Én nem tudom, mi van velem, de ha műkorcsolyát látok a tévében, azonnal sírnom kell. Amikor ezt a cikket először elkezdtem írni, mentegetőzéssel kezdtem, miszerint én nem értek a műkorcsolyához, ezért az írásom érzelmi megközelítéssel fordul majd a téma felé. A lényeg nem változott az elmúlt néhány napban, „csak” annyi történt, hogy mire hétfő reggel lett, a 15 éves Kamila Valieva sporttörténelmet írt Pekingben, ugyanis ő az első, aki olimpián négyfordulatost ugrott a nők mezőnyében, ráadásul nem is egyet.
Ki merészel szaltózni?
Az első műkorcsolyázó, akinek a teljesítménye mély nyomot hagyott bennem, a ’90-es évek sztárja, Surya Bonaly volt. Őt láttam életemben először jégen szaltózni, azelőtt fel sem merült bennem, hogy ez egyáltalán lehetséges. Ráadásul az élettörténete is olyan, amire az ember mindig emlékszik: a kis Suryát nyolc hónaposan fogadták örökbe. A kislány a legenda szerint Madagaszkáron született, és egy ottani strandon találták magára hagyva. Útlevele szerint azonban egy nizzai kórházban látta meg a napvilágot, bár az igaz, hogy biológiai anyja valóban Madagaszkárról származott. Surya 1998-ban szintén sporttörténelmet írt a téli olimpián, amikor programjában olyan hátraszaltó szerepelt, amelyből egy lábra érkezett a jégre. Akkor nem tudtam, de most már tudom, hogy ez a figura tiltott elem volt. Az 1976-os innsbrucki téli olimpián az amerikai Terry Kubicka volt az első és egyetlen korcsolyázó, aki hivatalosan és legálisan szaltózott egy világversenyen.
Rögtön utána be is tiltották ezt az elemet.
Minimális képzelőerő kell hozzá, hogy pontosan tudjuk, vajon miért. Surya mégis betette a programjába, mert még a büntetőpontokkal együtt is megérte, hogy aki valaha látta őt jégen szaltózni, az bizonyára mindig emlékezni fog rá. A tiltott elem pedig azóta is a Bonaly nevet viseli. És még mindig nagyon látványos.
Csak el ne essen
Egyébként nem igazán van idegzetem, hogy műkorcsolyát nézzek. Csak a YouTube-on szeretem utólag megnézni a versenyeket, amikor már biztosan lehet tudni, hogy senki sem esett fejre a jégen versenyzés közben. Persze azért az ilyesmi nem gyakran fordul elő, azonban én már azt is nehezen bírom idegekkel, ha valaki elesik. Mindegy, hogy magyar, orosz vagy épp amerikai, nekem ugyanúgy fáj, hogy feltette erre az életét, beleadott apait-anyait, kismillió dologról lemondott, és amikor ott a nagy lehetőség, elesik. Ez persze szinte minden sportra igaz, de a korcsolyában valahogy nagyon látványos a „bukás”, és emiatt szívfájdítóbb is.
Ez az oka ennek a látszólag indokolatlan sírási ingernek is, amiről korábban már beszéltem. Amikor pályára lép egy korcsolyázó, mindig megjelenik lelki szemeim előtt, hogy hányszor zúzhatta össze magát, mielőtt kijutott az adott versenyre. Hányszor kelt hajnalban, hányszor fagyoskodott télen-nyáron, hányszor mondott le a gyerekkor megannyi öröméről, hányszor kellett a legjobbnak lennie, és hány ember munkája van abban, hogy ő korcsolyázó lehet. Szerintem ez elég ok a sírásra.
Gólöröm a jégen
A műkorcsolyázók nagyon fegyelmezett embereknek tűnnek, ebből a szempontból (és persze sok más szempontból is), hasonlítanak a balett-táncosokra. Emberfeletti izommunkát végeznek, de közben szép ruhában vannak, és nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a kűrjük művészi kivitelezésére. Próbálnak mindenhez jó arcot vágni, ahhoz is, ha elesnek, és legfeljebb egy halvány mosoly villan át az arcukon, ha sikerül egy-egy nehezebb elemet tökéletesen kivitelezni. Volt azonban a korcsolyázás történetében egy olyan pillanat, amikor a korcsolyázó kitörő örömmel, a gólörömhöz hasonló szenvedéllyel fogadta saját sikerét. Tonya Harding nevét valószínűleg már azelőtt is sokan ismerték, hogy Én, Tonya címmel nagy sikerű film született az életéről Margot Robbie főszereplésével. Tonya nagy vonalakban két dolognak köszönheti világhírét: egyrészt ő volt az első amerikai (és a világon a második), aki sikeresen landolt egy tripla axelből versenyen, másrészt – bár ezt soha nem ismerte be – ő volt a vetélytársa, Nancy Kerrigan térdét megcélzó, viperával kivitelezett ütés egyik ötletgazdája is. A hányatott sorsú amerikai műkorcsolyázó súlyosan megfizetett tettéért, és bár utólag minden fontosabb címétől megfosztották, azt senki nem veszi el tőle, hogy meg tudta ugrani ezt a nagyon nehéz ugrást, és azt a nagyon emberi pillanatot sem fogjuk soha elfelejteni, ahogyan volt mersze ennek a sikernek örülni. (A videón 0:56-tól jön a bravúr – a szerk.) Egyébként a Nancy Kerrigannek bevitt, ám elrontott ütés akkora szenzáció volt, hogy a lillehammeri olimpiai műkorcsolya döntőt, amelyben a két rivális egymás ellen versenyzett, az amerikai háztartások 46 százalékában élőben nézték.
Váratlan fordulatok
Egy pillanatra azért álljunk meg a tripla axelnél. A tripla axel kicsit olyan a korcsolyában, mint az Éj Királynőjének áriája az operában. Nagyon kevesen tudják megcsinálni, és még mindig eseményszámba megy, ha valaki megugorja egy világversenyen. Sőt számolják is, ki hányadik a sorban. Épp a minap sikerült a már említett Kamila Valievának Pekingben, és ezzel ő a negyedik az olimpiák történetében, akinek valaha összejött a tripla axel. Az axel a legnagyobb múltra visszatekintő és egyben a legnehezebb ugrás. A műkorcsolyában hat alap ugrás van, ez nagyjából száz éve így van. Az ugrások ugyanazok maradtak, ami viszont újdonságot jelent, az a fordulatok száma. Vannak élugrások, ilyen a salchow és a rittberger, vannak leszúrt ugrások, mint a toe-loop, a flip és a lutz, és van az axel, amely az egyetlen lendített szökellés. Ezek az ugrások a 19. század vége, 20. század eleje óta ismertek.
Az axel egy norvég korcsolyázóról, Axel Paulsenről kapta a nevét, aki 1855-től 1938-ig élt, és nemcsak műkorcsolyázó, hanem gyorskorcsolyázó is volt. Az első axelt 1882-ben mutatta be Bécsben, az első igazán nagyszabású nemzetközi korcsolyaversenyen.
Érdekesség, hogy a norvég nagyágyú ezen a versenyen gyorskorcsolyában nyert aranyat, és a világ első axele „csak” a bronzéremhez volt elég.
Természetesen az az ugrás még nem tripla axel volt, és a legenda szerint nem is műkorcsolyában, hanem a gyorskorcsolyájában ugrotta meg. A szakma persze már akkor sejtette, hogy ezzel az ugrással történelmet lehet írni, és az újításért különdíjjal jutalmazták Paulsent.
Kamila Valieva repertoárjában azonban a tripla axel szinte csak egy a sok közül, és úgy tűnik, a szupertehetséges orosz műkorcsolyázó nem éri be azzal, hogy negyedik a sorban, úgyhogy a csapatverseny döntőjében – a műkorcsolyázás történetében először – több négyfordulatos ugrásból is sikeresen landolt. És hogy legyen hova tökéletesedni, az egyikből elesett, de mivel kűrjének már tulajdonképpen az első percében elképesztő sok pontot gyűjtött, ez az esés nem veszélyeztette a győzelmet.
Az axel négyszer, avagy Yuzuru Hanyu lezáratlan ügye
Bár a műkorcsolyaugrások fajtái nem változtak az idők során, mindig van következő lépés, mindig van hova fejlődni. És ugyebár a tripla axel annyira nehéz, hogy még mindig óriási szó, ha valakinek sikerül, a japán csoda, Yuzuru Hanyu nem más céllal érkezett a pekingi olimpiára, mint hogy megugorja a négyfordulatos axelt. Ez még versenyen soha senkinek nem sikerült. Hanyu egyébként már azzal is beírta magát a legnagyobbak közé, hogy zsinórban kétszer lett olimpiai bajnok, és 31 évesen akár már vissza is vonulhatna, saját bevallása szerint azonban van egy lezáratlan ügye, mégpedig a négyfordulatos axel. Korábban azt nyilatkozta, hogy nem feltétlenül szeretne aranyat nyerni Pekingben, a cél a négyfordulatos axel sikeres kivitelezése.
A nagy attrakció csütörtökön várható, Yuzuru Hanyu a szabadprogramban fogja megkísérelni minden idők legnehezebb ugrását.
A rövidprogramban sajnos elesett, miután ugrott egy négyfordulatost, ezért ebben a számban a nyolcadik helyen végzett.
Yuzuru Hanyu pályára lépés előtt 2022. február 8-án. (Fotó: Getty Images)
Flitterek helyett hófödte csúcsok
Nemrég lettem figyelmes az Instagramon Ellajd Baldéra, aki csodálatos videókat posztol, amelyekben befagyott tavakon, káprázatos tájak között korcsolyázik (és közben szaltózik is). A kanadai korcsolyázó küldetésének tartja, hogy újradefiniálja a műkorcsolyát, és megszabadítsa a sportágat az elitista megközelítéstől. A „wild skating”, azaz vadkorcsolya egészen új dimenzióját mutatja meg ennek a sportnak. Baldé videói azt bizonyítják, hogy a műkorcsolya szépsége és eleganciája nem a flittereken és a testhezálló dresszeken áll vagy bukik. De azért a flitterek is elég jól tartják magukat több mint száz éve.
Kiemelt kép: Kamila Valieva, Getty Images
