Rettegek a repüléstől, ám mit meg nem adnék azért, hogy utazhassak. Utóbbi már akkor is így volt, amikor még nem a vírushelyzet gátolt, hanem szimplán csak az anyagiak. Most hogy ez a kettő összeadódik, a repülési vágyam minimum négyszeresére emelkedett. Ki érti ezt a matekot és ambivalenciát?
Tízévesen repültem először, persze hogy orosz légitársasággal, akkor még csak anyukám rettegett, aki Ferihegy panorámateraszáról nézte, ahogy 45 fokban száll fel a gép a gyermekével és annak keresztszüleivel a Fekete-tenger irányába.
Aztán vagy tizenöt évet kellett várni a következő lehetőségre, amikor egy frissen alapított fapados légitársaság nyitotta meg a tömegek számára a határokat nyugat felé.
Utána a munkámnak köszönhetően egészen sokat voltam reptereken, és az utazások során zavartalan volt minden, kedves utaskísérők gondoskodtak a folyamatos elfoglaltságról, és még az sem zökkentett ki, hogy alattam a végtelen és cseppet sem barátságos Alpokat vagy a Himaláját látom. Vagy hogy töksötét az égbolt, épp ránk kapcsolják a villanyt, mint a gyerekszobánkban, és a pilóta is csak a monitorjairól sejti, hogy merre járunk.
A kifutópályán gurulás mindig kellemesen elandalított, szerettem gyorsulni, felszállni, utazómagasságban öveket kikapcsolni, lehuppanni a célállomáson, egyik kerék, másik kerék (egyáltalán hány kerék van a repülőn?), van taps, nincs taps és már meg is érkeztünk.
Félistenek kezében az irányítás
Egy tengerentúli út változtatta meg valamelyest a hozzáállásomat, amikor is a leszállás még így utólag sem tűnt túl ideálisnak. Legalábbis a sikoltozó utastársak, a mellettem imádkozó idegen férfi, és a turbulenciának köszönhető váratlan testhelyzet-változtatások erre engedtek következtetni.
Így talán nem csoda, hogy a reptérről kilépve, a negyven fokban és óriási páratartalomban, már az első bárnál egy dupla rumos kólával ünnepeltem, hogy túl vagyok ezeken az óráknak tűnő pillanatokon.
Visszafelé, számba véve, hogy éjszaka van, az óceán fölé szállunk fel, és ott is leszünk egy fél napon át, és nyilván bármikor bekövetkezhet ugyanolyan vagy még rosszabb légörvény, tíz napnyi élmény ide vagy oda, már csak a pánik maradt velem, és egyáltalán nem láttam annak az esélyét, hogy valaha is földet érnénk.
Azóta mindig van bennem egy kis (nagy) drukk, minden út előtt, és 21. század ide vagy oda, még mindig nem szoktam meg, hogy ez a madár fennmarad a levegőben, és neki köszönhetően kinyílik számunkra a világ.
Illetve a kedves pilótáknak köszönhetően, akikre hajlamos vagyok úgy tekinteni, mintha félistenek lennének. Még mindig megbabonázva nézem a légitársaságok személyzetét a reptereken, ahogy az uniformisaikban masíroznak a gép felé. Sőt Malévos relikviáim is vannak itthon. Egy kendő a nyakba, egy kisbőrönd, kiskanál, pedig Malévval mindössze egyszer utaztam. De legalább elmondhatom, hogy az utolsó járatok egyikével. Legenda.
Visszafelé már nem volt mivel jönni sajnos, hiszen éppen megszűnt a magyar légitársaság, így a Bangkok-Moszkva út után télvíz idején flipflopban csattogtunk ki a buszig, ami elszállított a fegyveresek által őrzött reptéri hotelbe – hiszen vízum nélkül Oroszországban csak így maradhattunk –, amíg egy pótjáratot kerítenek nekünk.
Ünnepeljünk!
A minap a közösségi oldalak egyikén arról beszélgettek az emberek, ciki-e tapsolni, ha landol a gép.
Én tapsoltam a fentebb emlegetett utak mindegyikén. Ahogy tapsolok a színházban is. Így köszönöm meg az élményt, a teljesítményt, előbbi esetében azt is, hogy a pilóta vigyázott a rábízott életekre. Illetve hogy lehetőségem nyílt ismét világot látni. Próbálom megfejteni, hogy akinek kínos a taps, mit gondolhat. És nem is rólam, aki tapsolok. Hanem csak úgy általában. Most épp arra jutok, hogy talán van olyan szerencséje, hogy kellőképpen világlátott, ezért magabiztos. Vagy általános magabiztosságából fakadóan nincs félelemérzete, esetleg fatalista. Kiválasztja, mitől fél az életben, mert minden lehetséges szorongástípust nem tud a nyakába venni. Ő mondjuk csak és kizárólag a vírustól fél. Vagy talán nem szeret másokkal azonosulni, kényelmetlenül érinti az ilyen típusú tömeges érzelemnyilvánítás. Mindössze egy dologtól tart: a mellette ülő idegennek, urambocsá’, saját magának bevallani, hogy az élet törékeny és mindig van miért ünnepelni.
Kiemelt kép: Dmitry Berdnyk / Unsplash
