Hogy vagytok, kérdezem a szomszédot a mélygarázsban, majd eldiskurálunk erről-arról. Közben a kezemben egy szatyor narancsot lengetek, és nemsokára rá is kérdez, honnan van. Hát innen, a boltból, mondom, menjél, vegyél, mert most csak kétszázhetven forint kilója.
Csak később, már otthon gondolom végig, hogy én még soha ilyet nem tanácsoltam önkéntelenül senkinek. Ha kellett narancs, vagy bármi, akkor megvettem. De január elejétől több olyan pillanat is volt, amikor ráeszméltem arra, hogy amit a Nők Lapjában tavaly már kétszer is megírtam (miért drágul minden – itt és itt – a szerk.), mára nemhogy egy finom gazdasági jelenség, egy kimutatható, aggasztó trend, hanem húsba vágó valóság.

Ami már nem éri meg

A karácsonyi trakta után jólesett volna valami, amiben nincs káposzta és darált hús, úgyhogy elmentünk az egyik kedvenc vidéki pizzériánkba. Hozták az étlapot. Tudtam, hogy ez nem egy olcsó hely, de amikor az árakra siklott a tekintetem, akkor azért nyelnem kellett egy nagyot – és nem azért, mert olyan nagyon éhes voltam. A pizza itt nápolyi jellegű, fakemencében sütik, roppan és illatos… és az enyém 3500 forintba került. Van rajta articsóka, de az konzerv, és a sonka sem crudo, hanem valami gépsonka. Tavaly ez még 2700 forint volt. A másik meglepetés a kedvenc cukrászdánkban ért. Pici, francia sütiket árulnak, ellenben mindegyik igazi ízbomba, miközben könnyű, dizájnos, és önmagában egy kis csoda. Az átlagáruk hétszáz forint körül volt darabonként. Mostanra megközelítették az ezrest – sőt, több típus túl is szárnyalja. A pizzánál és a sütinél is azt éreztem, hogy nekem ez már egyszerűen nem éri meg. Miközben tisztán látszik, hogy egyik üzlet sem jókedvében emelt harminc százalékot az árakon. Vendéglátós ismerősöm is szívta a fogát már decemberben, hogy mi lesz itt: eszelősen felmentek az alapanyagok árai, fizetést is kellene emelni az alkalmazottaknak, ráadásul az energiát nem a lakossági, rezsicsökkentett, hanem piaci áron kapják.

Természetesen, ha nagyon muszáj (de azért ne legyen már muszáj) az ember elvan nápolyi pizza, francia süti és étterembe járás nélkül, de a bevásárlásoknál is szépen alakul a helyzet.

Ahol bevásárolok, a kakaós csiga sem 99 forint, hanem 129… ja, és valahogy összement, és kisebb is, mint nem is oly rég. Zöldség-gyümölcs, kávé, tejtermékek, kenyér: tizennégy éves rekordinflációs csúcson vagyunk.

Minden mindennel összefügg

Tavasszal, Nők Lapja-beli első cikkemet az ihlette, amikor elkezdték pedzegetni a termelők, hogy akár 2000 forint is lehet egy kiló csirkemell. Elkezdtem utánajárni, mi lehet az oka mindennek. Természetesen a koronavírus piszkált bele a világgazdaságba: az árnövekedés nem hazai, hanem világjelenség. A gazdaságban mára teljesen össze vagyunk bogozva, minden mindennel összefügg, és ha valahol hiány keletkezik, az tovagyűrűzik. A hiány pedig áremelkedést hoz. A Kínából Európán át az USA-ig tartó beszerzési és ellátási láncokat elszakította a Covid, akadozik a szállítás, nincs konténer. Tavasszal a hús azért drágult, mert a kínai sertésvész után az újjáépülő húspiac rengeteg takarmányt igényelt. Mivel a kínaiak felvásárolták a takarmányt, annak is felment az ára, így most többe kerül csirkét/sertést/marhát nevelni. Az étolaj tavasszal hihetetlenül megdrágult: szintén Kína miatt. A gyümölcsöt elvitte a fagy, a zöldséget meg macerás termelni. A paradicsom azért lett drága az olaszoknál, mert a Covid miatt nem volt olcsó vendégmunkás, aki leszedje a gyümölcsöt – az Európai Unió állampolgára már nemigen akar a földeken hajlongani éhbérért. Az autó azért lesz lassan megfizethetetlen, mert a gyártók a vevőkön verik le az elektromos motorokra való átállás költségeit, ráadásul chiphiány is sújtja az ágazatot, mert a mikroáramköröket inkább a mobilokba és számítógépekbe adják el. (Bár ezek gyártói számára sincs elég lapka.) Meg minden azért drágul, mert drága az energia. Kína már nem szénnel, hanem földgázzal akar fűteni, hogy ne legyen olyan pokoli a levegő minősége a városaikban. Oda megy a gáz, amiből kevés van – tehát megdrágul. A gáz ráadásul Putyin nagyhatalmi játszadozásainak is a terepe; tél közepén nem olyan vicces, ha üresek a tranzitvezetékek itt-ott.

Ciki beszélni róla?

Januárra kiteljesedett tehát az áremelkedés, és egyelőre nem látszik, hol van a vége. Az ár ritkán szokott csökkenni; nehéz elhinni, hogy mire normalizálódik a világgazdaság, minden visszaáll a 2020 előtti szintekre. Azt, hogy az egyre jobban lemorzsolódó középosztály hogy érez, a legjobban Hódos Hajnalka újságíró fogalmazta meg január 13-i Facebook-posztjában. (Ami több, mint 1,7 millió emberhez jutott el.) „Te figyi, kezdte óvatosan 2021. nyarán középosztálybéli barátnőm a telefonban, az van, hogy (…) meg kell néznem, mit veszek meg. És… nem keresünk szarul, na…” – írta Hajnalka, és nemcsak az derült ki a kitűnő publicisztikából, hogy minden drágább lett, és a keresetük 55%-át már 2020-ban is élelmiszerekre költötték. Hanem, hogy erről nagyon nehéz beszélni.

Hogy szégyelljük, ha az infláció miatt megrémülünk, hogy bizonytalanság tölt el, hogy szorongunk azon, mit hoz a holnap.

Sajnos a megoldás nem biztos, hogy az, ha hatóságilag befagyasztják a benzin, a kristálycukor, a liszt és a többi árát. (Például a csirke far-hátét, ami nem is egy termék, hanem egy szimbólum: a leszakadó rétegek, a kevés pénzből tengődők jelképe.) Az árbefagyasztás olyan, mintha sebtapaszt tennénk egy levágott kar helyére.

Ráadásul ezt is azok állják, akik adót fizetnek – hiszen a kormánynak nincs pénze, csak az embereknek, akik rájuk bízták, hogy gazdálkodjon vele okosan.

Más országokban is magas az infláció, csakhogy van, ahol a bérek jóval magasabbak. Nálunk, ha valaki már eddig is hónapról hónapra kicentizve élt, viszonylag kevés választása van. Összébb lehet húzni magunkat, lehet több munkát vállalni, vagy jobban kereső állást választani. De ismerek olyan családokat, akik kompletten külföldön keresik a boldogulást. Lehet nyomon követni és átgondolni a költéseinket, és lehúzni a listáról, ami nem létszükséglet. Egy biztos: az inflációt mostanra mindenki megérzi a bőrén. A bőrünket pedig mindannyian féltjük…

Kiemelt kép: Unsplash