Katával már többször volt szerencsém beszélgetni, évek óta figyelem munkásságát, követem az életútját, nézegetem a naponta megosztott online történeteit. Már régen nem pusztán színészcsemete, sokkal inkább egy minden pillanatban hiteles egyéniség. A fiatal színésznő könnyedén, alkalmazkodva, mégis határozottan menedzseli az életét, akárcsak az Instagramját.
Azon kevés ismert emberek közé tartozol, akinek jelentős követőtábora van, mégsem ügynökség, hanem saját maga kezeli a közösségi médiás profiljait. Miért alakult ez így?
Eleinte ódzkodtam a rendszeres posztolgatástól, de amikor a 200 első randi című napi sorozatot forgattuk, a stáb tagjai segítettek létrehozni egy saját Instagram-profilt, ahol eleinte aktuális beharangozókat és különböző kis kulisszatitkokat osztottunk meg. Miután ez a munka lezárult, és véget ért a forgatás, a színházi munkáimról, próbafolyamatokról mutattam meg részleteket. A karanténidőszak alatt észrevehető volt, ahogy a bezártság miatt a nézők „átterelődtek” az online térbe és itt mutatták ki a hozzászólásokban, üzenetekben, hogy mi színészek mennyire hiányzunk nekik, hogy kíváncsiak ránk.
Sosem tervezem meg előre, mit posztolok, vagy hogy milyen képet alakítsak ki magamról, vagyok, aki éppen vagyok.
Mára személyesebb lett az oldalam, a követőim megismerhették a bulizós, bolondos énem és a hétköznapibb pillanataimat is, amiket a családom, barátaim és imádott tacsijaim Terka és Panni tesznek még színesebbé.
Milyen stílusú üzeneteket szoktál kapni?
Sok kedves üzenetet jön, amikre igyekszem válaszolni. Van, aki a munkámhoz gratulál, van, aki azt kérdezi, milyen ruha vagy rúzs van rajtam egy adott jelenetben a 200 első randiban… Ugyan a sorozatnak két éve vége, de az egyik csatorna folyamatosan ismétli, így valakinek tényleg újnak tűnhet. Annak idején egyedülálló módon két közönségtalálkozónk is volt. A mai napig jelentkeznek a több mint 2300 tagú, aktív, rajongói Facebook-csoportba, megosztják a velünk kapcsolatos cikkeket, a bemutatóink hírét, felköszöntik a színészeket a szüli- és névnapjukon, engem például minden Luca napon is, ami igazán szívmelengető visszajelzés, mert mindezt civilek indították, rajongók működtetik, ami hatalmas elismerés!
Hangos sikert aratott a néma színdarab is, a Játékszínben látható Chaplin adaptáció, a Nagyvárosi fények, amiben számtalan karaktert személyesítesz meg.
Bizony, ebben a különleges fekete-fehér, hét szereplős darabban egy hihetetlenül lüktető koreográfiának köszönhetően többen több karaktert játszunk. Én személy szerint: dámát, kutyát, postást, rablót, rendőrt, rikkancsot és színes bőrű bokszolót. Szabadúszóként ez volt az első előadás, amiben a Játékszínben szerepelhettem, a bemutató után nem sokkal azonban jött a vírushelyzet miatti leállás, amikor minden színház egy időre bezárt. Aztán nyitáskor újra elkezdtük játszani, de sajnos a Covid ismét közbeszólt, és megbetegedés miatt most egész januárban le kellett mondani az előadásokat. Amióta színpadon vagyok, még sosem maradt el előadásom, és valahol furcsa érzés, de első az egészség és a biztonság.
A színházon kívül vannak még izgalmas szakmai kihívások az életedben. Milyen gyakran szinkronizálsz?
Abban a csodálatos és szerencsés helyzetben vagyok, hogy szinte minden nap szinkronizálok, ráadásul több helyen! A hangomat adom egy napi török sorozathoz, Disney-mesékhez, mozifilmekhez, Neflixen illetve HBO GO-n futó produkciókhoz. Tudod, én nagyon sokat tanultam szinkronizálni. Évekig csak tömegeztem. Így hívjuk azt, amikor sokadmagaddal órákon keresztül adod az utcazajt, a háttérbeszélgetéseket. Ezután jöttek a kisebb-nagyobb mellék-, végül a főszerepek. Túlzás nélkül mondhatom, imádok szinkronizálni! Mindent szeretek benne, mert mindig találok kihívást a feladatokban – lásd például a török nevek kiejtését.
Állítottak már meg az utcán, és kérték tőled, hogy egy adott karakter hangján szólalj meg?
Karaktert ritkán kérnek, de sokszor felismertek, és van egy nagyon helyes sztorim. Amikor már javában dúlt a „csak akkor menj ki, ha muszáj” időszak, teljes védőfelszerelésben, kesztyűben, sálban, maszkban, kapucnis pulcsiban – tényleg, épp csak a szemem látszott ki – bementem egy pékségbe és ott az eladó férfi mondta:
„Nagyon szeretem ám a hangját! Hiába öltözik be, én akkor is felismerem magát!”
Pedig sokáig azt gondoltam, hogy az én hangomnak nincs olyan speciális ismérve… és mégis.
Hogy sikerül beosztani az időt a szinkronizálások között?
Hát néha elég izgalmasan, mert van, hogy alig jut időm átjutni egyik stúdióból a másikba. A múltkor megcsúsztunk egy felvétellel, de úgy gondoltam, átérek még tömegközlekedéssel. Álldogálok a buszmegállóban, írok egy üzenetet a gyártásvezetőnek, hogy pár percet kések, kettőkor indul a buszom. Látom, hogy a közelben áll a busz, de csak nem jön a megállóba, mellette egy hölgy nagyon kommunikál valakivel. Odamentem megkérdezni, hogy »elnézést itt dolgozik? Már negyed három, tudja-e, miért nem indulunk?« Nevetve mondta, hogy igen, igen, ő a sofőr, csak az előző busz elromlott, helyette hoztak egy másik típusút, abban viszont ő nem éri el a pedálokat, mert alacsony, ezért várjuk az újabb cserebuszt… Fél órát késtem, elmondtam ezt a történetet a stúdióban, és mindenki nagyon röhögött, köztük én is, viszont aznap sikerült az összes létező bakit elkövetnem, amit csak lehetett.
Maximalista vagy?
Nagyon! A szinkron akkor jó, ha teljesen fel tudom venni az eredeti színész játékát, hanghordozását. A Netflixen hódító Egy szobalány vallomása című sorozat valós eseményeken alapuló történet, és elég nyomasztó. (A tényleg fantasztikus sorozatról mi is írtunk bővebb ajánlót és kritikát – a szerk.) A szinkron castingnál egy olyan jelenetet kaptam, ahol a lány az életéről vall, éreztem, hogy nagy feladat, csodás kihívás lenne a bőrébe bújnom, megszólaltatnom a karaktert. Örülök, hogy megkaphattam ezt a lehetőséget!
A szerepek lelki terhét általában könnyen le tudom tenni, de volt, amikor egy haldokló anya szájával kellett kimondanom egy egészen kicsi, síró gyereknek, hogy „itt foglak hagyni, de mindig veled leszek”. Hazafelé zokogva hívtam fel anyukámat…
Jársz mostanában castingokra?
Furcsa mód az elmúlt két évben ez a rendszer is sokat változott. A személyes érintkezés elkerülése miatt gyakori a videócasting, ami kényelmesnek tűnik, de új kihívásokat rejt. Nem olyan könnyű önmagadat hang- és fénytechnikailag is jól felvenni, a szöveget visszajelzés, rendezői utasítás nélkül elmondani (sokszor nem tudni kinek, mert a jelenetbeli partnerről nincs infó), pláne visszanézni, hol hibáztál?! Aztán beküldöd a felvételt és vársz.
Maximalistaként, hogy tűröd az elutasítást?
Ez nagyon érdekes, mert a nemleges válasz nekem azonnali elengedést jelent, akkor azzal nincs több dolgom. Bármiről is legyen szó, megyek tovább, nem rágódom, legfeljebb levonom belőle a tanulságot. Lehet, hogy egy nemet úgy kapunk, hogy máshol, mástól később egy igent köszönhetünk neki. Az igenek visznek előre, azokban van a potenciál, a fejlődés lehetősége. Kicsit olyan ez, mint amikor egy sövénylabirintusból akarunk kijutni, akkor haladunk tovább, ha a nyitott elágazásokat követjük.
Apropó sövény, nemrég egy videóinterjúban azt mondtad, hogy te amolyan világoszöld vagy a környezetvédelemben, kifejtenéd?
Igen, azt hiszem, valahol a középúton vagyok, nem a megfelelési kényszer, hanem a kíváncsiság hajt. Mosogatógépet, vegymentes tisztítószereket, kozmetikumokat használok. Kulacsot, bevásárlótáskát, a városban kutyapiszokgyűjtő zsákot viszek magammal, visszaviszem a kiürült kávékapszulát, a feleslegessé vált ruhákat és élelmiszereket elajándékozom. Mindent el lehet kezdeni kicsiben, részemről ezt így tudom képviselni. És persze azzal is, hogy a környezetemben élőkkel erről is beszélgetünk, emberi léptékben haladunk, és a saját példánkon keresztül motiváljuk egymást. Nem szeretem az erőszakot, abban hiszek, hogy ha a környezetvédelem terén is csak annyit tesszük, ami az életmódunkkal összeegyeztethető, máris léptünk egyet előre.
A képekért köszönet Gáspár Katának.
