Régi ismerős ül velem szemben a HÉV-en, miközben beszél, elkönnyesedik a szeme. Az enyém is. Pontosan értem, miről beszél, a gyomrom összeszorul, hiszen pár éve én is ugyanígy voltam. Te jó ég, éppen a HÉV-en beszélgettem, amikor megcsörrent a telefon, és hívtak a kórházból, hogy hazahozhatom édesapámat. De hát a vizsgálatok? És nem tud járni sem… Én is sírva szálltam le a szerelvényről, ahogy ez a nő itt szemben, akinek az édesanyja demenciában szenved. Az idős nő állapota mostanra romlott odáig, hogy már nem elég, hogy valaki a családból elmegy hozzá reggel, egy másik megebédelteti, egy harmadik meg vele van vacsorától lefekvésig. Minden családtag megtette a magáét, az egyik a munkahelyről rohant ebédidőben, a másik félbehagyta az angol tanfolyamot, és még így is mindegyikük tele van félelemmel, mi lesz, ha közben történik valami.
És tele vannak lelkiismeret-furdalással is, hogy ha ne adj’ isten történik valami, az ő hibájuk lesz. Megszületett hát a döntés, hogy keresnek egy intézményt, ahol elhelyezik az idős asszonyt. De egyelőre nem találnak. Tegyük hozzá, nem gazdag emberekről van szó, amolyan átlagos famíliáról, ahol mindenkinek dolgoznia kell, és a nagyi lakása az esély, hogy a nagyfiúnak egyszer önálló lakása lehet. Ennek a lakásnak a feláldozása növelné az intézményi elhelyezés lehetőségét, de egyelőre idáig még nem jutottak.
Megszámolni sem tudom, hány ismerősöm küszködött vagy küzd éppen ezzel a gonddal, és ha talál is megoldást, akkor sem érzi tökéletesnek. Volt, ahol az intézményben alig fürdették az idős embert, máshol állandóan a családot hívták, hogy a néni nem együttműködő, beszéljenek vele.
Olyan is van, aki otthon ápolta az édesapját, és a sok emelgetéstől gerincsérve lett. És persze olyan is, ahol sikerült a beteget a családon belül tartani, ápolni, és amikor meghalt a négy gyerekéből három ott térdelt az ágya mellett.
Jelenleg a várólisták az időseket befogadó intézményekben olyan hosszúak, hogy akár évekig kell várni a bejutásra. De ha valaki hirtelen, egyik-napról a másikra lesz beteg?
Az én édesapám nyolcvanévesen még naponta húsz kilométert biciklizett és sokat sétált. Aztán beteg lett, és kiderült, hogy hiába van két szerető lánya, három odaadó unokája, a család erőforrásai nem engedik meg, hogy úgy ápoljuk őt, ahogyan ő gondoskodott rólunk. Iszonyú volt ezzel szembesülni. Akkor jutottam arra a gondolatra, hogy nemcsak a gyerekeknek járna életük első három évében az anyától vagy az apától a teljes odafigyelés, de az időseknek is meg kellene ezt kapniuk életük végén. Ha lehetőségem lett volna, én odaadtam volna az apámnak azt a két évet, és munka helyett az ő ápolásával töltöttem volna az időmet. De dolgoznom kellett, mert ebből élek. A testvérem ugyanígy.
Édesapám élete utolsó percéig megőrizte tiszta tudatát, így ő maga mondta ki, hogy beköltözik egy idősotthonba. Mert akkor is az volt számára a legfontosabb, hogy nekünk jobb és könnyebb legyen.
Minden, a különböző otthonokba megeresztett telefon pokoli ilyenkor. Van-e hely, milyenek a feltételek, mennyibe kerül – mintha egy értékmegőrzőről lenne szó, vagy szállodai szobafoglalásról.
Az ember egy idő után nyüszít, hogy most már telefonáljon más. Ha édesapám nem lett volna odaadó tagja az egyházának, nem tudom, meddig kellett volna keresgélnünk. Azt sem tudom, mi lett volna, ha nem olyan helyet találunk, ahol nagy gondossággal, emberi méltóságát tiszteletben tartva ápolták haláláig.
Akinek a szülei, nagyszülei intézményben vannak, tudja, hogy ez nem végtelen megkönnyebbülés. Én hetente legalább négyszer, de az utolsó félévben hatszor-hétszer látogattam. Nem voltam egyedül. Sokan állnak fagyban és kánikulában megállókban, szállnak vonatra, ülnek autóba, visznek levest, gyümölcsöt, ceruzaelemet, meleg zoknit, tusfürdőt, kézkrémet, vitamint. Ülnek az ágy szélén, sétáltatnak, etetnek, itatnak, beszélgetnek és meghallgatnak. Mindig van feladat a fogorvos elintézésétől a hallókészülék cseréjéig, de azért adódik öröm is. Életem első töltött káposztájára Apu azt mondta, csodálatos volt, hozzak még. És őrizzük az utolsó nagy nevetését, amikor a fiam megijedt a szobába berepülő bogártól, és egy újsággal csapkodni kezdett, de mindig melléütött.
Az a szomorú helyzet, hogy mi még szerencsések voltunk. De akinek egy nyolcágyas kórterembe kerül az anyja, apja, aki nem tudja annyiszor látogatni, vagy azt látja, hogy elhanyagolják, türelmetlenek és gondatlanok vele…? Aki szeretné ápolni, de nem tud kiszakadni a munkából? Aki máshogy szeretné? Mert nagyon szeret.
Kiemelt kép: Getty Images
