Mindened lehet, mindent megvehetsz… Különleges húskonzervet, márkás italokat, francia parfümöket, gyíkbőrtáskát, automata mosógépet… És a körúton egy exkluzív, kellemes szalonban parókát.

Hattyúnyakú próbababák. Barna, vörös, kék, szőke haj — kétezerért. Ráadásul valódi (mármint az alapanyag, amelyből készül). Nem kell energiát vesztegetni, utánajárni. Színésznőt, tv-bemondónőt irigyelni — milyen jó megint a frizurája! Nem csupán „elitebb” foglalkozású hölgyeknek lehet alkalmanként változó színű hajuk, egyre újabb hajviseletük.

A paróka tehát nem kellék. Igaz — luxuscikk. Olyan áru — amely családanyának, diáklánynak, adminisztrátornőnek, otthon, munkahelyen, társaságban és egyebütt „új, más, változó egyéniséget kölcsönöz, önbizalmát pedig feltétlenül növeli”, (legalábbis, amíg rajta van).

Forognak körbe-körbe a próbababák. Állunk a kirakat előtt. Bámészkodunk, elmosolyodunk, sóvárgunk. Ezt a két lányt itt, mellettem máris megbűvölte a Csoda. — Szeretnétek ilyet? — bólintás, megint a kirakat felé fordulok. — És miért? — Nem hallják, vagy nem akarják. — Miért kellene nektek paróka? — Felém fordulnak, az ostobának kijáró mosollyal: — Hogy legyen.

A szalonban

Finom berendezés, diszkrét stílus, kényelmes próbafülkék, tapintatos tanácsadás.

Ellesett pillanatok és mondatok:

— Édesapa, ez milyen? (korosabb házaspár, a férjnél bevásárlószatyor).

Másik fülke: — Akárhogy is nézem magam, az embernek önbizalmat ad! (középkorú nő, rokoni kísérettel)

Hölgy elmenőben: „Fölveszem a szép ruhám, fölveszem a szép frizurám …” (nagyszerű reklámszöveg lenne).

És: „Tudja, úgy untam már a fejem. Ez olyan, mint egy könnyű kis kalap, remek darab, nagyszerűen szellőzik…”

Hivatalos információ:

Ezek a parókák rendkívül gondos munkával készülnek. A forgalom egyáltalán nem függ a fizetésnapoktól. Ez természetes, hiszen a vevők „egy bizonyos körből” kerülnek ki. (Értsd: aki ide jön, annak hó közben, hó végén nincs kiszámítva a pénze). A bizonyos kör, persze, tág fogalom: külföldiek, hazánkbeli jólszituáltak, hölgyek, akik a már meglevő készletet szeretnék kiegészíteni egy új színnel… Azután itt vannak még az úgynevezett „szerényebb fizetésűek”. Aki inkább a hasán spórolja meg, annyira szeretne egy új fejet (szakkifejezés, elnézést). Fiatal lányok, akik otthoni siránkozással, szöveggel és időnként jelenetekkel, de megkapják a parókát. Nem feledkezem el a gondosan megfontolókról sem, ahol családi számvetés dönti el, belefér-e a keretbe.

Így vagy úgy — megveszik.

Az ára? Hát, kérem: drága, mert akárkinek nem telik rá.

Nem drága, hiszen külföldön még többe kerül.

Luxuscikk, mert sokaknak egyébre is kellene a pénz.

Ugyanakkor mégsem az, mert aki nem engedheti meg magának, az is megveszi, ha egyszer elhatározta.

Hiszen praktikus, hiszen feldobja az embert, hiszen „mindenkinek van”, végül is tetszik, és kész.

Ami engem illet:

Nem arról a „bizonyos, még szőkébb rétegről” beszélek, ahol a paróka életforma, vagy munka igényelte kellék. Színésznők, táncosnők, próbakisasszonyok, kozmetikusok, fodrásznők, tolmácsnők, idegenvezetőnők, mixernők életformájához, vagy munkájához szükséges tárgy. És nem a többiekről, akiknek egyszerűen nélkülözhetetlen. És azokról sem, akiknek reprezentálniuk kell, mert „különben nem élet az élet”. Tudom, hogy praktikus, elhiszem, hogy „feldobja” az embert, akár egy új ruha… Szeretünk tetszeni, hódítani, villogni, beszéltetni magunkról. Csak az elképzelés nem tetszik. Hogy éppen egy kelléktől leszünk mások. Hogy 1600 forintos fizetésből parókára gyűjtünk. Hogy azt hisszük, ha már a fejünkön is kétezres darabot viselünk, máris értékesebbek lettünk. Pont ettől javulnak hódítási esélyeink? Ettől lesz jobb a közérzetünk? Nagyobb az önbecsülésünk?

A bolt egyébként valóban szép, a hajak úgyszintén. Színfolt a körúton. A paróka, az paróka. Külsőség. Nem több.

Kormos Valéria

Kiemelt kép: Fortepan / Urbán Tamás