Természetesen megrendített a halálhír. Ugyanakkor azóta nem hagy nyugodni ez a véleményem szerint rendkívül progresszív megoldás, ahogyan ezt nyilvánossá tette. Ez is mutatja, hogy a közösségi média, itthon leginkább a Facebook egészen sajátos felületet ad a halálnak és a gyásznak.

Törölni vagy nem törölni

Hét évvel ezelőtt a Facebook hivatalosan is bocsánatot kért a gyászolóktól, amiért az egyébként nagy népszerűségnek örvendő „Year in review” összeállításuk olyan algoritmus szerint működött, amely nem vette figyelembe, ha valaki meghalt. Rengeteg gyászoló, aki gyanútlanul megnyitotta az elsőnek aranyosnak tűnő képes megemlékezést, látta viszont azt, akit gyászolt, sokszor kedves grafikák, vidám zenék és életingenlő rövid mondatok kíséretében. Ilyen kis videókat most már nem is, vagy legalábbis sokkal óvatosabban készít a Facebook, de továbbra is sok emléket dob fel meghalt emberek fotóival, vagy épp emlékeztet a születésnapjukra.
Estelle McGinley, gyászterapeuta, az Irish Times cikkében azt mondja, hogy elvesztett szeretteink törlése a közösségi médiafelületekről ma már kiemelten fontos téma, ha meghal valaki, és olyan dolog, amelyben a családnak érdemes mindenképpen konszenzusra jutnia.

„Az, hogy mikor töröljük közeli hozzátartozónk profilját, ugyanolyan kényes és fájdalmas kérdés, mint az, hogy mikor ürítsük ki a szobáját vagy tegyük el a ruháit.”

„Ez is ugyanolyan megrázó folyamat, hiszen akárcsak a személyes holmijai, a Facebook fiókja is tele van érzelmekkel és emlékekkel, ezért semmiképp sem szabad siettetni annak megszüntetését. Érdemes megvárni, amíg elérkezettnek látjuk az időt, és van erőnk ezt megtenni – mondja a szakember. – Ugyanakkor a családok sokszor sötétben tapogatóznak, hogyan is kell ezt kivitelezni, hiszen még nem épült be a köztudatba, hogy halál esetén mi a teendő ezeken a felületeken.” McGinley azt is hozzáteszi, hogy bizonyos dátumok és jeles napok nagyon fájdalmasan tudnak Facebook értesítések formájában belénk hasítani, úgy és akkor, amikor nem is számítunk rá, ezért előbb-utóbb érdemes ezeket a fiókokat is örök nyugovóra helyezni.
Egyébként mindez lehetséges is, a Facebookon a Súgóközpontban lehet elküldeni az elhunyt hozzátartozó törlésére vonatkozó kérést. A végső törléshez be kell mutatni a halotti bizonyítványt is, tehát ezzel nem lehet visszaélni, és nem lehet csak úgy bosszúból vagy viccből kiiktatni valakit a Facebookról.

Élet a halál után a Facebookon

Mielőtt ebbe a cikkbe belekezdtem, nagyon morbid lépésre szántam el magam: megnéztem, hogy hány olyan ismerősöm van a Facebookon, aki már nem él. Sajnos vannak páran. Érdekes, hogy tapasztalataim szerint az ő hozzátartozóik (még) nem töröltették a profiljukat. Mondhat bármit a fentebb idézet gyászterapeuta, tulajdonképpen az is érthető, ha valaki nem végzi el ezt az adminisztrációs feladatot, hanem aktívan hagyja elhunyt szerettének felhasználói fiókját. Amíg ugyanis van bármi történés az oldalon, addig az is valamiféle szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet, vagy ami egy villanásnyi kapcsolatot, vagy legalábbis annak illúzióját teremti a halottal.
Nyáron én is elvesztettem valakit, akinek nagyon megrendített a halála, és azóta is néha rámegyek az oldalára. Látom, hogy sokan megemlékeztek róla például a születésnapján. Zárójelben jegyzem meg, hogy volt, aki nyilvánvalóan nem értesült a haláláról, mert „Isten éltessen sokáig” üzenetet hagyott az oldalán, pezsgő és torta emojival. Milyen furcsa világot élünk, gondoltam magamban, amikor megláttam ezt a félresikerült köszöntést. Az illetőnek fontos volt annyira, hogy köszöntse, mégsem vetett egyetlen pillantást sem az oldalra, mielőtt közzétette ezt. Ha csak öt másodpercet időzött volna az „ünnepelt” Facebook falán, egyértelművé vált volna számára, hogy Isten nem éltette őt sokáig. 
Már nem élő ismerőseim Facebook oldalain a legkülönfélébb aktivitást lehet látni. Még nincsenek kialakult szokások, nincsen protokollja, hogyan illik kezelni a Facebookon a halált. De az biztos, hogy van annak jó oldala is, hogy a halál után (legalábbis egy kis ideig biztosan), marad egy felület, ahol „kapcsolatot” lehet teremteni azzal, akit gyászolunk. Biztosan sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy erre semmi szükség, ez nem a halottról szól, hanem rólunk, és arról, hogy ilyen-olyan módon megélt gyászunkat kiélhessük a nyilvánosság előtt is. És igen, nyilván sok olyan felhasználó van, aki online katasztrófa-turistaként csap le egy-egy halálhírre, hogy ezt is felhasználja valamilyen módon saját maga népszerűsítésére, de talán nem ez a jellemző.
Hanem az, hogy egy aktív Facebook oldal lehetőséget ad egyrészt arra, hogy lerójuk tiszteletünket, ahogyan nekünk tetszik. Akár azzal, hogy megszólítjuk, akit elvesztettünk, akár azzal, hogy valami közös emléket, képet posztolunk róla. Ezzel valahogy közösségi „élménnyé” tesszük a gyászolást, és valóban osztozunk egymással a veszteségben.

Nekem például jól esik látni, hogy valakit, aki fontos volt nekem, és már nem él, mások is szerettek, szeretem látni azokat a képeket, amelyek olyan oldalát mutatják meg az elvesztett személynek, amelyet én nem ismertem.

Ez is hozzátesz ahhoz a halottakkal kapcsolatos egyik legfontosabb törekvéshez, hogy az emlékük valóban tovább éljen. A Facebook kiváló felület arra, hogy emlékezésünkkel egymásnak is adjunk. És kellő távolságot is tart a gyászolók között, hiszen a közeli hozzátartozók, akik rettentő nehéz dolgokon mennek keresztül, látják, mennyien gondolnak rájuk és szeretett halottjukra, de ezzel valószínűleg sok olyan telefont és közeledést megspórolnak, amelyhez éppen nincs lelki erejük.

Békében nyugodni az interneten?

A nyitva maradt, „aktív” felhasználói fiókok sajnos persze arra is lehetőséget adnak, hogy a trollok is leróják szokásos köreiket. Márpedig nekik semmi sem szent. A találgatások, az ítélkezés, a rosszindulatú pletykák sajnos a halottakat sem kímélik. És bár a Facebooknak köszönhetően nem igazán kell gyászjelentéssel bajlódni, és nem kell felhívni több tucat embert, hogy újra és újra belezokoghassuk a kagylóba, hogy meghalt a szerettünk, ezzel az is jár, hogy túl sokan értesülnek túl gyorsan valakinek a haláláról.

Kobe Bryant és lánya emlékére készített falfestmény Los Angelesben. (Getty Images)

A közösségi média lehetőséget ad arra is, hogy a halálhírekkel rosszul vagy illetlenül bánjunk. A Facebook sokakat arra sarkall, hogy saját halottjukként emlékezzenek meg olyanokról, akik nem is álltak olyan közel hozzájuk, és megemlékezésükkel beelőzzék vagy beárnyékolják a közeli hozzátartozó kommunikációját. Vanessa Bryant a családi tragédiája után nem sokkal mondta el egy interjúban, hogy úgy értesült férje, Kobe Bryant, világklasszis kosárlabdázó (és kamasz lánya) haláláról, hogy egyszer csak R.I.P. Kobe üzenetek kezdtek özönleni a telefonján.
A digitális térben nem mindenki lel végső nyugalomra. Pedig a halál annyira offline, mint semmi más az emberi létezésben.

Kiemelt kép: Getty Images