Az utolsó pillanatban csíptelek el egy interjúra, nemsokára külföldre költözöl. Új szakmai lehetőség?
Nem, ez most teljesen más. Néhány éve elkezdtem újévi fogadalmakat tenni, ezek közül az egyik, hogy szeretnék hosszabb időt külföldön tölteni. Most alakult úgy, hogy ezt megtehetem. Egy Bournemouth nevű angol városban, egy különböző mértékű fogyatékossággal élő fiatalokkal foglalkozó szervezetnél fogok dolgozni egy évig. Ez nem az első ilyen jellegű munkám, korábban már önkénteskedtem egy gyermekvédő szervezetnél, a Gyermekhíd Alapítványnál, ami nagyon sokat adott. Egyébként pár napja tudtam meg, hogy Bournemouth-ban van egy filmiskola. Ez teljesen véletlen, de örülök, hogy lesznek művészek is a városban.  

Nem félsz, hogyan érinti majd az egyéves kihagyás a színészi karriered?
Amikor visszajövök, remélem, hogy ott folytatom majd, ahol abbahagytam. Szabadúszóként már hozzászoktam a bizonytalansághoz. Vannak időszakok, amikor nekem kell egy kicsit kopogtatni, hogy „ráérek és hívjatok”, máskor több lehetőség is megtalál egyszerre.

Nem fordítok hátat a színészi pályának, de úgy érzem, jót fog tenni egy kis vérfrissítés. Eddig is sok különböző dolgot csináltam a színészet mellett.

Fotó: Bodogán Sándor

Nem szeretem az üresjáratokat, mindig kitalálok valamit, amikor éppen nem köti le minden időmet a forgatás. Mióta lezárult az Apatigris 2. évada, forgattam a Cellamesék című, még bemutatásra váró tévésorozatban, nemrég fejeztük be a Magány című kisfilm forgatását, szerepeltem elsőfilmes és magánfinanszírozásból készült projektekben, de emellett bébiszitterkedtem is, dolgoztam kávézóban és voltam öltöztető egy táncos film forgatásán. Elkezdtem próbálkozni angol nyelvű castingokkal is, csak hogy trenírozzam magam.

Eddig általában a korodnál fiatalabb vagy naiva szerepeket osztottak rád törékeny, kislányos alkatod miatt. Hogyan viszonyulsz ehhez?
A filmezésben van egy ilyen, hogy mit jelentek a képernyőn, és tudom, hogy ennek meg kell felelni, de azért most már nagyon szívesen játszanék egy kicsit őrültebb karaktert, valami egészen mást, mint amiben a nézők eddig megszoktak. Várom, hogy kipróbáljanak szélsőségesebb szerepekben is, mert készen állok nagyobb kihívásokra. Nagyon örültem, hogy legutóbb a Cellamesékben egy drámai szerepet játszhattam. Minden forgatási napon „össze kellett roppannom”, de nagyon jó volt ezen dolgozni.

„Egy rész Audrey Hepburn, egy rész őzgida, egy rész Lisbeth Salander” – ezt Zomborácz Virág, az Egynyári kaland rendezője mondta rólad egy korábbi, HVG-nek adott interjúban. Ezek szerint ő már a legelején meglátta benned a tetovált lány keménységét is.
Az Egynyári kaland volt az első sorozat, amiben játszottam, és eleinte nagyon sok kétség volt bennem magammal kapcsolatban. Virág nagyon sokat segített akkor. Sokat beszélgettünk a forgatáson, fontos visszajelzéseket kaptam tőle. Olyan is volt, hogy a tudtán kívül segített. Például nekem iszonyú görcsöt okozott, ha egy jelenetben sírnom kellett. Ahogy megláttam, hogy nekem majd sírni kell a jövő héten, onnantól kezdve ezen szorongtam és nyilván ezzel meg is öltem a dolgot. Egy forgatási napon valaki megkérdezte, hogy „Mennyire fog sírni a Sára ebben a jelenetben?” „Amennyire tud” – Virág ennyivel intézte el. Ez nekem akkor úgy levette a terhet a vállamról, hogy simán potyogtak a könnyeim a jelenetben, és azóta se görcsölök ilyeneken.

Az Apatigrisben Scherer Péter középső lányát alakítottad, de eredetileg nem erre a szerepre hívtak be. Mit éreztél, amikor a castingon azt mondták, hogy most menj ki a folyosóra és gyorsan tanuld meg Laura szerepét?
Azt, hogy szuper! (nevet). Mázli, hogy iszonyú gyorsan tanulok szöveget, így nem okozott gondot az azonnali átállás. Egyébként igazuk volt, Laura karaktere sokkal jobban passzol hozzám, mint a legidősebb nővéré, akit végül Rujder Vivien játszott.

Én – sok színésszel ellentétben – egyébként is szeretek castingokra járni.

Fotó: Bodogán Sándor

Talán az lehet az oka, hogy nagyon fiatalon megismerkedtem ezzel a műfajjal, még csak 18 éves voltam, amikor Székesfehérvárról elkezdtem budapesti castingokra járni. Először nagyon kevés munka jött össze, korán megszoktam a visszautasítást. Olyan kis dolgokon tud múlni egy casting sikeressége… ez nekem felszabadultságot ad. Kapok egy szöveget, és igazából azt csinálok vele, amit akarok, élvezem, hogy megmutathatom, én mit gondolok az adott jelenetről vagy karakterről. Fura, hogy éppen a színművészeti egyetemi felvételin nem tudtam ezt megcsinálni, ott izgultam és végig azon gondolkodtam, hogy mit várnak tőlem, milyennek kéne lennem.

Végül nem vettek fel a Színművészetire. Érezted ennek valaha hátrányát?
Sokáig frusztrált, hogy nem végeztem el az egyetemet. Attól féltem, hogy a kollégák majd nem tekintenek egyenrangú partnernek, de igazából sosem tapasztaltam ilyet, ez csak a saját belső félelmem volt. Még akkor is elmentem újra felvételizni, amikor már elvégeztem a Pesti Magyar Színiakadémiát, és túl voltam egy évadon a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Akkor egy színésznő, akivel korábban együtt forgattam, azt mondta, hogy „Ez nem a te utad. Csináld úgy, ahogy eddig”. Akkor úgy döntöttem, hogy ezt elengedem.

Az Akadémia elvégzése után több vidéki színházban is játszottál, mielőtt beszippantottak volna a fővárosi sorozatok. Milyen élmény volt?
Zalaegerszeg azért volt fontos állomás, mert énekes szerepet játszottam, pedig az Akadémián én voltam az, aki „nem tudott” énekelni az osztályban. Valójában nem volt hozzá elég bátorságom és önbizalmam. Aztán elkezdtem járni egy énektanárhoz, aki úgy felhozta az énektudásom, hogy elmentem a Dzsungel könyve musical castingjára, és megkaptam egy szerepet. Hihetetlen érzés volt, korábban el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd egy musicalben fogok énekelni a színpadon. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz Göttinger Pál hívott, aki ismert az Akadémiáról. Ez a társulat nagyon szoros közösség volt, összetartó csapat, ráadásul a színészházban laktam, szemben a színházzal. Azóta is hiányzik az életemből ez a fajta társulati lét.

Ennek ellenére maradsz a szabadúszásnál?
Ahogy végignézem az elmúlt éveket, úgy érzem, mégis inkább a szabadúszás a nekem való. A bizonytalanság mindig ad egyfajta vibrálást, hogy menni kell, keresni az új dolgokat, a következő lehetőséget. Nyilván vannak időszakok, amikor megijedek, hogy most mi lesz, de általában át tudom ezt fordítani pozitív energiába, ami mindig új lendületet ad.

(Kiemelt kép: Gerencsér Anna)