belőlem a szereplés, a magamutogatás vágya. Befeléforduló, szabadságvágyó, romantikus kamaszlány voltam. Csak azt tudtam, hogy ki akarok emelkedni a hétköznapi életből.

A főiskola negyedik évében végre elhitte, hogy tehetséges, és ezzel együtt jöttek is a szerepfelkérések: A beszélő köntös és a Pokróc az ablakban forgatása, a Hamupipőke és Az ifjúság édes madara főszerepei. Hamarosan ő lett a magyar színjátszás ügyeletes naivája. Hamarosan beteljesült élete nagy álma: meghívták a Vígszínház társulatába.

– Csetlettem-botlottam az elfogódottságtól, képtelen voltam betölteni a hatalmas színpadot. Talán korai is volt a nagy megtiszteltetés. Önbizalmamat vesztve, két év múlva elszerződtem az újonnan alakult Budapesti Gyerekszínházhoz. Tárt karokkal fogadtak, vezető színésznő lettem, de egy életre eldöntöttem a sorsomat: aki gyerekeknek játszik, mindig csak másodvonalbeli művész marad.

Mégis csinálta húsz kerek évig, pedig egyre világosabb lett számára, hogy hiányzik belőle az az elszántság, az a tűz, ami a nagy, elhivatott színészeket jellemzi.

– Az volt a legnagyobb baj, hogy nem tisztáztam magamban, miért játszom, mit akarok vele megmutatni az embereknek. Mivel folyamatosan kevésnek éreztem azt, amit teszek, a hiányt a pszichológiával pótoltam. Egy ismerős segítségével nekiláttam az egyetemnek, és borzasztóan élveztem. Mindenféle programot, hatástanulmányt írtam a színházamnak, de nem voltak rá vevők. Egyvalamire azonban nagyon jó volt a lélekbúvárkodás: megtanultam kezelni a szorongásaimat, a pánikot, ami az előadásoktól elfogott. Mire érett színésznő lettem, sikerült is úrrá lennem rajta.

Ezt a tudását adta tovább a Nemzeti Stúdióban is, ahol nagy kedvvel tanította a növendékeket színészlélektanra. Közben azonban játszott-játszott tovább, pedig már tudta, hogy vakvágányra szaladt.

– Világéletemben kerültem a döntéshelyzeteket. Amikor kikoptam a naivaszerepkörből, és egyre kevesebbet voltam színpadon, vállalkozásba kezdtem. Belemenekültem valami egészen másba, amihez nem is értettem. Bele is buktam, és a barátot is elvesztettem, akivel belevágtam, de a kudarc mégis hasznosnak bizonyult. Belekényszerített életem legnagyobb döntésébe: felmondtam a színházban, és keresgélni kezdtem az igazi énemet. Akkor nőttem fel. Rájöttem, hogy meg kell tölteni tartalommal az életet, akkor is, ha néha fáj.

Annyira fájt, hogy bele is betegedett. Mindig is gondjai voltak a testsúlyával, de ekkor nagyon meghízott. Amikor magára talált, helyrebillent az egyensúlya, és visszanyerte az alakját.

– A legnehezebb az volt, hogy el kellett fogadnom az új Detre Annamáriát, aki nem csillog többé a színpadon, a személyi igazolványában vállalkozó áll a foglalkozás helyén, és bizony, már nem néznek utána a férfiak. Könnyebb lett volna, ha családom van, ha sikerül gyereket szülnöm, és befuthatom azt a női pályát, amire vágytam.

Most mégis kiegyensúlyozottnak látszik, boldog és meleg a tekintete.

– Rátaláltam az igazi utamra, és most már tudom, hogy nem a biztonság, hanem a változni tudás a legfontosabb az ember életében. Az izgalom, a fény, a kaland, amit a művészéveknek köszönhetek, eltűntek, de itt maradt belőle valami sejtelmes csillogás, ami mindenre ráhull, amihez csak nyúlok. A pszichológus is csak nyer vele, mert talán színesebben tudom előadni a tanfolyamokon, amit szeretnék. A családot meg pótolják a tanítványaim. Most lett kerek az életem, és visszatekintve is úgy érzem, mintha a jóisten a tenyerén hordozott volna.

Koronczay Lilla

A citera nagyasszonya

Gyalog Magda citeraművész Mátyásföldön él. Nyugdíjas. Szülei, fia és családja – öt unokája – Mezőtúron laknak. Nemrég megszületett a dédunokája is. Amikor éppen nem játszik valahol, akkor elvonatozik hozzájuk. Ő 1960-ban szerepelt a címlapunkon.

– Mióta citerázik?

– Gyerekkorom óta. Nagyapám is játszott, édesapám is tudott citerázni, és a szomszédban is nagyon jól zenélt egy fiú. A világháború idején nem volt a fiataloknak szórakozási lehetőségük. Két nagynéném – akik akkor voltak nagylányok – és nagyapa nagyon szerette a fiatalságot. Nagyapáéknak óriási lakásuk volt, és mindent kipakoltunk onnan, aztán csigabált – házi csigatésztasodrást – rendeztünk. Ő citerázott, mi meg táncoltunk. Roppant boldogok voltak ilyenkor a nagyszülőim. Később minden héten rendeztünk csigabált. Én akkoriban kezdtem pengetni. Sosem felejtem el az első dalt, amit tánc alá tudtam játszani: „Hallod-e, te körösi lány…” Ismeri?

– Sajnos, nem.

– Kár. Képzelje el, hopszoztak rá. Akkor már órákig kellett játszanom. Keringőnek meg azt, hogy: „Asszony, asszony, csókos asszony…” Amit nagyapám játszott, azt én mind citeráztam.

– Hogyan került a Nők Lapja címlapjára?

– Abban az időben nagyon sok újságíró és fotós felkeresett. Többek között az MTI fotósa is. Cikk nem jelent meg a Nők Lapjában, csak a fényképem.

– Tudott róla, hogy készül valami?

– Nem. A piacra jártam vásárolni. Akkor úgy volt, hogy ponyván árulták a zöldséget, a földön. Egyszer csak odanéztem, és mondom magamban, annak meg olyan ruhája, mint nekem. Aztán mentem tovább, nem érdekelt nagyon a dolog. Később jött valaki, és gratulált, hogy a címlapon vagyok. Akkor még nekem nem járt a Nők Lapja, mert abban az időben csak akkor lehetett előfizetni, ha másvalaki lemondta. Még megvásárolni sem lehetett, mert nem csináltak több példányt belőle, úgyhogy egy barátnőmtől vettem meg. A hatvanas évek elején aztán a szomszéd néni lemondta a Nők Lapját, és én elő tudtam rá fizetni. Eleinte még be is köttettem évente. De utána nem győztem már, sokba is került. Egy külön kocsi kellett hozzá, amikor költöztünk. Az új helyen feldobálta a férjem a padlásra. És egyszer csak az új ház, aminek a padlását törekkel tapasztották, nedvességet kapott. A vizes, sárszerű lőrékben búzaszemek voltak, azok meg egyszerűen kikeltek a padláson. Amikor felment a férjem, látta, hogy odafenn búzatábla hullámzik, és benőtte az összes Nők Lapját.

– Munka mellett zenélt?

– Gépírónő voltam, titkárnő, később egy sportszövetségnél gazdasági vezető. Egy időre abba is hagytam a citerázást. Elhatároztam, hogy nem akarom idős koromig csinálni. Aztán ízületi gyulladást kaptam, leszázalékoltak, majd elmentem titkárnőnek a Taurushoz. Annyi munkám volt, örültem, hogy élek, nemhogy még citerázgassak mellette. Néhány éve aztán az egyik énekesnő meghívott az ötvenéves jubileumára. Ott nagyon örültek nekem, és akkor egyre-másra megint kezdtem szerepelni. De a rádióban is volt sok blokkom, bár mostanában kevesebbet játsszák a felvételeimet.

– Miért nem kapós ma a népzene?

– Tagja vagyok a Művészek a Magyar Dalért társaságnak, de ők is többnyire operett- és daljátékrészleteket adnak elő. Egyfajta népzene megy, az erdélyi csángó. De nem értem, hogy az a népdal, amit a magyar ember a szántóföldön, a kukoricaföldön, kapálás, aratás közben énekelt, miért nem népszerű. Pedig szerintem ez az igazi magyar népdal. Amit az Alföldön énekeltünk. Lenne énnálam sokkal jobb énekes is a fiatalok között ebben a műfajban.

– Volt tanítványa?

– Igen, több is. Sátoraljaújhelyen, sőt, még Csehszlovákiában is tanítottam, Sesztánnagyidán. A Repülőműszaki Főiskolán, Szolnokon aranyérmes csoportom volt, a mezőtúri Teleki Blankában szintén. Az a Szivárvány citeraegyüttes, amelyik Mezőtúron dolgozik, hetvenben alakult, éppen most huszonkilenc éves.

– Hogy telnek a hétköznapjai?

– Jól, mert szerepelek. Mindig van valahol fellépésem: hívnak nyugdíjasklubokba, nótaklubokba, kiállítások megnyitójára… Tulajdonképpen abba kéne már hagyni, de jövőre már ingyen utazhatok…

Bus István

Egy nő reneszánsza

A legfiatalabbak talán már nem is emlékeznek a nevére. Pedig volt idő, amikor Szilvássy Annamária színművésznő köszönt vissza minden magazin címlapjáról. Filmfőszerepek, színházi sikerek váltogatták egymást, aztán egyszer csak elhallgatott a taps…

Húsz éve a kamrában porosodott az a láda, amelyben a régi fényképeit őrzi. Két hónapja elővette őket, pedig akkor még nem sejthette, hogy a Nők Lapja hamarosan kíváncsi lesz rájuk. Együtt nézegetjük. Az egyiken húszéves lehet: szőke hajzuhatag, derűt sugárzó szemek, a miniből kivillanó hosszú combok. Ő az, akire azt szokták mondani: az úristen jókedvében teremtette.

– Valóban szerencsés voltam, nem kellett sokat tennem a szépségemért. Igaz, egész gyerekkoromban balettoztam, kamaszlányként korcsolyaversenyeken indultam. Hárman voltunk testvérek, három rakoncátlan lány. Mindig mindenen megosztoztunk, később is csak a fiúkon veszekedtünk. Nagybányán éltünk, a művésztelep mellett, az erdőben. Meleg szeretetben, odafigyelve, de hosszú pórázra engedve neveltek bennünket. Később a fővárosba költöztünk, és én a Vörösmarty utcai lányiskolába jártam. Szombatonként láttuk csak a fiúkat, az össztáncon. Ügyeskedtek, hogy mellém kerüljenek, de nekem egyik sem tetszett. Azt hiszem, egy kicsit fenn hordtam az orromat.

A természetes szépséget már nyolcadikos korában kinézték maguknak a filmesek. Akkor állt először felvevőgép elé. Rendszeresen hívták statisztálni, és ő rövidesen szakított balerinaálmaival. Eldöntötte, ha törik, ha szakad, színésznő lesz. Elsőre felvették.

– Még érettségi előtt álltam, amikor kétezer jelentkező közül kiválasztottak az első főszerepemre A szélhámosnő című filmben. Szinte gyerekként csináltam végig a harmincnapos, látástól vakulásig tartó forgatást. Élveztem, hogy körülöttem forog a világ. Folyton mókáztam, még a fotózásokon is dúdoltam.

Ádám Ottó osztályába került a főiskolán. Harmadévesen kijutott Firenzébe – ami akkor nagyon nagy szó volt – a Madách Színház Koldusopera című előadásával, amit tanára rendezett. Persze, akkor még csak egy volt a karból, de olyan óriási művészekkel játszhatott egy színpadon, mint Psota Irén és Gábor Miklós.

– Kétszeresen is nagy élmény volt számomra ez a vendégszereplés: végre kipillanthattam a nagyvilágba, ráadásul napokig gyönyörködhettem Gábor Miklósban, akibe akkoriban minden kezdő színésznő fülig szerelmes volt.

Diplomaosztás után már csomagolt is, hogy megkezdi a vidéki gyakorlóéveket, amikor váratlanul a Madách Színház társulatában találta magát. És jöttek sorban a testre szabott naivaszerepek: Tóth Manci a Lila ákácból, Cécile a Léni néniből. Bőven akadtak hódolói, hívták divatbemutatókra, társaságba, egy ország üdvöskéje lett.

– Amolyan „szüzike” lehettem, mert amikor az Op-art kalap című tévéfilmben játszottam Garas Dezsővel és Kiss Manyival, ők folyton ezzel húztak. Addig-addig, míg Manyika felírt egy sor trágárságot egy cetlire, és kikötötte, hogy a forgatás végén kikérdezi. Mintha nem is én lettem volna, amikor kiejtettem őket a számon. Nagyon vigyáztam, hogy ne adjak okot a pusmogásra. Hiába nyüzsögtek körülöttem a rajongók, nem mentem lépre. Az volt a rögeszmém, hogy szakmabelivel nem járok, mert egyedül, segítség nélkül akartam boldogulni. Eleinte úgy látszott, sikerül is. Harmincéves koromig a csúcson éreztem magam.

Szívesen emlékszik vissza a Bolond lány című előadásra, amelynek főszerepét Dómján Edittől vette át, és Bálint Andrással játszotta. Pár év múlva Schütz Ilával estéről estére váltották egymást ugyanebben a vígjátékban, és végül egyszerre várták első gyermeküket is. Kislánya, Nóra születése után még hosszú évekig énekelt és táncolt a Macskák című musicalben. Majd a sors váratlanul megajándékozta még egy gyermekkel, Misivel, és két év múlva Petivel.

– Döntenem kellett: a színház vagy a család. Akkor, ott az élet döntött helyettem, és megpecsételte a jövőmet.

Elkezdődött a kálváriája. Amikor mellőzni kezdte a szakma, tönkrement eddig oly biztonságosnak érzett házassága is. Hirtelen értelmét vesztette minden, amiért addig élt. Egyre lejjebb és lejjebb csúszott, egészen a depresszióig. Végül óriási akaraterővel mégis felállt, és újrakezdte. Ma megint színpadon van, úszik, tornázik, mosolyog és ragyog a szeme.

– Hiszem, hogy nincs még vége. Lehet, hogy újra főszerepeket játszhatok? Hiszen annyi mindent tudnék még adni az embereknek!

Koronczay Lilla