Rolla Margit: A fiatal Kaffka Margit című kötetéről többféleképpen lehetne írni. Filológus alázattal, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának közleményét megillető tisztelettel, elégedetten nyugtázva a tényt, hogy majd fél száz újabb Kaffka Margit-levél került a szakmai nyilvánosság elé. Ha ezt az utat választanám, elsősorban a biográfiai, mikrofilológiai szempontból említésre méltó tényeket kellene mérlegre tenni. Milyen, mostanáig homályban maradt életrajzi vonatkozásokról, irodalmi kapcsolatokról vallanak a kötetben közölt adalékok, hogyan tükrözik a Nemestóthi Szabó Hedvignek írott levelek az író útját; ízlésének, de főképp stílusának változását. Ha irodalomtörténészként közelítenék a kötethez, az olvasó számára példaként esetleg azt emelném ki, hogy a mindannyiunk által ismert antológiavers, a Petike jár a közhittel ellentétben — nem az írónő kisfiához, hanem unokaöccséhez íródott.

De én már elöljáróban bevallom: úgy olvastam Kaffka Margit emlékeinek Rolla Margit gyűjtésében, gondozásában megjelent könyvét, mint egy váratlanul napvilágra került Kaffka-regényt. Mint a Színek és évek érdekes előzményét, egy megíratlan önéletrajz töredékes fejezeteit.

Olvasónaplóm élén Móricz Zsigmond főhajtása áll: „így férfi nem írt még soha.” Ezzel köszöntötte a nagy kortárs „az igazi asszonylélek speciális hangját”, Kaffka Margit prózáját. Rolla Margit tiszteletadó filológus és lelkiismeretes forráskutató: dokumentumgyűjtő szenvedélyében megszólaltatja még a szülők esküvői tanúit is, közreadja Kaffka Margit iskolai bizonyítványait. De ami az olvasó szempontjából fontosabb, a lehetőség szerint az író saját (kiragadott) szavaival érzékelteti az életút állomásait. Így adja tudtunkra azt is, hogy gyerekkorára, árvaságára az író nem szívesen gondolt, hogy nagyon korán fölöslegesnek érezte magát özvegyen maradt édesanyja családjában.

Az idézetek nyomában

ott sorakoznak az életrajz és az életmű kapcsolatára vonatkozó utalások, az élményeket feldolgozó versek, elbeszélések. Ezeknek a műveknek az olvasását — természetesen — nem helyettesítik a kötetben közreadott Kaffka-levelek. De a kötet a szakmának szól és a szakértő-író bízvást támaszkodhat a művek ismeretére. Ám aki a legszélesebb rétegekhez kíván szólni erről a figyelmet érdemlő szakmai kiadványról, jobban teszi, ha fényes tükörcserepeknek tekinti ezeket — az író harmadunokatestvéréhez és legjobb barátnőjéhez írott — leveleket, amelyekről megannyi Kaffka-arc tekint le ránk.

1894-ből (Kaffka Margit 14 éves korából) való az első. Korához illően diáktervekről, vizsgáról, szünidőről ír. Még a sorok között sem érződik a leendő író oroszlánkörme. De a harmadéves prepa — tanítójelölt — levelét már a kamasz lélekbúvár szenvedélye fűti: amikor a maga és a barátnője érzelmeit górcső alá helyezi, szókimondását iróniával és öniróniával enyhíti. S bár a szövegben itt is ott is leánytitkok, fiúnevek bukkannak elő — hiszen lovagokról, bálokról is szól a fáma — az ambiciózus pedagógusjelölt időben elkezdi a bölcselkedést is. S miről is írna ábrándos-komolyán, időnként már-már költői vénával, mint a múlandóságról, az édes nyárról, amelyik vissza fog térni, ha bár elmúlt légyen is.

Nyugtalan és boldogtalan, tanítani is valahova messzire készül; hogyan is őrizhetné meg lelke egyensúlyát, amikor hol gyötri, hol pedig elhagyja a szerelem? Ahogy az érzelmek örvényéből partra ér, újra kiragyognak a jelzők, a mondatok. A tanítónői képesítés „amelyikért annyit kínlódott és amelyik majd megmenti a nyomorúságtól”, boldogsággal és megnyugvással tölti el.

Mégis kétségek és remények között indult el a szatmári zárdából a pedagóguspályára. Amikor a bölcső és koporsó közötti ürességet kitöltő munkáról, mint az élet nyűgéről és tartalmáról ír, mintha Csehov „nővéreinek” sorsát, vallomását hallanánk.

Milyen lehetett

a magyar irodalom első és máig legjelentősebb asszonyírója — tizennyolc éves kamaszlánynak? Egy nagybácsi szerint — fellegekben járó, „Pegazusnak lett volna jó.” A miskolci társaság jelesei bizonyára visszahúzódónak tartották, mert nem szívesen árulta magát a hiúság vásárán, mert kezdettől taszította a konvencionális kapcsolatok hazugsága. Teljes egészében előtte még az élet, amikor elpanaszolja, hogy kezd már nem hinni a szerelemben és tizennyolc évesen — fél a magányos öregségtől. „Szóval egyszerű leány, rektor kisasszony lettem tetőtől talpig — helyesírási hibákat korrigáló gép, — rendszabályokat gyártó rendőrfőnök lettem. Oda az álmaim — a színek, mesék, a tétlenség édes hangulatai — békés melankóliával siratom el, mivelhogy nem vettem sok hasznukat úgyse”. Csak egészséget, békességet kívánok, jó vizsgát, szép fizetést, nagy pensiót, nyárspolgárias becsülést — szóval közönséges vagyok. Igen — ha ismersz engem, akkor tudod, hogy ezt is képes vagyok a végletekig hajtani.”

Képes… — de csak ideig-óráig. Mert nagyon hamar újra lázad; tiltakozik. És az élet prózai oldaláról, legalább szavakban, átlendül a szenvedélyek csúcsaira. Nemcsak saját érzelmeit, barátnője vágyait is átérzi, átéli: „A szerelem … félelmes, isteni mélység — azt nem lehet bölcs mondásokkal meglábolni — igazságokkal megkerülni — de az illúsiók rózsaszín szárnyai is fölöslegesek. Oda nem repülni szoktak, öntudatos, határozott és szabályozott szárnycsapásokkal — csak átengedni testet, lelket, édes, veszélyes őrült esésnek — gondolat nélkül, akarat nélkül — nem mérlegelve saját becsét — a véget, a czélt — vadul és őrülten rohanni és nem bánni meg — nem hagyni óvatos módon tartalékban semmit — semmit.”

A levelek szövegében

hamarabb olvashatunk Hedda irodalmi próbálkozásairól, tárcáiról, mint Kaffka Margit írói tehetségének kirobbanásáról. De állást kereső budapesti látogatásának, élményeinek leírása, a gátak közül kitörni készülő ember eszmélése, valójában már — irodalom. Szabadságvágyára vall, hogy nemcsak Pestre vágyik, de a „feszes és előítéletes” zárda után, végre — állami iskolába. Az új élet küszöbén, már a budapesti Erzsébet nőiskolából, arról számol be, hogy végleg szakított a szerelemmel és legfőbb célja „hasznára lenni másnak”. Három boldog tanévet tölt ebben a rangos tanintézetben. Huszonegy éves, amikor első verse (álnéven) megjelenik a Szatmármegyei Közlönyben. Ám nagyon hamar leveti az álnevek páncélját, a Magyar Géniuszban a költő már saját nevén lép a nyilvánosság elé. Aki csak a levelekből ismerné Kaffka életútját, meglehet, nagyobb jelentőséget tulajdonítana érzelmi fellobbanásainak, válságainak, az asszonyi élet elfogadása és tagadása körüli kételyeknek, mint szellemi, írói fejlődésének. Rolla Margit kommentárjaiban szerencsére mindvégig jelen van az irodalomtörténet is. A közölt versek címlistáját a későbbiekben még néhány publikálatlan vers szövege is gazdagítja.

Mindaz, amit önmagáról, a család utáni vágy és a hivatástudat konfliktusairól ír, nemcsak az írói életrajz háttereként fontos, de kifejezésre jut benne egy útját kereső, úttörő nőnemzedék küzdelme is. S ha így olvassuk: nagyanyáink vallomása: társadalom- és kortörténet. Kirajzolódik benne a környezetnek a nőkkel kapcsolatos konvencionális elvárása és a kivételesek szabadságharca is. Bátorság és lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki a század elején kimondja, leírja, hogy „a szerelemcsatában mindég a küzdő fél a diadalmas”. A nő is, a pályakezdő költő és pedagógus is egyre mélyebben éli át a vágyak és lehetőségek közötti összeütközést. „Cséplőgép foglalkozása” — ahogy egy levelében nevezi — nem elégíti ki. Beteljesületlen szerelmi regényénél fontosabbnak érzi, hogy Gellért Oszkár szerkesztésében kötete készül. A versek mellett most már prózai írásokkal is kísérletezik. Írói ambícióin kívül az élményektől való szabadulás vágya is hajtja.

Azután új hős jelenik meg

ebben a töredékes levélregényben, Fröhlich Brúnó erdőmérnök — a szobaúr. „Néha pillanatokra kísértésbe esem — vallja — miért is ne lehetne ezt szerelemnek írni.” Egy ideig csak szolidaritást, barátságot ígér a „rajongó kis eminensnek”, akit hivatása eleve falura szólít. Azután belátja, hogy „Brúnó elég csinos fiú — a normálisnál okosabb (kivált a szakmájában) és végtelenül, komolyan, megindítóan jó … És én komolyan, igazán ragaszkodom hozzá.” Lángolás nélkül, tárgyilagosan vállalja Fröhlich Brúnó szerelmét. „A lelkiismeretem nyugodt — nem szeretek jobban senkit ő nála — a többi lesz úgy, ahogy adódik”.

Az eljegyzéssel és az első verseskötet megjelenésével (1903) kezdődik a fiatal Kaffka Margit életútjának a könyvből kirajzolódó, utolsó fejezete. A tanulmányban közölt kritikai szemelvények már a céhen belül megillető elismeréssel és szigorral szólnak Kaffka verseiről és ez a siker újabb, most már prózai munkára ösztönzi. Fröhlichné Kaffka Margit asszony, a miskolci gimnázium tanára a század első évtizedében már költő és novellista, a fővárosi irodalmi lapok rendszeres munkatársa. Az 1906-os esztendő életútjában a csodálatos termékenység éve: kisfia születik, Lacika, és csaknem egy időben két könyve — egy versgyűjtemény és egy novelláskötet — hagyja el a sajtót.

Kaffka Margit anya és elismert író lett.

Rolla Margit a kiadvány bevezetőjében előrebocsátja, nem regényt, nem esszét és nem irodalmi méltatást ad közre. Az emlékek mozaikjaiból szerkesztett kötet éppen a hármas feladat igézetében teljesít egy negyediket: az íróasszony felfelé vezető életútját követve, megajándékozza olvasóit az ember portréjával. Ezért éreztük, hogy az irodalomtörténészeknek szóló kiadvány megérdemli — ha töredékesen, vázlatosan is, a tágabb nyilvánosságot.

Kiemelt kép: Fortepan / Magyar Rendőr

Földes Anna