Csöngetek a kert kapuján. Semmi válasz. Csend. Várok 10 percnyit, aztán újból megnyomom a csengőt. A kert végén, a ház ablakában kis mozgást észlelek. Mintha a függöny lebbent volna a sarokban, aztán ismét nyugalom. Most már megpróbálom harmadszor is. Jé, kis résnyire nyílik a ház ablaka, két huncut-szigorú gombszemet látok. Nem vagyok itthon! – szól ki. Sebaj, szólok vissza, akkor majd megvárom, amíg haza tetszik jönni! Elhatároztam, hogy most már nem engedek. Nekidőlök a kerítésnek, és várok.

Kevesen maradtak

Évek óta vadászok arra, hogy interjút csinálhassak Feleki Kamill-lal, a kor, illetve korok talán legnagyobb magyar színészével, a színpad zsenijével, varázslójával, virtuózával, az operett aranykorának utolsó, és felülmúlhatatlan géniuszával, aki a színházaktól visszavonulva él egyedül pasaréti villájában, önkéntes száműzetésben. Ő már akkor is sztár volt, amikor Kabos Gyulák, Csortosok, Jávor Pálok, Fedák Sárik, Honthy Hannák, Kiss Manyik, és persze Latabárok voltak a vetélytársak, és köztük vívott ki előkelő rangot e kegyetlen és tündöklő világban. A tökéletesség volt számára az alapmérce, énekben, táncban, prózában, és ehhez társult még személyi varázsa. Ő ebben a világban élt, teremtett iskolát, vált ikonná, és amikor észlelhető volt, hogy elkezdődik a hanyatlás, felüti fejét az igénytelenedés, úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. Előbb egy protekcióval szerepet kapó partnernőjéről derült ki előadás közben, hogy még Kamill nevét sem tudja, majd egy betegség után felgyógyulva jelentkezett, hogy sok injekció segítségével lenyomták a lázát, a színházban viszont közölték vele, hogy maradjon nyugodtan otthon, egy főiskolás majd beugrik helyette.

Mindegy, hogy ő, vagy egy szerepet pár óra alatt megtanuló főiskolás? Ennyire nem számít, hogy ki áll ki a közönség elé?

Szembesülve, hogy bizony megváltozott a világ, a színház (hova lett már kedvenc műfajának, az operettnek valódi ragyogása?),  szép csendben visszavonult a színháztól, és a remeteéletet választotta Kapy utcai otthonában. Egyébként is betegesen érzékeny ember volt. Akitől sérelem érte, azzal nem vitatkozott, nem veszekedett, nem adta vissza, hanem az illetőt egy jegyzetfüzetbe írva „megszüntette”. Azaz az általa előírt ideig az illető nem létezett számára. Ki pár hétre, ki pár évre, ki pedig egy életre, és nem volt apelláta, azt az időt ki kellett töltenie. Kevesen maradtak. Néhány baráttal tartotta a kapcsolatot, a telefont is csak néhány közeli ismerősnek vette fel, akiknek megadta a kódját, hogy miként kell jeleznie, hogy barát van a túlsó végén. (Karácsony időszakában még nekik sem, mert nem akart tudni arról, hogy hányan nem hívták az idő múlásával…)

Kardos Magda és Feleki Kamill a Nagymező utcai Moulin Rouge színpadán 1959-ben. (Fortepan/Bauer Sándor)

Trójai faló

Én mindenképpen szerettem volna írni róla, és egy közös barát segítségével megszereztem az aznapi kódját. Úgy gondoltam, megpróbálkozom, felhívom, hogy úgy kisírjak, kikönyörögjek egy beszélgetést. Hívtam, és döbbenetesen kedves, érdeklődő volt. Kérdezett rólam, a családról, aztán amikor rátértem, hogy esetleg egy interjú vele milyen sokat jelentene számomra, mondta, hogy örömmel, csak ne most tavasszal, amikor annyira szeszélyes az idő, de nyáron nagyon várja, és okvetlenül hívjam. Jött a nyár, és hívtam, de mondta, hogy ez a kánikula nem ideális egy jó beszélgetésre, de alig várja az őszt, hogy végre nyilatkozhasson. Ősszel aztán abban a locspocsban volt kedvetlen, télen annyira sötét lett a világ, hogy inkább tegyük el tavaszra, de akkor okvetlenül!

Rájöttem, hogy a „szent zseni” valójában játszani akar, hogy magához kössön.

Váradi Hédi és Feleki Kamill a Magyar Rádió stúdiójában, 1963. (Fortepan/Szalay Zoltán)

Hogy talált valakit, aki időről-időre biztos, hogy fogja őt hívni, hiszen ha nem akarta volna az interjút, rögtön elzárkózott volna, mint sok más megkeresésnél. Ekkor határoztam el azt az arcátlanságot, hogy fogom magam, odamegyek és becsöngetek, aztán lesz, ami lesz. Ott vártam tehát a rácsnál, amikor a verandán háziköntösében megjelent, és közölte, hogy hiába is várok, ez az idő most neki maximálisan alkalmatlan. Jó, akkor kivárom, amíg alkalmas lesz. Újabb óra múlva megint megjelent, hozott egy pohár vizet, kinyújtotta, és közölte, hogy ha megittam hagyjam ott a kerítés párkányán. Egy idő után előkerült egy hokedli is, de a lelkemre kötötte, hogy csak kölcsönbe adja, mert rossz néznie, hogy topogok már egyik lábamról a másikra állva. Ezt hagyjam majd a kapu előtt, ha elmegyek. Na, úgy éreztem, hogy eljött a pillanatom. Most, vagy soha! Kamillka, szóltam, elnézést, de megengedné, hogy… szóval, hogy… hogy pisiljek egyet? Tetszik tudni, ugye..? Egy pillanatra megállt, végigmérte a helyzetet, aztán sebesen odaintett: de ugye nem fogod „lepiskózni” a deszkát?! Nem, dehogy, szobatiszta vagyok! Beenged. Érzem, bejött az én trójai falovam. Utánam kiált, üljek le a szobában, ő főz egy teát. Míves porcelán készletbe tálalja. A töltésnél kicsit mellélöttyint. Elmeséli, hogy amikor egyszer Honthy Hannánál szilveszterezett, akkor Hannuska vörösborral öntötte végig a gyönyörű, új csipke-abroszt. No lám, a császárnő is tudott ilyen lenni az életben! Ó, a színpadon soha! Ha érzékelte, hogy inkább Kamillkára vevő a közönség, akkor képes volt kegyetlenül minden poénjába ormótlanul belerontani, hogy ráterelődjék a publikum rajongó figyelme.

Ő viszont Latabártól rettegett, aki, ha akarta egy pezsgősüveg számmal vonta magára az egész közönség figyelmét. Igen, Latabár volt a legnagyobb vetélytárs, de egyben a legkorrektebb barátja.

Meg Bilicsi, akivel szinte testvéri volt a viszonyuk, és a legendás Rátkai Márton, aki értesülvén, hogy Kamillka szülei ott ülnek a nézőtéren, az egymondatos szerepet hosszú párbeszéddé bővítette, hadd büszkélkedhessenek. Ahogy mesélt, csodák idéződtek fel, bárok, orfeumok, színházak, előadások, szerepek, partnerek, mesterek, nagy zeneszerzők, bujkálások, háborús szörnyűségek, imádott feleségének, Finikének az elvesztése, akihez szinte naponta jár ki azóta is a temetőbe, és elmond neki mindent. Csak az első szerelemről nem beszélt még. Ő akkor 6 éves volt, és nyáron, Siófokon, meglátott egy 4 éves kislányt. Ő mindig figyelte a házuk ablakából, a lány mindig előttük ment el, és felnézett az ablakba. Vajon ő is tetszett-e akkor neki? Érzett-e iránta valamit? Hatással volt rá? Hódításairól régebben legendák keringtek, a nők imádták, a legszebb filmcsillagok versengtek érte – most 80 éven felül miért ez a gyermekkori szemvillanás izgatta? Miért? Micsoda titkokat hordozunk?!

Nem sokkal később egy ifjú hölgy hívott kora reggel. Nővér volt a János kórházban. Éjjel meghalt Kamillka. Előtte még megkérte, hogy négy embert értesítsen. Köztük voltam.