Hogyan éled meg azt, hogy a romantikus könyveknek Magyarországon alacsonyabb a presztízse?
Az emberekben rögzült, hogy szégyen szórakoztató irodalmat olvasni, pedig amikor körbenézel egy könyvesboltban, akkor azt látod, hogy tízből nyolc kosarában az van. Annyira kapaszkodunk a szépirodalomba, és azt gondoljuk, hogy kevesebbek vagyunk, ha nem csak azt olvasunk. Holott ez olyan, mint egy jó film, és a tévében meg a moziban sem csak dokumentumfilmeket nézünk! Szerintem az lenne a lényeg, hogy olvasás közben a szemünk előtt peregjen a cselekmény.
Te most mit olvasol?
Most épp a Vatikán kínos titkait, kemény, de nagyon jó. Két könyv megírása között, amikor van egy szusszanásnyi időm, akkor szívesen olvasok történelmi regényeket, filmekben is szeretem az ilyen műfajúakat. A kedvenc könyvem egyértelműen az Anna Karenyina, de nem azért, mert szépirodalom, hanem mert abban a nő nő, a férfi meg férfi, és az a kor engem megfog, rabul ejt. Mostanában nagyon szorosak a határidőim, így sajnos kevesebb időm jut arra hogy csak úgy szórakozásból vegyek elő egy-egy regényt, és ez hiányzik. De a történeteimhez rengeteg kutatómunkára van szükség, így mindig több könyv van a kezem ügyében.
Pont ezen gondolkodtam, hogy milyen elképesztő mennyiségű háttér-információra lehet szükséged, legyen az az olasz maffia, a titokzatos arab világ vagy az elit katonák mindennapjai.
A kutatómunka egy svédasztal, ahol bizony mindenbe bele kell kóstolni. Először is ott van az utazás. Amikor külföldön járok, nem az a lényeg, hogy milyen egy város, mert azt megnézhetem a Google térképen vagy a webkamerákon, hanem az, hogy minél több helyivel kerüljek kapcsolatba. Látnom kell, hogyan reagálnak az emberek egymásra, milyen habitusúak, hogyan beszélnek velem. Ha a fejembe befészkeli magát egy téma, akkor nagyon rákoncentrálok, és megpróbálok minél több fonálon kapcsolódni hozzá. Rengeteget olvasok róla, a tévében olyan csatornákat nézek, regisztrálok a témához köthető híroldalakra, Facebook-csoportokba lépek be, és mindig ellenőriztetem olyannal, aki abban a világban él, nehogy valami rosszul legyen benne.
És nincsenek kommentelők, akik jobban tudják nálad?
Dehogynem! Ez eleinte nagyon bántott, a szívemre vettem, hogy hiába mondta tízből tíz arab azt, hogy pontosan írtam le valamit, jött Jucika, és beszólt. Pont nemrég beszéltünk a kiadóval a visszajelzésekről, hogy miket írnak a könyveimről a moly.hu-n, (a moly.hu oldal alapítójáról és az oldal menedzselésével járó nehézségekről szóló írásunkat itt olvashatod el – a szerk.) és én mondtam, hogy öt éve nem néztem meg az értékeléseket, mert nekem kezdetben annyira nehéz volt ezeken túllendülni. A kritikát elfogadom, de a kritizálást nem, mert azzal nem tudok mit kezdeni. Mit reagáljak arra, hogy a főszereplő szeme miért nem inkább zöld?
És azt sem értem, hogyan értékelheti valaki húsz könyvemet fél csillagosra. Ha nem tetszett neki az első, a második, az ötödik, akkor miért olvassa el a többit? Nyilván nem olvassa, csak értékeli.
Hogy kezdődött a regényírás?
Néha nekem is egészen furcsa erre visszagondolni. Egy multinacionális cégnél dolgoztam, az ügyfelekkel kellett tartanom a kapcsolatot, és a szabad óráimban csak úgy a magam kedvére kezdtem el irkálni egy sztorit. Az anyukámnak és a barátnőmnek mutattam meg, anyukám annyit mondott, hogy „jaj, de ügyes vagy”, a barátnőm viszont elkezdte rágni a fülemet, hogy mindenképpen küldjem el valahova. Folyamatosan duruzsolt, de én nem mertem lépni, hiszen ezek az én gondolataim, az egész olyan bizalmas! Hét év után azt mondta, hogy hülye vagyok, ha nem kezdek vele semmit, és később bánni fogom. Akkor elgondolkodtam, hogy talán igaza van, vettem egy nagy levegőt, és több kiadónak is elküldtem. Páran visszaírtak, de akkor még nem tudtam, hogy a könyvkiadás nagyon előretervez, és többen azt válaszolták, hogy egy év múlva tudunk róla beszélni. Akkor alakult meg az Álomgyár Kiadó, és tőlük kaptam egy azonnali lehetőséget.
Mikor vált világossá, hogy ez neked tényleg megy?
A harmadik regényem után mondtam fel, és hagytam abba a munkát a családi éttermünkben is. Akkor tudtam kijelenteni, hogy ez a munkám, író vagyok. Amíg valaki nem ebből él meg, addig ez csak egy hobbi.
Hogyan néz ki egy napod?
Hajnalban felkeltenek a macskák, amitől mindennap idegbajt kapok, és megpróbálok visszaaludni. A reggeli ébresztőre már valóban felkelek, elindítom a lányom iskolába, utána rendbe teszem a házat, elmegyek bevásárolni, hazajövök, általában gyorsan megfőzöm vagy odateszem az ebédet, és kilenckor kezdek írni. Délután kettőig-háromig folyamatosan írok, utána már nem vagyok annyira eredményes, akkor már inkább csak visszaolvasom az addigiakat, vagy kutatómunkát végzek. Délután már egyébként is otthon van a család, akkor már nem is tudnék úgy koncentrálni.
És hogyan születik meg a történet?
Amikor először elküldtem a kéziratot, semmit nem tudtam az írásról. Elküldtem egyben az egészet. Visszaírt a szerkesztő, hogy nagyon köszöni az ötszázezer karakteres szöveget, de előbb küldjem el a vázlatot. Én ott ültem, hogy te jó isten, most mit csináljak?! Írjam meg neki, hogy utoljára általános iskolában írtam olyat? Vagy most utólag írjak gyorsan egyet? Bevallottam az igazságot. Azóta sem írok vázlatot, mert azt börtönnek érezném.
Mindig tudom, hogyan kezdek el egy könyvet és hogyan fejezem be. De hogy közben merre kanyarodik a történet, az fokozatosan alakul ki.
Nagyon sok minden befolyásolja a hangulatomat, és a hangulatom befolyásolja, hogy mit írok. Ha esik az eső, akkor nem kizárt, hogy megölök valakit, viszont ha süt a nap, akkor mindenki szerelmes lesz a regényben.
A közelmúltban kiléptél a romantikus regények műfajából, írtál mesekönyvet és szakácskönyvet is.
A mese a lányom kérésére született, olyan régóta szerette volna. A szakácskönyv ötlete pedig onnan eredt, hogy szinte minden regényemben esznek a szereplők, és gyakran írtak az olvasók, hogy nem tudom-e megadni egy-egy étel receptjét, mert a leírás alapján annyira megkívánták. A könyvben egymás mellett vannak az ételek és a regényekből az odaillő részletek.
Kacérkodsz más műfajokkal is?
Nem, én ebben a romantikus, enyhén erotikus vonalban megtaláltam magam. A katonai album is csak egy kitérő volt.
Bevallom őszintén, azt nem is tudom hova tenni.
Ennek az ötlete az Elit sorozat első része után jött, az egy amerikai katonáról szól. Eleinte nem volt egyszerű a kutatómunka. Interneten találtam információkat, fényképeket a magyar különleges erők tevékenységéről. Írtam a fotósnak, aki katona, és folyamatosan fényképez a missziók során. Egy hétig nem érkezett válasz, már le is tettem az egészről, amikor visszajelzett, hogy nekik előbb le kellett engem ellenőrizniük. Elkezdtünk beszélni, és nagyon lassan közel engedtek magukhoz. Elmeséltek rengeteg történetet, és mindig hozzátették, hogy ezt nem írhatom le! Arra jutottam, hogy azokat a fényképeket mindenkinek látnia kell, mert az emberek nem tudják, mit csinálnak a magyar katonák a missziókban. A fotós biztos volt benne, hogy a honvédség ezt úgysem engedné, mire én írtam egy levelet a Honvédelmi Minisztériumnak. Ezután behívtak rapportra. Benyitottam egy hatalmas terembe, húsz tábornok ült velem szemben egy asztalnál. Én köszöntem mosolyogva, de ők szigorúan néztek rám, és azonnal elkezdtek faggatni, hogy mit akarok, miért akarom, értsem meg, hogy a magyar katonákról nem szabad rosszat írni. Hatalmas erőfeszítésembe telt elmagyarázni, hogy a regényeimet nem szabad összemosni azzal, amit a katonai albummal tervezek.
Erre az egyik ezredes felemelte A végzet című kötetemet, aminek a hátulján ott van nagy betűkkel, hogy „Kurvák, kokain, rumba”. Mutatta és megkérdezte: „ugye nem gondolja, hogy megengedjük, hogy a magyar katonákról adjon ki egy albumot az, aki ilyeneket ír?”
Mondtam gyorsan, hogy ácsi, ácsi, az egy amerikai katona, és egy szórakoztató regény. Az album a magyar különleges alakulatról jelenne meg, nagyszerű képek, mellé idézetek. Azt mondták, szó nem lehet róla. Kikönyörögtem, hogy adjanak egy esélyt, kiválasztok pár képet, mellérakom az idézeteket. Kaptam húsz e-mail címet, ahová el kellett küldenem a próbaanyagot. Másnap el is küldtem, és jött a válasz: „Ez csodálatos!” Onnantól nagyszerűen tudtunk együttműködni. Amikor kijött ez az album, én elsírtam magam, mert tényleg nagyon szép lett, annyira hazafias, magyar. A végén ők is boldogok voltak, én pedig nagyon megható visszajelzéseket kaptam.
Ettől tényleg nagyon messze van a regényeidben rendre felbukkanó erotikus szál. Ezekre milyen reakciókat kapsz?
Azt gondolom, szerencsés vagyok, mert elfogadták az olvasók. Nem pornó, ami benne van. Inkább lágy szexualitás, amit igyekszem a női lelkemmel megközelíteni. Amikor férfi szemszögből írok, akkor próbálok határozottabb, vulgárisabb lenni. Az Arabnál keményebben kellett fogalmaznom, néha be is hunytam a szemem, hogy hűha, ezt mások is el fogják olvasni, tényleg akarom én ezt? De muszáj volt, mert csak így hiteles. Nálam az erotika csak eszköz, nem a végső cél. A hangoskönyvet Mészáros András színművész olvasta fel, aki kicsit tartott a feladattól, de amikor a végére ért, elmesélte, mekkora felismerés volt számára, hogy az én könyvem nem az erotikáról szól, mert az mindig egy út valamihez, az érzelmek kifejezése.
Ha a lányaid el akarják olvasni, akkor mit mondasz?
Képzeld, amikor a nagyobb lányom tizenkilenc éves volt, elkérte Az Arabot, mert az akkori barátja olvasta, és lelkendezett, hogy „te, anyád olyan könyvet írt!” Belekezdett, de néhány fejezet után becsukta, és azt mondta: „Anyuci, nem baj, ha én ezt nem fejezem be? Mert nekem te Anyuci vagy.”
És a férjed?
Isten ments! Sosem fogom elfelejteni, hogy az elsőt, A maffia ágyábant elolvasta, odajött, megpuszilt, és azt mondta: „Nagyon jó ez a könyv, de én soha többet nem olvasom el egy regényedet sem, ha nem baj.” És ez így van jól.
Férfi olvasóid vannak?
A maffia sorozattal lettek a női olvasóim, és Az Arabbal bevonzottam a férfiakat is, mert abban nemcsak erotika van, hanem nagyon határozottan megjelenik a kelet, ami egy meglehetősen férfias kultúra. A katonás sorozatot már kifejezetten sok férfi, katona olvasta el, rengeteg visszajelzést kaptam tőlük. Több olyat is, hogy ezt biztos nem én írtam, mert ilyet nem írhat nő.
Hogyan tartod a kapcsolatot az olvasókkal?
Mikor megjelent az első könyvem, mondták, hogy kellene csinálnom egy Facebook-oldalt. Egyáltalán nem értettem hozzá, a lányom mutatta meg, hogyan működik ez az egész. Mindenféle terv nélkül, ösztönösen, de őszintén csináltam az egészet. Ha volt kedvem, akkor posztoltam valamit, igyekeztem belevonni az olvasókat a párbeszédbe, ez a mai napig tart. De arra nincs időm, hogy mindenre azonnal reagáljak, mert akkor nem maradna időm az írásra. Van egy zárt csoportunk is, ahol több, mint tízezren vagyunk, és nagyon élénk társalgás folyik a történetekről, szereplőkről. Az egy igazi közösség.
Mennyire engedsz bepillantást a saját életedbe?
Erre lenne egy igen komoly igény, de én nem vágyom rá, a férjem pedig teljes mértékben elzárkózik tőle. Az egyik tévétársaságtól könyörögtek, hogy forgathassanak az otthonunkban, mutassam meg egy napom reggeltől estig, láthassák a férjem, a gyerekeim. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, én író vagyok, nem influenszer, nem szeretném a saját hétköznapjaimmal eladni a könyveimet. A regényeim a munkám, a családom pedig a magánéletem, nem keverjük a kettőt.
Az álneved is biztosít ilyen szempontból egy kis elbújást, bár két kattintással ki lehet deríteni, hogy ki vagy.
Az eredeti terv az volt, hogy senki ne tudja, ki van az álnév mögött, és én élek tovább nyugalomban a kisvárosomban. De a kiadó az első könyv után jelezte, hogy meg kell mutatnom az arcom, az olvasóknak tudniuk kell, ki vagyok.
A keresztnevet a gyerekek nevéből raktam össze, a Brown meg abból jött, hogy barna hajú vagyok.
De én ezt az egészet szégyelltem.
Te jó ég, mit?
Hogy mások elolvassák azt, amit írtam, hogy mit fognak rólam gondolni. Ezért is telt hét évbe, mire rábeszélt a barátnőm. És utána is kellett pár regény, mire ezt az egész szorongást el tudtam engedni, és belenyugodtam, hogy nem fogja mindenki szeretni. Elfogadtam, hogy lesz, aki megvet érte, aki beszól, de a családom rendben van, én rendben vagyok magammal, és ez a lényeg.
Illetve a számok azért magukért beszélnek.
Hát igen, amíg a bankszámlámon látom a munkám eredményét, addig nincs min aggódnom. Olyan nincs, hogy valami mindenkinek tetszik, de amíg a fáradt, leterhelt nők a csekélyke szabadidejüket arra fordítják, hogy az én könyvemet olvassák, mert az ad nekik felüdülést, addig nekem van dolgom. És olyan sok jó visszajelzést kapok. Van, aki soha nem szeretett olvasni, de az én könyveimet megszerette, és ma már mindenevő.
A kiemelt képért köszönet Borsa Brownnak és az Álomgyár Kiadónak.
