Már gyerekként is a saját útját járta, tanárnői a kirándulások során kénytelenek voltak külön figyelmet szentelni a kalandvágyának. Mi 2013-ban találkoztunk először – nagy meglepetésemre – egy koncert legelső sorában. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, az izzasztó első sor pedig inkább a békés hátsóra cserélődött – már ami engem illet. A találkozónkra fényképezőgéppel a kezében, pontosan érkezett. Sejtettem, hogy nem úszom meg, de egy rövid győzködés után végül mégis beadtam a derekam egy fotóra.
Drágám, meg ne fázz! Vékony ez a kabát. Tudom, aggódós vagyok. De csak ha másokról van szó, magammal szemben már kevésbé.
Tehát nem félsz? Gondolok itt arra, hogy te és a fényképezőgéped töretlen lelkesedéssel erősítitek a legvadabb bulik első sorait, miközben körülötted szinte repkednek az emberek.
Ezt sokan kérdezik tőlem. A múltkor egy nagyon zúzós koncerten voltunk, ahol odalépett hozzám néhány fiatal srác: „Juliska, nem fél? Itt nemsokára tombolni fognak az emberek” – kérdezték. Dehogy félek, ugyan már! Ha félnék, nem állnék az első sorban. Nem ment el az eszem még nyugdíjas koromra sem, tudok vigyázni magamra. Aki fél, az ne menjen be a sűrűjébe, mert abból tényleg baj lehet. És mitől is féljek? Hogy meglöknek? A buszon is meglökhetnek. Vagy akárhol.
Hogyan csöppentél a keményzene világába?
Proli lány vagyok, a magamfajták fiatalkoromban nem jártak koncertekre. Az élőzene úri passzió volt, aztán ahogy idősödtem és változott a világ, egyre nyitottabbá váltam a különböző zenei műfajok iránt. Ha az ember nyugdíjba megy, semmi sem változik az égvilágon, csak egy kicsit lassabban telik az idő, ennyi az egész. És ha már így alakult, gondoltam, jó lenne valamivel felpörgetni a rám szakadt időt. Addigi életemben nagyon kevés élőzenét hallottam, így mindenképp szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen érzés nagyon közelről átélni egy koncertet, és szinte elérhető távolságból figyelni azokat, akik művelik.
Hiszen az élőzene semmihez sem hasonlítható.
Így pont kapóra jött, amikor a gyerekkori barátnőm meghívott a fia koncertjére. Dávid a Turbó zenekarban játszik, és mielőtt rábólintottam volna az invitálásra, a biztonság kedvéért belehallgattam a YouTube-on.
És milyen érzés volt olyan zenét hallani, amitől például az én nagymamám haja égnek állna?
Meghallottam a zenéjüket és alig hittem a fülemnek. Ilyen tényleg létezik? És miért nem ilyeneket hallgattam idáig? Ekkor kezdtem el tudatosan terelni magam a keményebb műfajok irányába. Gondoltam, nem veszíthetek semmit, elmentem a koncertre, ami végül egy új és izgalmas fejezetet nyitott az életemben. Nincsenek káros szokásaim, és az legyen a legnagyobb bajom, hogy zenefüggő lettem.
Az első koncert után aludni sem tudtam. Csak nézegettem, szerkesztettem a képeket, és nem tudtam betelni a látottakkal. A dalokat újra és újra meghallgattam. Ekkor fedeztem fel, mennyivel másabb, energikusabb élőben. Amikor felcsapom a fülest és elindítom a dalt, annak semmi köze a nyers élőzenéhez, túlságosan is tiszta a hangzás. Az élőben ott vannak a bakik, a nem csak hallható, de látható érzések is, és számomra a zenehallgatás ettől kerek egész. A hatéves kis unokám mellett életem egyik nagyon fontos szegmense a koncertezés. Érezhetően jobb is a közérzetem, ha tudom, hogy megyek, bár ezekben a vírusos időkben eléggé húzós. A lezárások idején ez hiányzott a legjobban.
Hogyan jutott eszedbe, hogy amatőr fotósként vegyél részt ezeken a koncerteken?
Ez még a koncertezős időszak előtt történt. Ma már nem, de akkor még ezoterikus beállítottságú voltam. Jártam egy csoportba, ahol jó lett volna megörökíteni az eseményeket, az előadókat, a hallgatókat. Szeretem figyelni az embereket, az elkapott pillanatok pedig mesélnek. Így szerettem volna másokat is közelebb hozni ahhoz, ahogyan a világot látom. Ekkor ragadtam fényképezőgépet, így lett a fotózás is az életem része. Nekem fontos, hogy a képeket ne csak én nézegessem, hanem azok is, akik rajta vannak, és azok is, akik ott voltak velem. Az előzenekarokat is szeretem megismerni, szeretem megtisztelni őket azzal, hogy őket is lefotózom. Ez mindenkinek jó: a fiataloknak, az utókornak és nekem is. Nem vagyok hivatásos fotós, nincsen profi felszerelésem, csak egy kicsi fényképezőgépem. Pénzért nem csinálnám, mert ha elvárásokkal járna, számomra nem lenne ugyanaz a fotózás. Személy szerint így tudom igazán átadni a sörszagú koncertek felszabadult hangulatát. Tizennégy éve fotózok koncerteken, és nagyon örülök, hogy ennek szentelhetem az időmet.
A közönség és a zenészek milyenek veled? Vigyáznak rád?
A fiatalság nagyon befogadó, érzékelik a jelenlétemet és biztonságban érzem magam. Az évek távlatában sokan megismernek már, de sokan gondolnak valamelyik zenész nagymamájának is. Amikor hetvenéves lettem, négy ismerős zenekar összefogott az unokahúgommal és elcsaltak egy szórakozóhelyre. Amikor beléptem az ajtón, mindenki boldog szülinapot kiáltott. Zavaromban majdnem hazaszaladtam, de persze nem engedtek el. Utólag kiderült, fél éven át szervezték, hogy meglephessenek.
Nehezen viseled, ha te vagy a középpontban?
Nem érzem magam komfortosan ilyenkor. Nem gondolom, hogy inspiráló személyiség lennék, csak teszem, ami jól esik. A fényképezés magányos dolog, én pedig, ahogy telik az idő, egyre jobban szeretek egyedül lenni. A fotózásban egyébként sem az a lényeg, hogy én fotózok, hanem az, akiket fotózok. Olyan, mintha a gép mögé bújnék, így aztán fura, amikor megismernek.
2016-ban elnyerted a Gumizsiráf díjátadó Év rajongója címét. Neked, aki a gépe mögé bújik, milyen érzés volt a nyilvános elismerés?
Rettenetesen zavarban voltam, először fel sem akartam menni a színpadra. Brutális volt, amikor bemondták a nevemet, egyáltalán nem számítottam rá, az első reakcióm az volt, hogy elbújtam. Így álltam életemben először színpadon.
És a Mad Robots egyik klipjében is szerepeltél.
A szeretetnek vannak fokozatai: amikor egy zenekarnak, akiket tényleg nagyon szeretsz, megteszel olyan dolgokat is, amiket egyébként zsigerből elutasítanál. Például a videóklip szereplést. És ilyen volt az is, amikor egy tévéstáb a Lazarvs zenekarral és velem szeretett volna riportot forgatni. Bízom benne, hogy ezzel a legényeknek is jót tettem.
Milyen érzés nagymamának lenni?
Teljesen más, mint anyukának. Sokkal féltőbb. Ott voltam, amikor megszületett az unokám, én vágtam el a köldökzsinórt. Szokta mondogatni: „Te Jula! Emlékszem rá, hogy amikor kibújtam anyából, te is ott voltál.” Képeket ekkor is készítettem, bár ezek természetesen nem publikusak.
És milyen érzés mindenki rocknagymamájának lenni?
Ha nagyon durvára veszik a formát a fiatalok, azért oda szoktam menni és rájuk szólok, hogy vigyázzanak egymásra. Teljesen mindegy, mekkora a tömeg és a buli, akkor is odamegyek. Ez egy közösség, ami attól válik azzá, hogy figyelünk egymásra.
„Öreg vagyok én már ehhez.” Mit gondolsz erről a kijelentésről?
Ez nem igaz. A koncerteken például gyakran látok egy másik nagymamakorú hölgyet, talán a rokona lehet valamelyik zenésznek. Ott van és imádja. Az öregség számomra is fejben dől el. Ez a közeg fiatalos és dinamikus, micsoda szégyen lenne, ha becsoszognék! Bele is halnék, ha például az unokám fontos eseményeiről lemaradnék. Az anyukám mindig azt mondta:
„Kislányom, ha egyszer megállsz, akkor meghaltál.”
Ez visz előre, ezt szeretném átadni az ismerőseimnek én is. Amíg tudunk, menjünk, mozogjunk, sétáljunk, legyünk önmagunk és ne akarjunk másokra hasonlítani!
A képekért köszönet Erdős Júliának és Nagy Attilának!
