Nem sokkal azután, hogy tavaly bemutatták a zseniális Ez bűn című, a ’80-as évek Nagy-Britanniájában játszódó, meleg fiatalokról szóló brit sorozatot, az egyik producer, a művet forgatókönyvíróként is jegyző Russell T Davies azzal indokolta döntését, miszerint csak meleg színészeket választott a meleg szerepekre, hogy nem szerette volna, ha csak „eljátsszák a melegséget”. Szerinte ugyanis ez esetben a színészi játék csak egy csomó kód előadása. A magyarázatát azzal folytatta, hogy nem szerezne valakit, aki ép testalkatú, és ültetné bele a kerekesszékbe, hogy játsszon el egy testi fogyatékossággal élőt. „A hitelesség örömteli helyekre vezet minket” – tette még hozzá.
A Guardian magazin szerint kijelentése vegyes fogadtatásra talált, és beindított egy párbeszédet (legalábbis külföldön) a szereposztás és a kisebbségek kapcsolatáról, ami még elég távol áll attól, hogy mindenki számára megnyugtató módon lezárásra kerüljön.
Mikortól mindegy a származás?
Alig két hete a brit színésznő, Maureen Lipman egyik nyilatkozata keltett nagy visszhangot a szigetországban. A veterán művésznőt riporterek kérdezték Helen Mirren új, Izrael első miniszterelnöknőjéről szóló filmje kapcsán, mire Davieshez hasonló okokból azt válaszolta, hogy Golda Meir szerepét talán szerencsésebb lett volna egy zsidó színészre osztani.
Hasonló kijelentést tett már Sarah Silverman amerikai humorista is, amikor Joan Rivers szerepére a katolikus Katheryn Hahnt szerződtették le, vagy amikor Ruth Bader Ginsburgéra Felicity Jonest választották. Silverman a podcastjében ez jewface-nek nevezte a blackface rasszista kifejezés nyomán, ami annak a mára (szerencsére szinte már teljesen) letűnt jelenségnek a neve, amikor fehér színészek sötétre festett arccal játszották el a színesbőrű szerepeket. A jewface egyébként általában arra vonatkozott, amikor nem zsidó színészek zsidó karaktereket játszottak, és eközben külsejükben és szerepükben antiszemita sztereotípiákat testesítettek meg. Gondoljunk csak Alec Guinness Fagin alakítására az 1948-as Twist Olivérben – a színész hatalmas műorrot kapott, hosszú, zsíros haja volt, és végig fondorlatos, ármánykodó szemmel méregetett.
Golda Meir, Izrael egykori miniszterelnöke (Fotó: Getty Images)
A stand-upos elmondta, hogy Hahnt zseniális színésznőnek tartja, de nem mehet el a szerinte nyilvánvaló kettős mérce mellett: a zsidó karaktereket gyakran nem zsidók alakítják, annak ellenére, hogy az iparágban egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a reprezentációra. (Hahn egyébként valóban nem zsidó, de a Transparent című vígjátéksorozatban egy rabbit alakított, és Ethan Sandler zsidó színész felesége.)
„A filmekben a minta egyszerűen tagadhatatlan: ha egy zsidó női karakter bátor vagy megérdemli a szerelmet, akkor soha nem zsidó játssza. Soha!” – mondta Silverman.
A másság nem jelmez
Ma már többé-kevésbé világos, hogy a bőrszín és a rassz nem olyasmi, amit kisajátíthatnak a fehérek (ez a whitewash jelensége), de a kevésbé nyilvánvaló kisebbségek, mint amilyenek a zsidók, melegek, transzok vagy éppen az autisták még mindig háttérbe szorulnak, ha szereposztásról van szó. David Baddiel komikus és író Jews Don’t Count (A zsidók nem számítanak) című könyvében azt írja, hogy a szereposztás leginkább foglalkoztatási kérdés, ami eszközt jelent a korábbi hagyományokkal szemben, amelyek kevesebb munkát jelentettek a kisebbségi színészek számára. „De ez egyben – és azt mondanám, hogy alapvetően még inkább – a tiszteletről is szól. Van valami tiszteletlen abban, ha egy ép színészt fogyatékkal élő szerepre castingolnak, vagy egy cisz színészt transz szerepre, és így tovább. ”
Az eddigi egyetlen siket Oscar-díjas (Egy kisebb Isten gyermekei, 1986) színésznő, aki nem mellesleg a mai napig a legfiatalabban díjazott a női főszereplő kategóriában (21 éves volt akkor), Marlee Matlin jól kifejezte ezt, amikor azt mondta: „A siketség nem jelmez”, amikor a tavaly megjelent, siketekről szóló Coda című filmről kérdezték a véleményét. Elmondta, hogy szerinte nagyon jó, hogy
az alkotás nem úgy áll a siketséghez, mint egy hibához, amit helyre kell hozni, hanem inkább arra koncentrál, hogy bemutassa a két szereplő között kialakuló kapcsolatot,
miközben azt is bemutatja, hogy egy siket ember hogyan érzékeli a világot és például a zenét. A színésznő szerint emiatt kell a siket karaktereket siket színészeknek játszaniuk. „Nem hiteles és egyben sértő is arra a közösségre nézve, amit ábrázolni próbálnak. Létezünk, mi, siket színészek. És sokkal jobb munkát végzünk a siket karakterek ábrázolásában, mert mi átéltük. Mi ismerjük.”
Marlee Matlin 2021-ben egy new yorki díjátadón (Fotó: Taylor Hill/FilmMagic)
Ezt a többségi társadalom tagjaiként talán nem olyan egyszerű megérteni. Hiszen mi sokszor nem látunk mást, mint hogy egy tehetséges színész nagyszerűen, beleélhetően alakít egy szerepet. De ha lehet hinni az érintetteknek – és kinek másnak hinnénk, ha nem pont nekik? –, akkor ők igenis érzékelik a különbséget. Persze sok zseniális színész van, akiknek tehetsége segíti őket a minél pontosabb másolásban, de pont emiatt a másolás miatt fennáll a veszélye annak, hogy az adott karakter bemutatása sztereotipikusra sikerül, vagy akár sértőre.
„Bármely marginalizált identitás valódi igazsága csak azok számára elérhető, akik megélik ezt az identitást. Ha egy nem kisebbségi színészt bízunk meg azzal, hogy utánozza ezt az identitást, az egy progresszív szemlélő számára utánzásnak tűnik, és az utánzás pedig magában hordozhatja a gúny elemét
– vagy legalábbis reduktívnak tűnhet, csökkentve a tapasztalat összetettségét azáltal, hogy egy olyan színészen keresztül közvetíti, aki nem élte meg azt” – fogalmaz Baddiel.
Ma már több film máshogy készülne el
Sokan magukévá tették már ezt a gondolatot a filmvilágban és a színházakban, de sokak számára még nem egyértelműek a játékszabályok, hiszen azok most alakulnak (újra) ki. Eddie Redmayne nemrég például azt nyilatkozta, hogy ha ma készülne, akkor már nem játszaná el A dán lány transznemű főszereplőjét, sőt, egyenesen hibának nevezte az Oscar-jelölést hozó Elbe szerepét.
A filmet sokan dicsérték, mások viszont már akkor is úgy érezték, hogy egy transz színésznek kellett volna megkapnia a szerepet. „Most már nem vállalnám el. A legjobb szándékkal csináltam azt a filmet, de szerintem hiba volt” – nyilatkozta a Sunday Timesnak. Szerinte a szereposztásokról szóló vitát az okozza, hogy sok embernek egyszerűen nincs helye a döntéshozó asztalnál. „Szükséges kiegyenlíteni a különbségeket, különben továbbra is folytatódnak ezek a viták.”
Eddie Redmayne (Fotó: Getty Images)
A színész már a film megjelenésekor, 2015-ben elismerte, hogy a ciszneműek (cisznemű az a személy, akinek nemi tudata és születéskori biológiai neme megegyezik) éveken keresztül transz történetek sikerét lovagolták meg, és hogy reméli, hogy a jövőben több transz színész játszhat majd transz szerepeket. De hozzátette, hogy minden színésznek „képesnek kell lennie bármilyen szerepet eljátszani, ha azt tisztességgel és felelősségtudattal játssza.”
Sia majdnem tönkrement a kritikákba
Tavaly az énekesnő Sia első rendezése váltott ki ellenérzéseket sokakban, hogy a neurotipikus színésznő és táncos Maddie Zieglerre (aki az énekesnő Chandelier és Elastic Heart klipjeiben is szerepelt kislányként) osztotta Music Gamble, a nonverbális autista tinilány főszerepét. Az autista közösség több tagja is elítélte a Music című filmet Ziegler szereposztása és az autizmus filmbeli ábrázolása miatt. A filmmel szembeni ellenérzések azután erősödtek fel igazán, hogy 2021-ben két Golden Globe-jelölést kapott.
Több autista színész is felszólalt ellene egy New York Times-interjúban, az előadóművész Ashley Wool pedig Sia filmjét olyannak nevezte, ami aktívan árt az embereknek, és nehezíti az autisták elfogadását. Chloé Hayden színésznő hozzátette, hogy Sia szereposztása „aláássa az autisták képességeit, és csecsemőknek állít be minket. Másodszor, ha a filmed a befogadásról szól, viszont a forgatási helyszínt nem teszed inkluzívvá, az teljesen lekicsinyli az egész lényeget.”
Sia szintén a New York Timesnak nemrég bevallotta, hogy a gyűlöletcunami és felháborodás után majdnem összeroppant, és egy rehabilitációs intézetbe kellett vonulnia, hogy össze tudja kaparni magát.
„Öngyilkos gondolataim voltak, visszaestem a függésbe és rehabra kellett mennem.”
Sia eredetileg megvédte Ziegler szereposztását a film bemutatása előtt, és azt mondta az ausztrál 10 News Firstnek, hogy megpróbált együtt dolgozni egy gyönyörű, fiatal lánnyal, aki a nonverbális spektrumon van (az autizmust egy spektrumon mérik – a szerk.), de „kínosnak és stresszesnek” találta a közös munkát, mert a karakter túlságosan összetett és kimerítő volt. A film bonyolult, fantasztikus táncjeleneteinek középpontjában a zene áll, ezért Sia úgy gondolta, hogy Ziegler a megfelelő színésznő a feladatra. „A karakter teljesen az én neuro-atípusos barátomon alapul” – tette hozzá Sia. „Ezt a filmet pusztán az iránta és az édesanyja iránti szeretetből készítettem.”
Sia fellépett 2016-ban a Sziget fesztiválon is, ahol az egyik táncosnő a klipekben megismert Maddie volt (Fotó: Joseph Okpako/WireImage)
A film a 2021 februárjában több Goden Globe-díjra is jelölték, dacára annak, hogy rengeteg kritikát kapott a film az autizmus ábrázolásán kívül is. A New York Post egyenesen nézhetetlennek és sértőnek nevezte.
Tehát adott a kérdés: ha legalább olyan jól sikerült volna, mint mondjuk A dán lány, akkor a nézők megbocsátották volna egy neurotipikus színész autistaként való szerepeltetését?
Sia végül egy tweetben kért bocsánatot a film miatt, közben a vállalkozóként is sikeres Kate Hudson, a Music másik szereplője próbálta szépíteni a dolgokat, mivel szerinte az „fontos beszélgetést generál.”
„Azt hiszem, amikor az emberek megnézik a filmet, akkor tudni fogják, hogy mennyi szeretet és érzékenység került bele” – mondta Hudson Jimmy Kimmel beszélgetős műsorában. „Amikor azt hallom, hogy valaki úgy érzi, hogy kimaradt, szörnyen érzem magam… Ez nem egy rövid beszélgetés. Hanem egy folyamatos és fontos párbeszéd, amit arról kell folytatni, hogy neurotipikus színészek neurodivergens karaktereket alakítanak… Ez egy folyamatos beszélgetés kell, hogy legyen.”
Ebben pedig igaza van a színésznőnek: muszáj párbeszédet folytatnunk, és meghallgatnunk azoknak a kisebbségeknek a tagjait is, akikről szóló filmeket és színdarabokat szeretnénk nézni, ha már (elviekben, hiszen pont azért nézzük) érdekel az életük. Viszont fontos lenne – mindkét oldalról – az, hogy a Siát ért gyűlölethullám és szociális eltörlés-kultúra nélkül tegyük, így talán jutunk is valamire.
És ha a problémakört túlzásnak, amolyan first world problemnek éreznénk (vagy egyenesen a színészmesterség végét vizionáljuk miatta) gondoljunk arra, hogy a 17. századig Európában még csak nem is engedtek nőket színpadra. 1660-ig konkrétan illegális volt női színészt alkalmazni Angliában, Shakespeare legnagyobb hősnőit is férfiak alakították, hogy az ókori görög és római drámák istennőiről ne is beszéljünk. Ennek fényében talán nem túlzás, ha az LMBTQ közösség tagjai azt szeretnék, hogy az LMBTQ közösség tagjait maguk közül való alakíthassa (és így tovább).
Forrás: Guardian, New York Post, BBC, Kiemelt kép: Getty Images
