Bizonyára a legtöbb embernek van valamilyen fóbiája. A fóbiának az egyik legalapvetőbb tulajdonsága, hogy van benne valami megmagyarázhatatlan. Nem szeretem, ha megkérdezik tőlem, hogy miért félek a galamboktól, mert számomra olyan nyilvánvaló, hogy félelmetesek, hogy meg sem tudom magyarázni. Azt is nehezen öntöm szavakba, hogy egészen pontosan mitől félek. Hogy rám repül, hogy lekakál, hogy röptében hozzáér a szárnya a hajamhoz? Igen, mindegyiktől félek, sőt, attól is, hogy berepül a lakásba, vagy hirtelen ott terem az autó ajtajánál, amikor ki akarok szállni, és még folytathatnám. Ezeknek – kis jóindulattal – még van is némi valóságalapjuk, de én attól is félek, hogy reggel felemelem a paplant, és ott búg alatta egy galamb felborzolt tollakkal, vagy valaki postán küld nekem egy élő egyedet dobozban.

Fóbiások egymás közt

Egyszer orvoshoz is fordultam ezzel a problémámmal, mert akkoriban olyanok is megtörténtek, hogy a szűk utcán a járdán közelített felém egy galamb, én pedig ijedtemben úgy vetettem ki magam az úttestre, hogy körül se néztem. Szóval képes voltam életveszélybe sodorni magam a galambok miatt. Erre már én is azt mondtam, hogy patológiás. Ekkor tudtam meg, hogy a fóbia nem más, mint szorongás, ami irracionális módon, különböző élőlényektől vagy épp tárgyaktól való félelemként jelentkezik. Hallottam olyanról is, hogy valaki a gomboktól retteg. A fóbiák terén a lehetőségek száma szinte végtelen. De persze vannak „slágerfóbiák”, mint az agorafóbia, a pókoktól, kígyóktól való rettegés. Tulajdonképpen a galambfóbia is ide tartozik, mert rengetegen élnek együtt ezzel a félelemmel szerte a világban.
Én magam is több galambfóbiást ismerek. Ennek biztosan az is az oka, hogy mi, galambrettegők jól megtaláljuk egymást. Ismerek nálam sokkal súlyosabb esetet is, és tudok sok olyanról is, akit azért annyira nem zavar, mint engem, de az undorodásig már ő is eljutott. Engem személy szerint például a többi madár nem annyira zaklat fel, bár azt nem mondom, hogy szívesen az ölembe ültetnék egy dolmányos varjút vagy egy jól megtermett sirályt. Tőlük is igyekszem távol tartani magam, de például a kismadarakkal és a papagájokkal nincs különösebb bajom.
Aki hozzám hasonlóan retteg a galamboktól, az pontosan tudja, mennyire nehéz békésen létezni egy nagyvárosban ilyen feltételek mellett. Akinek ez nem okoz gondot, az talán észre sem veszi, mennyire sok van belőlük. Őket esetleg még az sem zavarja, hogy a teraszokon és kiülős helyeken a galambok bemászkálnak az asztalok és a székek alá, majd amikor megijednek, ott verdesnek a szűk térben.

Mindenhova odarepülnek, mindenhol búgnak, piszkítanak összevissza, és egyre kevésbé félnek az emberektől. Azt hiszik, hogy övék a világ.

Abban is biztos vagyok, hogy akik galambfóbiások, azok pontosan tudják és számon tartják, hogy hol mennyire kell majd számolni az ellenséggel. Barcelonában például egészen különleges, fura színű és formájú, gatyás galambok is mászkálnak a Ramblán, míg Londonban, a Trafalgar tér környékén inkább az a jellemző, hogy hatalmas csapatokba verődve repkednek a tér közelében.

Hitchcock a kanyarban

És itt van Velence. Egy teljesen külön kategória. A város, amelyben az attrakciók szerves részét képezik a galambok. A velencei galamb egészen más, mint a többi galamb. Nem fél semmitől. Nemhogy nem illan el, ha emberi kéz nyúl felé, de még közelíteni is kezd.
Mostani látogatásom előtt legutóbb négy évvel ezelőtt jártam Velencében. Volt egy viszonylag élhető délelőttöm, ugyanis zuhogott az eső, és a galambok nagy része elrejtőzött. Áldottam az eget, miközben szakadó esőben róttuk a sikátorokat, pedig normál esetben egyáltalán nem szeretem a csapadékot. Aztán elegünk lett, és beültünk egy pizzériának álcázott turistacsapdába.

Itt ért az első igazi sokk, ugyanis döbbenettel tapasztaltam, hogy a galambok úgy járkáltak bent az étteremben, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Nem csak a bejárat közelében masírozott néhány eltévedt egyed, hanem a bejárattól húsz méterre is, mindenhol. Na már most: a galamb kültéren is épp elég, beltéren azonban egészen horrorisztikus fokozat. Főleg, hogy a pincér úgy hadonászott maga előtt, hogy odébb tessékelje őket, hogy egyáltalán nem vette figyelembe, hogy a galamb ezáltal pont az én arcom irányába menekül majd.
Erről jut eszembe egy fontos kitérő: a galambok helyes elijesztése. Szintén rémálmaim közé sorolom azt a mindennapos élményt, amikor a gyerekek abban lelik örömüket, hogy sikoltozva kergetik a galambokat. Félreértés ne essék, megértem őket, és nem haragszom rájuk. De például a saját gyerekemet már egészen kiskorában kiképeztem arra, hogy a galambokat mindig ellentétes irányba kell kergetni attól a ponttól, ahol éppen elhelyezkedem. Megható, mennyire ügyesen képes ezt betartani. Igazi társam ebben a tébolyban, miközben ő egyáltalán nem fél a galamboktól.
De visszatérve a velencei étterembe, a lidérces éttermi élmény után sajnos a nap is kisütött, és az utcán beköszöntött az igazi invázió. Galambok a földön, vállmagasságban, az arcom előtt, a fejem fölött, a homlokzatokon, a levegőben, galambok mindenhol. A velencei egyedek olyan magabiztosak, hogy eszük ágában sincs kikerülni bárkit és bármit. Ők vannak otthon, övék az utca, övék a város, majd kikerüli őket minden és mindenki. A legrosszabb persze az egészben, hogy közben mozognak is, tehát gyakorlatilag kikerülhetetlenek. Elég volt negyed óra, hogy kitörjön belőlem a következő: „lőjetek le, ha még egyszer ide jövök.” És ezzel a lendülettel el is hagytam Velencét.

Mielőtt nem késő

De Velencét nem lehet csak úgy elhagyni, csak úgy kiiktatni. Mindig is ott motoszkált a fejemben, hogy vajon mi kellene ahhoz, hogy eltűnjön onnan a turisták és galambok nagy része, és legyen néhány órám, amikor úgy járom a sikátorokat, úgy csodálom a homlokzatokat, és úgy szelem át a Szent Márk teret, hogy nem keresztezik utamat se galambok, sem galambokkal fotózkodni vágyó emberek. Már csak azért is, mert Velence sajnos nem tart örökké, évről évre nagyobb és nagyobb árvizek fenyegetik. Klímakutatók szerint pedig csak idő kérdése, mikor kerül az egész város víz alá, folyamatos süllyedése állítólag még az űrből is látható.

Velence, 2022 február 16-án: galamboknak se hírűk, se hamvuk. (Getty Images)

És akkor jött a Covid. Egyáltalán nem szeretném még kicsit sem pozitív fényben feltüntetni ezt a rettenetet, de tény, hogy vannak olyan hozadékai is, amelyek életünk bizonyos apróbb részleteiben kedvező változást hoztak. Például azt, hogy Velence kicsit szellősebb lett. Az elmúlt hónapokban két barátom is járt Velencében, és mindketten felhívták a figyelmemet arra, hogy alig vannak galambok. Bíztam benne, hogy hihetek nekik, és tisztában vannak azzal, hogy az „alig vannak galambok” számomra azt jelenti, hogy a nagyobb tereken kószál egy-kettő, de atrocitásoktól nem kell tartanom. Ezért a két ünnep között, vakcinaigazolvánnyal és negatív Covid-tesztekkel felfegyverkezve adtam egy új esélyt magamnak és Velencének.
És tényleg igaz! Adria királynője most valóban teljesen másik arcát mutatja. Oké, hogy végig köd volt, amíg ott voltunk, de valamit valamiért. Mivel Olaszországban jelenleg elég szigorú beutazási szabályok vannak érvényben, és még a vaporettón is kötelező a vakcinaigazolvány és az FFP2 maszk, valószínűleg most csak azok választják Velencét úti célnak, akik nagyon elszántak. A városban tényleg alig volt turista, akik voltak, azok is nagyrészt olaszok. És igen, a galambok 90 százaléka is eltűnt. Becslések szerint egy évtizeddel ezelőtt 40 ezer galamb élt Velencében. Nem mondom, hogy könnyű felmérni, pontosan mit jelent ez a szám, de az azért nyilvánvaló, hogy ilyen kis területre 40 ezer egyed nagyon sok. Mostani látogatásunk alkalmával hozzávetőleg olyan száz darabot láttam, és ebből csak kettő jött vészesen közel.

Szakértők szerint Velencében korábban azért volt ennyire súlyos a galambhelyzet, mert a turisták folyamatosan etették őket.

Ezért olyan lusták és magabiztosak a helyi egyedek: az elmúlt évtizedekben mindent megkaptak az embertől, amire csak szükségük volt, sőt, még azt is, hogy itt senki nem elkergetni akarta őket, hanem épp ellenkezőleg, olyan fotót készíteni, amelyen ellepik az embert. Mondjuk ezt soha nem értettem. Mindig elborzadva néztem azokat a fotókat, amelyeken nevető emberek állnak kinyújtott karral, és minden porcikájukon toporog egy galamb. Na ilyen most nincs Velencében. Sem az árvizek, sem a turisták adta végtelen éléskamra hirtelen berekesztése nem kedvezett a galambpopulációnak, és akik túlélték az elmúlt két évet, azok is sokkal visszafogottabbak.
Ezért szívből ajánlom mindenkinek, aki nem szerette a galamboktól hemzsegő, de csodálatos olasz városkát, hogy nézze meg Velencét, amíg nem késő.

Kiemelt kép: Getty Images