Miért is érnek véget a párkapcsolatok? Könnyű rávágni, hogy azért, mert már nem szeretik egymást a felek, vagy pedig – ahogy mondják szépen – összeférhetetlenek. Dr. Jeremy Shapiro, pszichológus, a Thinking in Black, White and Gray (Feketén-fehéren és szürkén gondolkozni) szerzője azt írja a Psychology Today oldalán, hogy a magyarázat közel sem ilyen egyszerű, mivel

az emberek nem véletlenszerűen alkotnak párokat; olyan partnereket választunk, akikről úgy gondoljuk, hogy megfelelőek számunkra.

(Ettől persze eltérhetnek azok az esetek, amikor bántalmazásról vagy függőségről van szó, de a legtöbb problémás párkapcsolat két jó emberből áll, akik nehezen jönnek ki egymással.) Tehát adott a kérdés: ha két ember alapvetően vonzódik egymáshoz és össze is illik, miért szakít egymással mégis? Mi a boldog, hosszú távú kapcsolat titka?

Nem minden egyenes

Shapiro először is felhívja a figyelmet, hogy a párterapeuták általában rendszerként közelítik meg a kapcsolatokat. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb szakember nem két különálló egyént kezel, hanem magát a kapcsolatot mint egészet tartja a kliensének.

Fotó: Getty Images

Ez azért fontos, mert így újfajta gondolkodásmódot biztosít az okról és az okozatról. A szokásos, lineáris gondolkodásmódunk szerint A dolog okoz B-t, vagy fordítva. Mi vagy a partnerünk tesz valamit, aminek lesz egy egyenes következménye. A legtöbb pár kezdetben így látja problémáit: a feleség például azt mondhatja, hogy azért húzódik el a férjétől, mert az túlterheli őt a szükségleteivel, a férje pedig azt mondhatja, hogy azért üldözi őt olyan sürgetően, mert a nő folyton elzárkózik tőle. Ha ragaszkodnak a lineáris magyarázataikhoz, az ilyen párok végtelenül sokat fognak vitatkozni (vagy elválnak). Éppen emiatt szükséges megváltoztatni az erről való gondolkodásunkat – véli Shapiro.

A tyúk és a tojás esete

Mint mondja, a rendszerelmélet kifinomultabb, éleslátóbb módot kínál arra, hogy megértsük, mi romlik el a kapcsolatokban, mi okozhat kríziseket. Az egyik kulcsfogalom a visszacsatolási hurok, amely az okot és az okozatot körkörösként és kölcsönösként írja le. Tehát A eseményt követi B esemény, majd megint A, azt megint B, és így tovább, körbe-körbe, karikába, amikor már nem tudjuk megmondani, hogy melyik volt előbb.

A folyamat körkörös, és látszólag nincs sem kezdete, sem pedig vége (Fotó: Getty Images)

A visszacsatolási hurkokban az ok és az okozat összemosódik, mivel a felek oda-vissza hatnak egymásra. A példánk szempontjából igaz lehet, hogy a feleség azért vonul vissza, mert a férj a közelségével fojtogatja, és az is, hogy a férj azért üldözi kétségbeesetten, mert a nő annyira visszahúzódik. Ebben nincsen semmiféle ellentmondás, mind a két félnek igaza van a maga szemszögéből, csak teljesen félreértik egymást, így nem tudnak kiszakadni az ördögi körből.

Ki kezdte? A rendszerorientált terapeuták nem próbálják megválaszolni ezt a kérdést, mert nemcsak lehetetlennek tartják, hanem feleslegesnek is. A válasz a múlt ködébe veszik. A fontos kérdés inkább az, hogy a pár most mit tehet a kapcsolatuk javítása érdekében.

Pörgő kerekek az árokban

Amikor a partnerek úgy viselkednek, ahogy a másiknak nem tetszik, az a visszacsatolási hurok miatt gyakran az csak olaj a tűzre; egymást hergelik bele a további vitába, ami további konfliktust szül. A partnerek egymás befolyásolására tett kísérletei nemcsak kudarcot vallanak, hanem visszafelé sülnek el: minél inkább azt akarjuk, hogy a másik hagyja abba a minket idegesítő viselkedését, az annál inkább fokozni fogja.

Olyan ez, mint egy kötélhúzás, amelyben minél erősebben húz az egyik, annál erősebben húz a másik az ellenkező irányba.

A példánkban a feleségnek talán csak egy kicsivel volt nagyobb térre szüksége, a férjnek pedig csak egy kicsit kellett volna több közelség. De amikor a férj több intimitásra vágyott, és a felesége felé mozdult, akkor megzavarta őt, amikor éppen valami mással foglalatoskodott, ezért a nő elhárította. Ettől a férfi még magányosabbnak érezte magát, amitől még több időt szeretett volna a nejével tölteni, ettől pedig a nő úgy érezte, hogy megfojtják, ezért ragaszkodott a külön töltött időhöz – ami még jobban bántotta a férfit, és a szorongása állandó lobbizásba torkollott, hogy több időt töltsenek együtt – és így tovább a végtelenségig. A kis különbségből nagy lett, és a boldog kapcsolat boldogtalanná vált.

Ha az egyik fél elengedi a kötelet, akkor a másik sem fogja annyira húzni, és így megszakadhat az ördögi kör (Fotó: Getty Images)

Az emberek valójában az általuk nem kedvelt viselkedésformákat okozzák egymásban, bár természetesen anélkül, hogy ezt észrevennék. Mindegyikük azt hiszi, hogy a másik indította el a körforgást, ők maguk pedig csak reagálnak; mindegyikük azt hiszi, hogy a másik viselkedése az ok, a sajátja pedig az okozat. Shapiro szerint egyikük sem téved, bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy nekünk van igazunk, és a másik a hibás; épp ezért kell átállítanunk az agyunkat arra, hogy a problémákat körkörösen lássuk a leegyszerűsített lineáris helyett. Ha ezt nem tesszük, akkor a szakértő szerint nem tudunk kiszabadulni a visszacsatolási hurokból. A kapcsolat megmentésére tett erőfeszítéseink kudarcára nem azzal reagálunk, hogy új stratégiát keresünk, hanem felerősítjük ugyanazt a viselkedést, amit korábban is csináltunk, amire a párunk még nagyobb ellenállással válaszol. Mindkét fél erőfeszítései egyre intenzívebbé válnak, de ezek egyre kevésbé sikeresek, és ahelyett, hogy valami mással próbálkoznának, azt gondolják, hogy kudarcot vallottak, mert nem elég erősen csinálták a viselkedésüket. Így hát tövig nyomják a gázpedált, amivel csak egyre mélyebbre ássák az autójukat a sárba.

Mit tegyünk?

A kötélhúzás analógiájával élve Shapiro azt mondja, hogy a kulcs a kötél eldobása. Azaz ne próbáljuk meg a partnereinket a saját irányunkba húzni, hanem kezdeményezzünk mozgást feléjük. Amikor ezt tesszük, partnereink általában úgy reagálnak, hogy úgy érzik, nem kell olyan erősen húzniuk a kötelet, és akár a mi kívánt módszereink felé is elmozdulhatnak. Egy másfajta visszacsatolási hurok is kialakulhat:

minél inkább úgy viselkedünk, ahogyan a partnerünk szeretné, annál inkább úgy viselkednek ők is, ahogyan mi szeretnénk.

Mi magunk nem tudjuk megoldani a saját problémánkat, de mi megoldhatjuk a partnerünk problémáját, és ő megoldhatja a miénket. Példánk szempontjából ez azt jelentené, hogy a férj elég teret ad a feleségének ahhoz, hogy legalább részben kielégítse autonómiaigényét, és elkezdjen hiányozni neki a férje, a feleség pedig azt, hogy elég közelséget nyújt ahhoz, hogy a férje kellő biztonságban érezze magát a kapcsolatban ahhoz, hogy teret adjon neki. Emlékezzünk: ez nem verseny és a legkevésbé sem harc a párunkkal. Nem kell mindig, mindenáron nyernünk, mert azzal valójában csak veszítünk – legalábbis a kapcsolatot.

Forrás: Psychology Today, Kiemelt kép: Getty Images