Apónkról, férjünkről, fiainkról van szó. Társainkról, akiket szerettünk, szeretünk vagy szeretni fogunk. Akiknek becéző, védelmező pillantását a sírig szeretnénk megőrizni. Róluk van szó, a férfiakról, akiket szidunk, de akik nélkül nem tudunk élni. És sajnos sokszor kell: halandóbbak, mint mi vagyunk. Adatok tömege bizonyítja: népesedési statisztikánkat az ő sokszor — korai — eltávozásuk is rontja. Nem is kevéssé.

„Sajnálattal értesítjük…”

Szombat délutáni ügyelet a Mentőkórházban. Csend van, nyugodt körülmények között beszélgetünk dr. Lamboy László és dr. Barsi Béla adjunktussal. Az adjunktus éppen azt magyarázza, milyen nagy kár, hogy a Mentőkórház gyakorlata még nem vált általánossá: itt ugyanis már régóta van „fektető”, ahol az infarktusgyanús betegeket néhány órán át megfigyelhetik.

— Ez azért baj — mondja —, mert tapasztalataink szerint az infarktusos betegek jelentős része már jóval a roham bekövetkezése előtt panaszkodott a szívére. Ha enyhébb formában is, de voltak panaszai: szorító érzés a mellkasban, légszomj, gyengeség. Ebben a stádiumban még megelőzhető lenne az infarktus, csakhogy sem a betegek, sem az orvosok nem veszik elég komolyan ezeket a korai panaszokat. A betegek azért, mert tájékozatlanok, az orvosok pedig, mert még ha tudomást szereznek is a gyanús esetekről, kétszer is meggondolják, kórházba utalják-e őket, vagy küldjék el EKG-ra. Kevés a kórházi ágy. Ha tíz, önként jelentkező beteg közül ötről kiderül, hogy tüneteiket nem a szívük okozta, öten öt ágyat foglaltak le hiába, sőt, mások kárára is. Ennek az ódiumát csak kevés körzeti orvos vállalja.

— EKG-ra a betegek a saját lábukon mennek, órákat várakoznak a rendelőintézetben, majd újból a saját lábukon mennek vissza a körzetbe, ahol ismét várakozniuk kell. Ez a késedelem, ha valóban kezdődő infarktusról van szó, már életveszélyes. Ha valamire, akkor az infarktusra érvényes az „aki időt nyer, életet nyer” közmondás. A fektetőkkel életeket nyerhetnénk, mégis alig van kórház, mely egy kis helyiséget és néhány ágyat áldozna erre.

Miközben ilyen csendesen csordogál köztünk a szó, megcsörren a telefon. Lamboy és Barsi doktor sietősen távozik. Jó negyedóra múlva térnek csak vissza, meglehetősen letörtem.

— Már nem tudtunk segíteni — mondja dr. Lamboy László. — S. I. hat napja, november 24-én jött be hozzánk, szívtáji panaszokkal. Előzetesen már volt egy rosszulléte, jelentkezett is a körzeti orvosnál, aki EKG-ra küldte. Lelete alapján a rendelőintézeti orvos azonnal kórházba akarta utalni, de a beteg — bokros teendőire hivatkozva — saját felelősségére távozott. Visszament a gyárba, ahol a gazdasági vezető posztját töltötte be. Öt nap múlva íróasztala mellett érte az infarktus. Kollégái minket akartak riasztani, de nem engedte, saját lábán jött be a kórházba. Azonnal az intenzív osztályra került. Sikerült a fájdalmait enyhítenünk, a második napon már szinte egészségesnek érezte magát. Most pedig… Mindössze 53 éves volt.

Miközben beszélgetünk, Barsi Béla doktor az orvosok legnyomasztóbb kötelességének tesz eleget: táviratban értesíti S. I. feleségét, hogy férje meghalt. „Sajnálattal értesítjük …” — diktálja a szöveget.

Idő közben a nővér leadja az ügyeleti szobában az elhunyt értéktárgyait és iratait. Köztük van S. I. személyi igazolványa is. Nézem a fényképét: komoly, szikár, szigorú arc, a tekintet gondterhelt. S. I. puritán és keménykezű vezető lehetett, az a fajta, aki a hivatását mindennél előbbre tartja, aki mindent „mellre szív”, és minden mulasztásért felelősnek érzi magát.

Eggyel kevesebb maradt az ilyenekből.

A házasság — életbiztosítás

Kérdezem Lamboy adjunktust, több évtizedes mentőorvosi gyakorlata során megfigyelte-e, hogy a szorongásnak, idegfeszültségnek, izgalomnak van-e szerepe az infarktusban.

— Tagadhatatlan, hogy van — válaszolja — bár ezt az összefüggést a tudományos vizsgálatok egyelőre még nem igazolták. Volt már olyan esetünk is, hogy súlyos infarktussal behoztunk egy férfit, akit elkísért a felesége. Az asszonyt leültettük a váróban, míg a férjén elvégeztük a szükséges vizsgálatokat és elhelyeztük az intenzív osztályon. Mire Visszamentünk, az asszonyt halva találtuk. A szó szoros értelmében megszakadt a szíve, vagyis a szívizmainak — feltehetően régóta beteg — elvékonyodott része szabályosan kilyukadt. Az előzményeket nem ismertük, tehát csupán feltételezhetjük, hogy a váratlan és hirtelen halált az izgalom váltotta ki.

— Infarktusos betegeink között sok az idegfeszültségben élő, skrupulózus, felfokozott felelősségtudatú ember, de hogy ez a „sok” mit jelent, azt mi nem tudjuk regisztrálni, sem értékelni. És nemcsak azért, mert hozzánk csak a betegek kis része kerül, hanem azért, mert a kép távolról sem egységes, ellenpéldákkal is bőven szolgálhatnék.

Itt jegyzem meg, hogy csak a Mentőkórházban évente átlagosan 350— 400 infarktusban szenvedő beteget ápolnak; négyötödük férfi, és a halálozásban is az „erősebb” nem vezet, ugyancsak négyötödös aránnyal.

— Megfigyeléseink szerint a foglalkozásnak nincs szerepe az infarktus kialakulásában, legföljebb annyiban, hogy a munkaidejüket nagyrészt íróasztal mellett töltő emberek — a mozgás hiánya miatt — hajlamosabbak lehetnek az infarktust előidéző betegségekre. A foglalkozásnak a gyógyult betegek további életében van nagyobb szerepe: egy kazánkovács, hengerész vagy postás nem folytathatja a mesterségét, míg egy tisztviselő nyugodtan visszatérhet íróasztala mellé.

— Mi itt azt látjuk, hogy a lelki alkatnak, vérmérsékletnek és — részben — az ezekből adódó életmódnak van a legnagyobb szerepe az infarktus kialakulásában. Egyes külföldi kutatók, de a mi véleményünk szerint is a szangvinikus és kolerikus, tehát a „vérmesebb”, izgágább, ingerlékenyebb emberek hajlamosak a kevésbé egészséges és kiegyensúlyozott életvezetésre, a mértéktelen dohányzásra, a feladatok kampányszerű — ezért megerőltetőbb — teljesítésére, a nagy evészetekre és ivászatokra, az izgalmak keresésére, sőt hajszolására, és — a „megosztott” életre.

Általános tapasztalat a kórházak férfiosztályain, hogy a látogatási napokon mindig nagy az idegesség. Ki jön be, ki nem? Egyesek még a nővérekkel és orvosokkal is közlik, ha két női látogatójuk érkezne, inkább egyet se engedjenek be, mint a kettőt egyszerre…

A Központi Statisztikai Hivatal vizsgálatot folytat annak megállapítására, hogyan befolyásolja a gazdasági- társadalmi-demográfiai állapot a halandóságot. Az amúgy is „veszélyes korban” lévő, 40—59 éves férfiak közül a rendezetlen családi életet élők és magányosok rövidebb életre számíthatnak, mint a rendezett családi életet élő kortársaik. A házas családi állapot — mondják a külföldön végzett vizsgálatok —, minden korosztályban jobb életkilátásokat nyújt, mint az elvált vagy özvegyi státusz. A házasság, mint olyan, már eleve szelektáló tényező: súlyos betegek ritkán kötnek házasságot. A családban élők felelősségérzete nagyobb, táplálkozása rendszeresebb, életritmusa kiegyensúlyozottabb. Az elvált és özvegy férfiak között jobban arat a kaszás, mint a hasonló helyzetben lévő nők körében; ezt egyébként még pontos adatok nélkül is tudjuk — tapasztalatból.

Korok és kórokok

A halandóság statisztikai adatai lehangolóak. A „nyers”, vagyis a teljes népességet figyelembe vevő adatok szerint Magyarországon a halandóság 1976—80 között 12,9 ezrelék volt, ami a világstatisztikához, de a saját előző — 1964-es mortalitásunkhoz mérten is magas. 1980-ra tovább romlott az arány, 13,6 ezrelékre. Rendelkezésünkre állnak 33 iparosodott, fejlett egészségügyi kultúrával rendelkező európai és Európán kívüli állam adatai, összehasonlításképpen hadd álljon itt néhány: a nyers halálozási arány (a 70-es években) Japánban volt a legkisebb, 6,1 ezrelék, Izlandban 6,4 Izraelben 6,8, Kanadában 7,2, Hollandiában 8,2. Ausztriában hasonlóan rossz az arány, mint nálunk. Igaz, a népesség kor szerinti megoszlása is más, mint például a „fiatal” Japánban. Sorrendben — hátulról! — a második helyen állunk. De „élen járunk” a rossz életkilátásokat illetően is. A nők és a férfiak születéskor várható élettartamát külön-külön szokták megadni; a rendelkezésünkre álló adatok szerint az említett 33 ország sorrendjében Lengyelországgal a 30— 31. helyen osztozunk a férfiak életkilátásait illetően. De a nők életkilátásait tekintve is csak Bulgária, Portugália és Románia marad mögöttünk.

Még megdöbbentőbb a kép, ha a halálozásoknak akár a kor , akár az okok szerinti megoszlását vesszük szemügyre. Ellentétben az igen elterjedt nézettel, miszerint a halálozások számának emelkedését a lakosság „elöregedése” indokolja, vagy derűlátóbban fogalmazva: az életkor meghosszabbodása, látnunk kell, hogy a halandóság nem az öregek (60—80) évesek csoportjait sújtja leginkább, hanem az életük delén járókét, a 40— 59 évesekét. És közülük is a legsúlyosabban a 40—44 éves férfiakat.

A halálokok között a szív- és érrendszeri megbetegedések állnak az első helyen, a hetvenes évek végén 53 százalékkal, a daganatos betegségek — 20 százalékkal — a második helyet foglalják el.

Tovább szűkítve a kört, az úgynevezett ischaemiás szívbetegségek okozta halál a 40—44 éves férfiak között a leggyakoribb, és a férfiaknak ugyanebben a korcsoportjában mutatja a leginkább emelkedő tendenciát. (1964 és 1979 között az emelkedés 89 százalék volt!)

„Coronaria-egységek”

Évente 26 ezer ember betegszik meg szívinfarktusban, és 13 ezer bele is hal.

Dr. Kerkovits Gyula, a Bajcsy- Zsilinszky-kórház úgynevezett „Coronaria egységének” főorvosa így beszél a hat kerületet átfogó, a betegség megjelenését regisztráló, okait derítő, megelőző és gondozó hálózatról:

— Zárday Imre professzor, elődöm és tanítómesterem, első Európa-hírű szívgyógyászunk már az ötvenes évek elején kutatta és fel is fedezte a szívbetegségek korai diagnosztizálásának és megelőzésének lehetőségeit. Vagyis azt, amit ma összefoglalva szűrővizsgálatoknak és gondozásnak nevezünk. Csakhogy akkor még nem hogy Magyarországon, de a nálunk sokkalta gazdagabb országokban sem ért meg a helyzet az ilyen átfogó megelőző-gondozó hálózatok kiépítésére. Az első szervezett infarktusellátás Magyarországon éppen itt fejlődött ki, s 1973 decembere óta hat kerületet ölel föl. (A IX., X., XVII., XVIII., XIX. és XX.-at.) 1981 júliusától sikerült a rendszert a fővárosra is kiterjeszteni, néhány éve pedig vidéken, Kecskeméten, Szekszárdon, Zalaegerszegen, Szombathelyen és az egyetemi városokban is kialakultak vagy kialakulóban vannak.

A „Coronaria egység” feladata, hogy a beteget az infarktus legveszélyesebb szakaszában állandó megfigyelés alatt tartsa, s ha életveszélyes szövődmények támadnak — kamraremegés, tüdőödéma —, azonnal beavatkozzék. Ilyenkor még — mint Kerkovits főorvos mondja — „csodákat” is lehet tenni.

A Bajcsy-Zsilinszky kórház „Coronaria egységének” olyan betege is van, akit harmincötször hoztak vissza a klinikai halálból, de talán még ennél is nagyobb eredmény, hogy az intenzív (és szubintenzív) osztályokon a halálozási arány a korábbi 31 százalékról 17-re csökkent. Ez a teljes népességre vetítve a szívinfarktus okozta halálozások 5—8 százalékos csökkenését jelentheti. Feltéve, hogy mindenki tud az infarktus veszélyéről, mindenki megtesz minden óvintézkedést, és a beteg a lehető legrövidebb időn belül intenzív osztályra kerül.

Zsigmondi Mária

(Befejezés a következő számban)

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr