A kérdést feltenni könnyű – de aki egy kicsit is tisztában van a bántalmazás lélektanával, tudja, hogy a válasz rendkívül összetett. Ezúttal Szilágyi Liliána esete kavarta fel az indulatokat. Bokor Judit pszichológust, pszichoterapeutát kérdeztük arról, vajon milyen utat kell bejárni ahhoz, hogy valaki beszélni tudjon a történetéről.
Nem a gyerek diktál
A bántalmazás az élet sokféle területén jelen van – hallunk az úszók bántalmazásáról, színházi történetekről –, kiderül, hogy a bántalmazók férfiak és nők is lehetnek, és sz is, hogy számtalan formája lehet, a verbális erőszaktól kezdve a fizikai bántalmazáson át a szexuális abúzusig. Szilágyi Liliána esete talán azért is felkavaró, mert nem idegen emberekről, nem egy munkakapcsolatról mesélt felkavaróan az úszó, hanem családon belüli eseményekről, szülő-gyerek viszonyról.
Ezt érdemes tudatosítani, hisz a gyerek a szüleivel való kapcsolatában nem alakíthatja az élet kereteit: az a szülők feladata, ők a felelősek ezért, nekik vannak olyan képességeik, amelyek alkalmassá teszik őket erre. A gyerek a családon belüli rendszerben függő helyzetben van, nem csak azért, mert gyengébb, hanem mert minden, amit a szülei tesznek vagy mondanak, számára „normálisnak” tűnik, hiszen még nem tudja mihez mérni azokat. Mindannyian elfogadásra, megértésre, szeretetre vágyunk, egy gyereknek szó szerint az élete múlik azon, hogy a szülei felé fordul-e vagy sem, ezért mindent meg fog tenni azért, hogy a szülei dicséretét, elismerését elnyerje. Már az újszülöttek arcán is megjelenik olykor egy-egy reflexszerű mosoly, amely arra hivatott, hogy a szülők rajongását kiváltsa. A mindannyiunkban ott élő megfelelési vágy gyerekként jó esetben a fejlődésünket, szocializációnkat szolgálja, sőt extrém teljesítményekre is sarkallhat. De ezzel a vággyal könnyen vissza is lehet élni, olyasmit is ki lehet vele kényszeríteni, ami romboló, torzító hatású. Hogy hol van ennek a határa, nehéz megmondani. Amikor például azt mondjuk a gyereknek, hogy edzésre kell járnod, akkor is, ha nincs hozzá kedved, vajon jót teszünk-e vagy rosszat?
Vajon kitartásra neveljük, arra, hogy ne adja fel a harcot, vagy arra tanítjuk, hogy le kell mondania a saját vágyairól ahhoz, hogy megfeleljen nekünk?
Hitelesítés és megerősítés
„Az áldozatok, különösen ha gyerekek, sokszor nincsenek tudatában annak, hogy bántalmazottak, mert nem látnak más családokat, nincs képük arról, hogyan lehetne másképp – magyarázza Bokor Judit, pszichoterapeuta. – Nem azért kerülnek el szakemberhez sem, mert bántalmazottak, hanem mert kialakul egy úgynevezett fedőtünetük. Ez sok minden lehet, az egyik leggyakoribb az evészavar valamelyik változata, az anorexia, vagy a bulimia, de különféle szorongásos zavarok, kényszeres viselkedés, depresszió is megjelenhet. Leggyakrabban, már jóval az események után, felnőttként próbáljuk visszafejteni a pszichoterápiás rendelőben, hogy mit élt át az illető. Gyakran a tényleges »valóság« soha nem derül ki, vagy csak nagyon nehezen fejthető fel, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mit élt át gyerekként, és mindez hogyan alakította a gondolatait, az érzéseit, a személyiségét. Aki gyerekként szenvedte el a bántalmazást, annak egy külső ember megerősítésére van szüksége ahhoz, hogy felismerje, mi is történt valójában. Valakinek hitelesítenie kell az eseményeket, és azt kell mondania, hogy nem így kellett volna lennie.
Ehhez arra van szükség, hogy kilépjen a gyermeki pozícióból, más szempontból nézzen rá a múltjára – ez nagyon gyakran nem történhet meg szakember segítsége nélkül.
A rendelőmben sokszor elhangzanak bántalmazásról szóló történetek, és ilyenkor a páciensek az én reakcióimat fürkészik, mert ugyan van egy homályos érzésük arról, hogy valami nem stimmel, de nem tudják biztosan. Vagyis ahhoz, hogy elmesélhető legyen a történet, szempontváltásra, illetve hitelesítésre, megerősítésre van szükségük.”
Viszlát, Sohaország!
Michael Jackson ártatlansága mellett protestáló rajongók a Neverland elhagyása című dokumentumfilm bemutatóján (Getty Images)
Nagyon hosszú lehet az út a bántalmazás felismeréséig. Ezt az utat mutatta be például Dan Reed is egy négyórás dokumentumfilmben, a Neverland elhagyásában, amelyben két, már felnőtt férfi mesél arról, hogyan jutottak el Michael Jackson iránti rajongó szeretetükből ahhoz a felismerésig, hogy voltaképpen kiszolgáltatott áldozatok voltak. A felismerést még inkább megnehezítette, hogy a sztár nem bánt velük a szó hagyományos értelmében rosszul, és csak később derült ki, hogy amit gyerekként szeretetnek vagy szerelemnek hittek, az valójában visszaélés volt a hatalommal, a szeretet iránti vágyunkkal. A dokumentumfilm négyórás terjedelmével is azt érzékelteti, hogy ez az út csöppet sem rövid, és nem is könnyű, hiszen mi lehet annál sokkolóbb, mint rájönni, hogy akit szerettünk, akihez közel próbáltunk kerülni, valójában bántott bennünket. Dan Reed filmjében is felmerül a szülők szerepe, mint ahogy mindig felmerül a család, és a tágabb környezet szerepe. Ez azért nehéz kérdés, mert az agresszió soha nem két ember problémája, az elkövetőé és az áldozaté, hiszen mindig van egy harmadik személy is, valaki, aki az erőszakot látja, és hagyja megtörténni. Amikor az elkövető olyan tekintélyszemély, aki iránt rajongunk, akire a teljesítménye miatt felnézünk, akkor a környezet ennek a személynek a szavát nagyon nehezen kérdőjelezi meg. A teljesítmény iránti tiszteletünk megakadályoz bennünket abban, hogy tisztán lássunk. Mindannyian nehezen fogadjuk el, hogy az embernek többféle arca van, a személyiségének többféle oldala lehet, jó és rossz oldala egyszerre, és ez nem vagy-vagy kérdés.
Bizalmi viszonyban
A családon belüli erőszak esetében is arról van szó, hogy a bántalmazó fél olyan tekintélyszemély, akinek a felsőbbségét egyik családtag sem kérdőjelezheti meg. Ha valaki ezt mégis megteszi, rögtön retorzióra számíthat. A közvélemény sokszor a másik szülő felelősségét hangsúlyozza, és azt kérdezi, hogy miért hagyta cserben a gyereket. Az ilyen kapcsolatokban azonban a szülőpár között nincs egyenrangú partneri kapcsolat, inkább olyan hierarchikus viszonyról beszélhetünk, amelyben a másik szülő is alárendelt helyzetben van, nem csak a gyerek. Az alárendelt viszony a személyiség, az önértékelés sérülésével jár.
A bántalmazó fél mindent meg is tesz azért, hogy a másik önértékelését leépítse, külső kapcsolatait minimalizálja, és elhitesse, hogy úgysem boldogulna egyedül.
Ebben az ördögi helyzetben a másik szülő is akkor jár a legjobban rövid távon, ha fenntartja a látszatot, és elfogadja a bántalmazó akaratát, mert csak ebben az esetben kerülheti el a büntetésnek valamelyik formáját: a verbális, vagy a fizikai erőszakot.
„A környezet, a család akkor tudja megvédeni a bántalmazástól a gyereket, ha van valaki, aki figyel rá, és aki nem kérdőjelezi meg az érzéseit – hangsúlyozza Bokor Judit. – A kisgyereknek, aki este fél a sötétben, nem azt mondja, hogy nincs is itt semmi, nincs mitől félned, hanem elhiszi és elfogadja valóságosnak a gyerek félelmét. Azzal segít, ha hitelesíti ezeket az érzéseket, elfogadja, hogy valóban szenved a sötéttől. Ez az első lépés a bizalom megteremtéséhez. A gyerek csak ilyen bizalmi viszonyban lesz képes beszélni az érzéseiről, arról, ha valami nem kényelmes számára. A problémát az jelenti, hogy nagyon gyakran elkezdjük ilyenkor megkérdőjelezni a gyerek szavainak az igazságtartalmát, nyomozásba kezdünk és ítélkezünk. Ha valaki ilyen ítélkező környezetben nő fel, teljesen le is szokhat arról, hogy az érzéseiről beszéljen, azokhoz közel kerüljön. Megtörténhet például, hogy egy gyerek nem akar edzésre járni, és azt mondja, azért, mert nincs hozzá kedve. A szülei kényszeríthetik ilyenkor arra, hogy mégis elmenjen. Csakhogy nagyon könnyen csapdába kerülhet, mert lehetséges, hogy valójában azért nem akar edzésre/különórára/zenekari próbára/stb. járni, mert ott bántalmazzák. De ha nincs otthon bizalmi légkör, és kikap, ha nem azt csinálja, amit a szülei várnak tőle, soha nem fog beszélni arról, mit él át valójában.”
Trauma és feldolgozás
„Amikor valaki szembesül a bántalmazottságával, gyakorlatilag újra kell írnia, újra kell gondolnia a saját életét – mondja Bokor Judit. Nem csak azért, mert az a kérdés merül fel benne utólag, hogy hogyan engedhette ezt megtörténni, hanem azért is, mert a bántalmazás rombolja a személyiséget. Gyakran az egész világgal el kell hitetniük, hogy a család, amiben élnek, tökéletes, csakhogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, különféle álarcokat kell viselniük.
Amikor végre ez az álarc lekerülhet, felmerül a kérdés, hogy akkor ki is vagyok én valójában?
Előfordulhat, hogy sikerül majdnem teljesen elfojtani a bántalmazottság tényét. Ilyenkor a személyiség egészséges része viszi tovább az életet. Legtöbbször azonban az elfojtás nem tökéletes, és búvópatakként tör felszínre az elfojtott tudattartalom gyötrő álmok formájában, pszichoszomatikus tünetekben, vagy étkezési zavarokban. Ez – paradox módon – jó jel, mert lehetőség nyílik arra, hogy a bántalmazott szakemberhez kerüljön, és a feldolgozási folyamatban a személyiség gyógyulni kezdjen.
Ez egy többlépcsős út lesz, ami a kiszolgáltatottság, tehetetlenség állapotából vezet a kontroll felé. A kontroll itt azt jelenti, hogy a bántalmazott újra irányítani tudja a saját életét. Ez ugyanakkor egy gyászfolyamat is egyben, mert az illetőnek szembesülnie kell azzal, hogy a bántalmazottság miatt mi mindent veszített el: ez lehet a felhőtlen gyerekkor vagy akár a normál kötődési képesség is. Nagy segítséget jelenthet, ha valaki leírja, kiírja magából a történteket. Ebben nem csak a tényeknek és a körülményeknek kell szerepelniük, hanem annak is, hogy milyen érzelmeket élt át, és ezeknek mi a jelentése.
Amikor valaki újra és újra elismétli a történetét, egyre csökkenni fog az átélt élmény intenzitása. Ezt addig kell megtennie, amíg egyfajta érdektelenség nem alakul ki benne.
A történet leírásának azért van nagy jelentősége, mert ahogy leírjuk, abban a pillanatban rajtunk kívül kerül, így már másképp nézhetünk rá, és rögtön múlt időbe is tehetjük. Olyan történetté válik, ami megtörtént velünk, de már nem hat ránk.”
A feldolgozás útjairól többet is megtudhatnak Judith Herman Trauma és gyógyulás című könyvéből.
Szerzőnk szakképzett és gyakorló család- és párterapeuta.
Kiemelt kép: Getty Images
