Hogy fölösleges-e tárgyakhoz kötődni vagy sem, az egy kérdés. Egyébként pszichológiai magyarázat van rá dögivel, hogy miért ragaszkodunk hozzájuk, sőt ott a környezetpszichológia, ami azt állítja, hogy „a fizikai környezet a viselkedés folyamatában az ember egyenrangú társa, partnere, amely a belső, lélektani folyamatokkal együtt, azokkal kölcsönhatásban (tranzakcióban) vesz részt a viselkedés folyamatában” (– írja Dúll Andrea környezetpszichológus Helyek, tárgyak, viselkedés című kötetében). Tehát nem vagyunk feltétlenül materialista lelkek, ha szeretünk egy-egy tárgyat, efelől nyugodtak lehetünk. Főleg, ha ez a bizonyos tárgy egy telefon, ami puszta létezésével átszövi életünket – vagyis rajta keresztül mi magunk szövődünk bele a virtuális tér, és így valamilyen módon a mindennapok szövetébe.

Az persze egy másik kérdés, hogy mennyi értelme van a logikusnál nagyobb összeget kifizetni például egy telefonért. A két téma akkor ér össze, amikor az ember elveszíti ezt a bizonyos drága tárgyat, amit csak súlyosbít, hogy az úgynevezett elveszítés egy tolvajnak köszönhető, aki még bele is néz az ember szemébe közben.

Lehet, hogy blaszfémiának hangzik elsőre, de azok a folyamatok, amelyek ilyen helyzetben végbemennek, egészen hasonlítanak a klasszikus, Kübler-Ross-féle modell szerinti gyászfolyamat öt szakaszához,

még akkor is, ha az ember egyébként nem kötődik különösebben a tárgyaihoz. (Elvégre gyászt nemcsak egy szerettünk halálakor érzünk; ezt az érzést éljük meg egy szakítás, egy sikertelen vizsga után, vagy ha elhagyjuk otthonunkat egy másik városért, országért.) Na de akkor is, ez csak egy telefon, ezért megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, hiszen mégis hogy merészelem ehhez hasonlítani mindezt?

A vég kezdete

Majdnem egy éve volt meg az én kis csodatelefonom, rengeteg fotót és videót készítettem vele, igazán kihasználtam a kiváló kamerában rejlő lehetőségeket. Megörökítettem családi eseményeket, esküvőket, a körülöttem lévő kisgyerekek cuki pillanatait, egy fantasztikus nyaralás emlékeit, belekerült több, emlékezetes interjú, rengeteg jegyzet, ötlet, még több új telefonszám. Minden rajta volt, ami ahhoz kellett, hogy modern emberként létezzek: e-bankolás, beszállókártyák, EU-s Covid-igazolvány, egy titkosított applikációban a jelszavaim stb. Nagyon vigyáztam rá, telefonjaim közül elsőként még üvegfóliát is kapott, persze tokot is, na semmi cifrát, csak egy átlászót. Mígnem szívem választottjával kapva kaptunk egy nagyon (de tényleg nagyon) olcsó repjegyajánlaton. Irány Nápoly! 

Nápoly egy sikátora (Fotó: Ivan Romano/Getty Images)

Nápoly és én nem lettünk barátok, és nemcsak azért, mert végül életem legdrágább hétvégéje lett a dologból.

Már első nap kevésbé hízelgő hasonlatokkal láttam el a várost (ezek mindegyike valamilyen módon a világhoz és annak a bizonyos alfeléhez kapcsolódott). A tenger és a kiváló herkentyűevési lehetőségek, a minden sarkon beköszönő történelem sem ellensúlyozta a szeméthegyeket, a zűrzavart, a koszt, a fullasztó sikátorok és a szegénység lehangoló valóságát. Aztán a második nap Nápoly úgy döntött, hogy nesze neked, finnyás magyar: egy óvatlan pillanattal később egy hatsávos út mentén (ahol épp csak levegőt vehettem a szűk utcák szorítása után) egy robogós tolvajban manifesztálódott a város irántam érzett (kölcsönös) ellenszenve, és egy pillanattal később már nem is volt telefonom. A robogós egy határozott mozdulattal tépte ki a várostérképet tanulmányozó kedvesem, A. kezéből, én pedig csak néztem, ahogy nagy gázt adva tovaszáll vele mindenem. És ezzel együtt megkezdődött a gyász öt szakasza, ami a valódi gyásszal ellentétben szerencsére két nap alatt ki is pörgött.

1. Tagadás

Néztem a robogóst, összenéztünk A.-val, majd megint néztem a robogóst – és éreztem, ahogy az agyam lassan, de biztosan felfogja, mi történik: az ott tényleg egy robogós és tényleg az én telefonomat viszi. Nem, az nem lehet, talán még el is nevettem magam, hogy ez nem történhet meg velem. Velem, aki annyira vigyáz mindenére, és még Budapesten a metróban is két kézzel markolom a mobilt, elvégre annyi olyan történetet hallani, hogy kikapják az ember kezéből. Ez biztos csak valami vicc, egy filmforgatásba csöppentem, nem lehet, hogy egy hús-vér tolvaj Nápolyban elvesz tőlem valamit, ami nagyon sokba került. Hát csak nem a Gomorrában vagyunk! Nem, hanem Nápolyban.

2. Harag

A realizálás helyét az agyamban egy fokkal gyorsabban töltötte meg a harag. Ilyen dühöt már rég éreztem, válogatott káromkodásokat üvöltöttem a robogós után, egy helyben toporzékoltam, ráztam az öklöm, mint valami olasz mamma, majd a robogós szidalmazását átváltotta a város szidalmazása. Rohantunk vissza a szállásra, hogy megnézzük A. laptopján (nálam nem volt, miért is lett volna), hol jár a telefon, majd a laptoppal felszerelkezve rohantunk az 5 percnyire lévő rendőrségre. Amíg A. a rendőrrel próbált kézzel-lábbal és Google-fordítóval kommunikálni (az angol nem az általunk megismert nápolyiak erőssége), én a nyomozó irodájában folytattam a toporzékolást, miközben a lehető legkegyetlenebb kimúlási módokat kívántam a robogósnak. Ez egyébként később csillapodott, elvégre nem vagyok én vadember, ez pedig csak egy telefon, és kiegyeztem magammal, hogy bőven elég, ha az összeget, amibe került, a robogós kizárólag aranyérkenőcsre költheti. Mindenesetre engem hatalmas igazságtalanság ért, ami ellen tehetetlen voltam, ez pedig általában a legrosszabbat hozza ki az emberből.

3. Alkudozás

A harag persze nem múlt, de beköltözött mellé az alkudozás: „hát nézze meg signor officer, ott a zöld pötty a monitoron! Még online van a telefon! A telefon megállt! Hát nem látja, OTT VAN A TELEFONOM, kb. 10 utcányira, induljunk!” – sziszegtem visszafojtott hangon a rendőrnek, aki az irodájában még jó nagy slukkot szívott az udvaron megkezdett cigarettájából, és komótosan elém tett egy angol nyelvű rendőrségi bejelentőt.

Ennyi maradt a telefonomból

Miközben próbáltam lassan és tagoltan arra buzdítani, hogy vessük be magunkat egy rendőrautóba, és eredjünk a tolvaj nyomába, csak az zakatolt a fejemben, hogy miért nem volt olyan pánttal ellátható telefontokom, amit mint egy táskát, magamra tudtam volna venni. Miért adtam oda A-nak (akit meglepő módon csak a harag legintenzívebb első 5 másodpercében okoltam a történtekért, de végül én nyugtattam őt, hogy ez csakis annak a robogós rohadéknak a hibája). Vagy hogy miért nem mentünk vissza a szállásra az ottfelejtett maszkomért, miért mondtam, hogy majd veszünk valamelyik patikában egyet. Hogy miért nem 5 perccel később/korábban léptünk ki az ajtón. Ésatöbbi. Ez a szakasz egyébként másnapig kitartott, mert amikor reggel megláttam, hogy késő este még egyszer online volt a telefonom, pár háznyira az első lokációtól, már mentem is vissza a rendőrségre még egyszer próbálkozni, mindhiába. (Arra a kérdésre pedig, hogy oda merjek-e menni, csak egy lesújtó pillantás volt a válasz.)

4. Depresszió

Jó, depressziónak ne hívjuk, inkább csak szomorkás szenvelgésnek. Hát így jártam, nincs telefonom. „Üljünk be egy étterembe. Ja, hogy a Covid-igazolvány. Bárcsak tudnám az Ügyfélkapum jelszavát, hogy letölthetném…” Hiszen e nélkül nem engedtek be sehova, és hátravolt még két napunk. Csendben, a kialudt harag füstölgő önsajnálatában töltöttem az elkövetkezendő két órát, enyhe örömet az okozott csak, hogy végül sikerült belépnem az EESZT-re, és meglett az igazolványom. De a sok fotóm! (A felhőben a tárhelyem már két éve betelt, onnantól kezdve semmilyen, a telefonon tárolt adatom nem maradt meg, a telefonommal együtt eltávoztak egy sötét nápolyi sikátor romos épületébe. Jegyzet magamnak: fizess elő a tárhelybővítésre!) A sok kontaktom! A jegyzeteim… Mind odaveszett.

5. Elfogadás

Mire a vacsorához értünk (hiába ébredt fel másnap bennem kicsit újra az alkudozás, miután megláttam telefonom véglegesnek tűnő lokációját), valójában már elértem az elfogadáshoz. A telefonom nem lesz már meg soha, így jártam, szerencsére a sok jó emléket nem vitte magával a nápolyi robogós. Végülis még jól is jöttünk ki a dologból, hiszen mi lett volna, ha A. túl erősen fogja, és mondjuk a robogós kirántja egy autó elé. Vagy ha nem adja, és a robogósnál kés van. Másnap estére pedig különös módon már nem is hiányzott a telefon.

Érdekes volt megtapasztalni ezt a furcsa, gyorsan múló függőséget: amíg a kütyü velünk van, mágnesként vonz, hogy használjuk, de ha nincs, néhány üresnek érzett óra után már inkább azt furcsa nézni, hogy mások, akiknek van, állandóan nyomkodják.

Bármennyire hihetetlen is, kicsit olyan volt, mintha megszabadultam volna egy tehertől. És miután a hazaútra becsekkolást végül sikerült megoldani (természetesen a légitársaság applikációjában az én fiókommal vettük meg a jegyeket, és telefon híján nem tudtam a jelszavát, az e-mailembe pedig nem tudtam belépni a telefonom nélkül), tényleg csak az maradt, hogy a telefonom képernyője helyett az embereket figyeljem. A reptér felé vezető úton néztem ennek a távolodó városnak a szmogba vesző sziluettjét, és szerencsésnek éreztem magam, hogy ide is eljutottam, és legfőképp, hogy nem itt kell élnem. És hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy mások tulajdonából kelljen pénzt szereznem. A robogós tolvaj pedig költse aranyérkenőcsre.

Kiemelt kép: Getty Images