Volt benne valami megfoghatatlan a Nagy Egészből. A legvidámabb, legönfeledtebb pillanataiban is átsuhant tekintetén egy fikarcnyi fátyolos szomorúság, a legtragikusabb helyzeteiben is villant valami gyermeki pajkosság, hit. A színpadon is hordozta játékában ezt a mennyei egyensúlyt. Vidám szerepei sem nevettettek, hanem bensőséges mosolyt csaltak ábrázatunkra, és a tragikus, fájdalmas pillanatokban sem zokogtatott meg, hanem legfeljebb könnyet csalt a szemünkbe. Közte magának az életnek a teljessége. Mindig volt valami szívmelengető, valami mélyen átélhető, ható, megindító jelenlétében, akár a színpadon, akár a színpadon kívül.
Egy-két konyakon túl…
Néhány utcányira laktunk tőlük, az ország körülrajongott, áhítattal csodált sztárházaspárjától, Ruttkai Évától és férjétől Gábor Miklóstól. Külön program volt haverjaimmal hétvégén odamenni a házuk elé, megbámulni az autójukat. Egyszer aztán éppen ismét körbe-bámultunk, amikor a kapuban megjelent Éva, és mi valósággal sóbálvánnyá váltunk. Ott a filmekről csodált, itt meg mi, 6-7 éves csóró kölykök. Te jó ég, mi lesz ebből?
Ő azonban cinkosan ránk mosolygott, és megkérdezte: jöttök fiúk egy kört a ház körül? Úgy zavarba jöttünk, hogy döbbenetünkben elfutottunk a környékről.
Pedig milyen nagy dolog lett volna eldicsekedni, hogy én bizony Ruttkai Évával autókáztam, mint Delon Romy Schneiderrel…
Vagy három évtizeddel később úgy beszéltük meg, hogy késő este a Nagymező utcai Rátkai klubban találkozunk, az előadás végeztével. Anno, amikor Sas Józsit kinevezték a Mikroszkóp igazgatóvá, első útja a minisztériumból régi szerelméhez, Évához vezetett, és kérte, hogy csináljon amit akar, csak jöjjön a színházhoz. – Miért? Mióta maga ott az igazgató? – kérdezett vissza megdöbbenve. – Vagy 20 perce – hangzott a válasz, és elmagyarázta, hogy ide vezetett első útja, mert főleg emiatt vállalta az igazgatóságot, hogy együtt dolgozhassanak. Akkor fantasztikus széria indult, a Ruttkai estekre hónapokra előre nem lehetett jegyet kapni, özönlött a közönség, külföldről is jöttek magyarok, mert elterjedt, hogy muszáj látni Ruttkait!
Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal
Ülök, várok a kijárat mellett az első asztalnál. A közönség hangosan, feldobottan, ragyogva zúdul kifelé a csodás est után, aztán negyedórányi várakozás, és halkan, görnyedten besurran Éva. Int a szemével, hogy rögtön jön, aztán odamegy a pulthoz, és konyakot rendel. Maga hozza ki, leül szembe, lepakol, eligazítja a bal kezét, amit egy ideje nem tud mozgatni, és elgyötörten hátradől. Arca most barázdáltabb, mint amikor legutóbb láttam, különösen így smink nélkül. Néhány éve még azt mondta, hogy ő bizony büszke minden egyes ráncára az arcán, mert valamennyiért megdolgozott, megharcolt keményen, dehogy fogja ő ezeket mindenféle pamacsokkal lefedni! Milyen szép, emberi, és igaz! Mennyire benne van ebben nagysága, varázsa, személye csodája. Hatalmas, szenvedélyes, viharos élete, sikerei, szenvedései… Amikor 3 évesen már színre lépett Lakner bácsi legendás gyermekszínházában, és elmondhatta élete jeligévé vált mondatát: „Parancsolj velem, tündérkirálynő!” A nehéz, viszontagságos gyermekkor, a fasizmus, amikor bujkálnia kellett a gyilkosok elől, aztán az első fellépés, ahol egy csapásra felfedezik, és jut el villámgyorsan az akkori nagy Nemzeti Színházig. Aztán az ismerkedés a kor másik üstökösszerűen feltűnő egyéniségével, Gábor Miklóssal, és a valójában összeboronált, de leginkább barátságon alapuló házasságuk. Aztán a Vígszínház, amelynek emblematikus szereplője lett, és maradt sikert siker után halmozva.
Jött a viharos, szenvedélyes, tomboló szerelem Latinovits Zoltánnal, kapcsolatuk lángoló, heves, egymást maró, kihűlő, majd ismét felizzó időszakjaival, Latinovits örök rejtélyes, tisztázhatatlan halálával, majd a ki-nem-hevert gyásszal, kapaszkodással, magánnyal, miközben művészete soha addig nem tapasztalt magasságokba hágott.
És a hosszú, fájdalmas, bénító aljas betegség, amiről ő elementáris élni akarása okán nem tudott, vagy nem akart tudomást szerezni. Ott van minden rajta, a görnyedt, félig bénult test, és a kimerülten is ragyogó arc, sugárzó tekintet. Előrehajol, huncut szemmel rám néz, és felhatja konyakját, közben jelzi a pult felé, hogy kér még egyet.
Örökké ragyog
Csettint a nyelvével, érezni lehet, hogy amint csúszik le az alkohol, úgy lesz élénkebb, színesebb, telik el buzgó élettel. Előre dől, kérdően rám néz. Hát akkor? Zavaromban kinyögök valami eszkábált kérdésfélét, de szerintem teljesen mindegy, hogy mit is kérdeztem, ő elkezd beszélni, és mondja folyékonyan. Mind hevesebben, átéltebben mondja, mondja, mondja, ami belőle kikívánkozik. Hogy miért is szereti a Vígszínházt, hogy miért egészen másmilyen az ő Öreg hölgye, mint volt a legendás Sulyok Máriáé, aztán Bagóra tér át, a pulikutyára, aki Zolival volt közös kincsük, innen természetesen Zolira tér át, elmeséli a maga baleset verzióját a szemesi vasúti kanyarnál történt tragédiával kapcsolatban. Itt megáll, felhörpinti a második stampedlit is, és folytatja. Bizonygatja, hogy nem lehetett Zoli öngyilkos, ha más miatt nem, akkor azért, mert ezt nem tehette volna meg ővele. Ekkor hangzik el az a szívet tépő mondat, hogy a túlvilágon majd első dolga lesz, hogy ezt tisztázza vele, és ha kiderülne, hogy valóban maga vetett véget életének, akkor ott menten saját kézzel fogja megölni.
A Magyar Rádió 1-es stúdiója, Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán színművészek Günther Eich A viterbói lányok című rádiójátékának felvételén 1965-ben. (Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán)
Majd? Megüt ez a szó. Vajon mikor majd? Rövidesen jelzi, hogy fejezzük be lassan, mert nagyon elfáradt. Szedelőzködünk, közben hamiskás mosollyal megjegyzi, hogy nyitott, piros autót nem tud garantálni, de taxival szívesen hazavisz engem is. Ezzel legalább törlesztené sok-évtizedes tartozását…
Házunk előtt köszöntem el tőle. Néhány hét múlva annyira romlott állapota a gyilkos kór következtében, hogy be kellett feküdnie kórházba. Többé nem jött ki onnan. A Vígszínház legközelebbi premierjének napján távozott, így mindenki róla beszélt. Ő lett ismét csak a főszereplő. A csillag holtában is csillag maradt…
