Kockázatok

Az infarktus többnyire nem úgy zajlik le, hogy a beteg a szívéhez kap, és – vége. Vannak előzményei, és az előzményeknek is vannak előzményei, amiket a szívgyógyászok „kockázati tényezőknek’’ neveznek.

— Az első feladat a veszélyeztetett emberek felkutatása — mondja dr. Kerkovits Gyula. — A szűrővizsgálatok gazdái a körzeti orvosok, a szűrés pedig azt jelenti, hogy az orvos még akkor is megméri a beteg vérnyomását, ha az a náthájára kér tőle gyógyszert, és kikérdezi az életmódja, a táplálkozási szokásai felől.

A legnagyobb kockázat a dohányzás, ezen belül is a cigarettázás: aki naponta 20 cigarettánál többet szív, jó, ha számol az előbb-utóbb bekövetkező érszűkülettel, magas vérnyomással, angina pectorisszal, infarktussal. A Bajcsy-Zsilinszky Kórházban egy időszakban vizsgálták a 40 évesnél fiatalabb infarktusos férfi betegek dohányzási szokásait: 82 közül csak 12 nem dohányzott.

A kövérség önmagában még nem kockázat, de a vér koleszterin- (zsír) tartalmának növekedése már az. Az utóbbi évtizedekben Magyarország a 3 millió koldus országából 3 millió kövér ember országává’ lett. Tízkilónyi súlyfelesleg már komoly veszélyt jelent, és a baj nem jár magában: az elhízáshoz gyakran társul a vér zsírtartalmának növekedése, a magas vérnyomás és a cukorbaj. Mindhárom betegség vezethet infarktushoz.

És ha a kövér ember még lusta is… Ezer és egy magyarázatot talál, hazaérve miért zöttyen bele a kényelmes fotelba, és — folyamatos majszolás közepette — miért nézi a tévét a híradó első kiadásától műsorzárásig. Mert fáradt. Mert csak így tud kikapcsolódni. Mert nincs ideje újságot olvasni, tájékozódni pedig mégiscsak kell. Mert ha krimit néz, megfeledkezik a saját, különbé járatú házi és munkahelyi krimijeiről. És így tovább. A XVII. kerületben végzett szűrővizsgálatok a következő részeredményeket hozták: a 40—50 évesek között a vér koleszterintartalma 31,1 százalékban volt magasabb a normálisnál; 33,8 százalékban találtak magas vérnyomást. A férfiak 48,7 százaléka dohányzott. A felvilágosító munka során pedig azt tapasztalták, hogy az emberek többsége a kövérségét az egészség jelének tartotta, sejtelmük se volt arról, hogy nemcsak az alkoholos, hanem az üdítő italok is túlcukrozottak (2 deci „keserű” tonik pl. 10 darab mokkacukornak megfelelően van édesítve); a vajról azt hitték, hogy könnyű étel, a húsokról pedig, hogy semmi szín alatt nem hizlalnak; a kocogást (tornát, rendszeres sportot) a „mozgok én úgyis eleget” kezdetű szöveggel és a hozzá tartozó kézlegyintéssel intézték el. A szűrővizsgálatokkal és a felvilágosítással néhány rizikófaktort, elsősorban a gyógyszeresen is kezelhető magas vérnyomást, cukorbajt és érszűkületet még így is sikerült kissé háttérbe szorítani, de a dohányzás elleni harcban, az étkezési szokások megváltoztatásában és a mozgáskultúra fejlesztésében már nem dicsekedhetnek ilyen sikerrel. Későn! Szirénázva száguld a mentőautó, az ember azt gondolná, jókor, csakhogy a rideg számok azt mutatják hogy az infarktusos betegeknek mintegy egyharmada (30 százaléka) meghal, mielőtt kórházba kerülne. És ha kórházba kerül, sokszor már az is késő; a Bajcsy-Zsilinszky Kórház egy vizsgálata szerint a betegek egy része a tünetek jelentkezése után csak öt órával került kórházi ágyra, de olyan szélsőséges esetről is tudnak, amikor a beteget 11 napig küldözgették rendelőintézetből rendelőintézetbe, míg végre valakinek eszébe jutott, hogy talán EKG-t kellene csinálni. A mentőautó soha nem késlekedik, néha mégis hiába siet: míg ezeket a sorokat írtam, értesültem egy súlyos cukorbeteg infarktusáról. Öt napig vizsgálgatta az orvos, míg végül rászánta magát az EGKra, ezután azonnal mentőt hívott, az jött is, de hiába száguldott, az ügyeletes kórház nem vette fel a beteget, hanem továbbküldte a kerületileg illetékes kórházba. (Az esetet az ügyeletes kórház nem találta elég súlyosnak.)

Hogy az időveszteségnek mi (lehet) a jelentősége, arról Lamboy adjunktus és Kerkovits főorvos is bőséges adatokkal szolgál. Az infarktus a szívizmok egy részének elhalását jelenti, aminek következtében a szív elektromosan instabillá válik, ez viszont lehetőséget ad a ritmuszavarokra, a kamraremegésre, végső — és visszafordíthatatlan — esetben a hirtelen halálra. A ritmuszavarok és a kamraremegés kivédhetők, de csak rendkívül gyors beavatkozással. A kamraremegés megállítható, de csak három percen belül. Az első óra a legveszélyesebb, de súlyos életveszélyt jelentenek a további órák, sőt napok is.

Késedelmeskedni azonban legfőképpen a beteg szokott, hiszen ő az. aki először észleli az első — figyelmeztető — tüneteket, és ő az, aki nem fordul azonnal orvoshoz, vagy nem veszi komolyan az orvos tanácsait. Ö tudja a legjobban, hány cigarettát szív naponta, milyen rossz közérzettel fekszik és kel, milyen gyakran fogja el szédülés vagy gyengeség, és ugyancsak ő fogadja meg olyan készségesen a szomszéd „jó tanácsát ’: „Hajts fel egy kupicával, rögtön rózsaszínűbbnek látod a világot!’ A világot valóban rózsaszínűbbnek látja, de ettől még nem gyógyul ki az anginájából.

Dr. Józan Péterrel, a Központi Statisztikai Hivatal népesedésstatisztikai osztálya vezetőjével arról beszélgetünk, hogyan is alakult a halandóság az utóbbi ötven évben az iparosodott és fejlett egészségügyi kultúrájú országokban.

— A harmincas évektől napjainkig nagyjából három fázis különböztethető meg. A hatvanas évek elejéig a halandóság rohamosan csökkent — mondja dr. Józan Péter. — Ez volt az első fázis, és ez történt nálunk is, bár némi késéssel. A jelenség azzal magyarázható, hogy akkor kezdték tömegesen alkalmazni a különböző fertőző betegségek oki kezelését. Az akut vagy krónikus fertőző betegségek ellen az antibiotikumokat, főként a penicillint. Ezek a gyógyszerek milliók életét mentették meg, leküzdötték a fertőző betegségeket, az ezekből adódó halálozási arányt pedig néhol 1 százalék alá szorították.

— A hatvanas évektől stagnált, illetve egy kissé emelkedett a halandóság. Azok, akiknek az életét megmentette az antibiotikum, ekkor érték el az idős kort: jelentkezni kezdtek a szervezet kopásából, elhasználódásából adódó, úgynevezett degeneratív betegségek. Á „nyers” halálozási arányszám csupán a teljes népességhez viszonyított halálozások arányát fejezi ki, figyelmen kívül hagyva a népesség kor szerinti megoszlását. Ha több az öreg, nyilvánvaló, hogy emelkedik a halálozások száma. Ha kevés az öreg és sok a fiatal, az arány jó. Az ilyen „nyers’ statisztikákkal azonban nem megyünk sokra. A népesség alakulását a születéskor előrelátható, úgynevezett várható élettartammal tudjuk a legreálisabban kifejezni.

— Az ötvenes évek végén az Egyesült Államokban figyeltek fel először arra, hogy a várható élettartam is stagnál. De felfigyeltek erre a skandináv államokban, az NSZK-ban és Hollandiában is. A jelenség’okait kutatva rájöttek, hogy a baj az emberek helytelen életmódjából adódik. A dohányzás, a helytelen táplálkozás, a mozgás hiánya, a mértéktelen alkoholfogyasztás — ezek a tényezők csökkentik a szervezet ellenálló- képességét, és rontják az életben maradás lehetőségét. Az Egyesült Államokban és néhány fejlett európai országban ekkor valóságos hadjáratot indítottak az életmód megváltoztatásáért. Tíz év alatt sikerült a mortalitást, ezen belül a viszonylag fiatal életkorban bekövetkező halálozások számát csökkenteniük. Ez a halandóság alakulásának harmadik fázisa.

Mi jelenleg a második fázisban vagyunk.

Egy ilyen „hadjárat” sajnos sokba kerül. Pénz kell a propagandához, a sportpályák építéséhez, az egészséges élelmiszerek gyártásához, az egészségügyi alapellátásban a gyógyítás mellett a megelőzés és gondozás megszervezéséhez.

Ezt mondja dr. Józan Péter:

— Az egészségügy szervezett hálózata nálunk adva van, és még a plusz feladatok ellátására is alkalmas lenne. De mit mondjak élelmiszeriparunkról, és mit az üzemi konyhákról?! Az utóbbiak iskolái kellene, hogy legyenek az egészséges táplálkozásnak.

Nézzük meg bármelyik gyár vagy hivatal üzemi konyhájának heti étrendjét. Hétfő: bableves füstölt csülökkel, túrós vagy mákos metélt; kedd: sárgaborsóleves kenyérkockákkal, körömpörkölt burgonyával; szerda: máj galuskaleves, disznótoros… Inkább nem folytatom. Persze könnyebb a pörköltet odavágni, mint zöldséget tisztítani, mártást összeállítani… És nemcsak könnyebb, de sajnos — olcsóbb is.

Hét lépés

T. Istvánt 1979. június 11-én érte az infarktus. Este fáradtságról panaszkodott a feleségének, és 9 órakor lefeküdt. Néhány perc múlva rosszul lett: elviselhetetlen fájdalmat érzett a mellében, verejtékezett, és rettenetes halálfélelem vett rajta erőt. Felesége azonnal hívta a mentőket, akik néhány perc múlva meg is érkeztek. T. István állapotát aggasztónak találták, így már a helyszínen megkezdték a gyógyszerek adagolását. Egy óra múlva a beteg állapota annyira javult, hogy el tudták szállítani.

Hetekig ápolták az intenzív osztályon, majd az úgynevezett szubintenzív osztályra került. Összesen három hónapot töltött kórházban. Távozásakor „gyógyultnak” nyilvánították, de figyelmeztették, egyelőre nem szabad dolgoznia.

Ennek két és fél éve, és még ma sem dolgozik.

Milyen volt az élete? Édesapja lakatos volt, ő maga segédmunkásként kezdett egyik legnagyobb gyárunkban. Az ötvenes évektől folyamatosan tanult: technikumi érettségit tett. két évig képezte magát a szállítási szakmában, diplomát, majd szakosított diplomát szerzett a marxista egyetemen. Munkahelyén is kis lépésekkel haladt előre, a hatvanas évek elején üzemvezető, később az üzem alapszervi párttitkára, végül a csúcsszervezet titkára lett.

79-ben már szeretett volna nyugdíjba menni, de nem engedték. Kérték, maradjon, míg nem találnak helyette valakit. Örült a bizalomnak, és maradt.

Ugyanazokban az években, amikor ő, felesége is sorra végezte a tanfolyamokat, iskolákat, egyetemeket. A háztartási munkát mindig megosztották és a két gyerek nevelésének gondjait is. Esténként azon vitatkoztak, melyiküké legyen az íróasztal, még a másik mos vagy mosogat.

T. István nem ivott, nem dohányzott, mérsékelt életet élt. Most mégis ezt mondja:

— Úgy érzem, sokszor túlhajszoltam magam. A kezdeti években sok volt egyszerre a munka és a tanulás, később pedig a felelősség. Az üzem, melynek végül is párttitkára lettem, évente hat és fél milliárdot adott a népgazdaságnak. És én minden forintért felelősnek éreztem magam. Nagyon rá kellett hajtani idehaza is, úgy számítottam, mielőtt nyugdíjba megyek, rendbe teszem a lakásomat.

Most ül a gyönyörűen festett, mázolt, tapétázott lakás egyik modern, fejtámlás karosszékében, és még azt is meggondolja, fölemelje-e a kezét a karfáról. Levegőzni az erkélyen szokott: hét lépés oda, hét vissza, ebből áll a séta. Lift nélküli házban, a harmadik emeleten lakik, arra, hogy egy földszintire cserélje, már sem pénze, sem energiája.

T. István életútjában vajon hányan ismerünk a magunkéra? 

Végezetül azt kérdem dr. Kerkovits Gyulától, dr. Józan Pétertől és dr. Lamboy Lászlótól, „menedzser”- betegség-e az infarktus.

Mindhárman határozott nemmel felelnek. Sőt, hozzáteszik, hogy éppen a „menedzserek” állnak a legrendszeresebb orvosi felügyelet alatt, tehát őket fenyegeti a legkevésbé a váratlan veszély.

Hát a „kisemberre” ki figyel?

Senki se kezdi „menedzserként”.

A választ a Központi Statisztikai Hivatal egyik tanulmányában olvasom: „…az embereknek egyazon életkorban más és más az életben maradási esélyük… annak következtében is, hogy milyen társadalmi-gazdasági- foglalkozási csoporthoz tartoznak… A halandóság társadalmi differenciáinak vizsgálata nagy mértékben segíthetné azoknak az egészségileg hátrányos helyzetben levő rétegeknek meghatározását, melyekre a jövőben fokozottabb gondot kellene fordítani…”

A „differenciált halandóság” köznyelven a halál előtti egyenlőtlenséget jelenti.

Még csak nem is vitás, hogy a teljes egyenlőség kivívásáért nemcsak a statisztikusok és orvosok, hanem valamennyien felelősek vagyunk.

Zsigmondi Mária

Kiemelt kép: Fortepan/Urbán Tamás