Rita vagyok, pályaelhagyó. Egész életemben arra készültem, hogy gimnáziumi tanár legyek, ezért tanultam két szakon az egyetemen, erre edzettem a hónapokig tartó gyakorlótanításokon és a temérdek magántanítvánnyal. Örültem, ha sikerült lekötnöm a figyelmüket, és büszke voltam, amikor élvezték az órákat, vagy megszerezték a nyelvvizsgát. A gyes után mégis karriert váltottam, és a mai napig úgy érzem, hogy cserben hagytam az egykori kollégáimat, akik egyre mostohább körülmények között kénytelenek a jövő nemzedékét, köztük az én gyerekeimet is tanítani.

Úri hóbort

Bölcsészkaron szereztem diplomát, magyar és angol szakon. Az ezredfordulón ezzel a képesítéssel könnyedén elhelyezkedhettem volna sokkal jobban fizető állásban, de én imádtam „középiskolás fokon” tanítani. Amikor az első fizetési csekkem megkaptam, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, pedig sejtettem, hogy kevés nulla lesz a kicsi szám mögött. Egy idősebb kolléganőm felvilágosított, hogy közoktatásban elhelyezkedni úri passzió. Mindannyian tudják, hogy sokkal jobban keresnének tolmácsként, fordítóként, árufeltöltőként, mégis maradnak. Akik jók ebben, elképesztő sikereket könyvelhetnek el; fantasztikus látni, amikor a tanítvány érdeklődik, fejlődik, gyarapodik, és profitál abból, amit az iskolában megtanult.

Az „erkölcsi győzelem” azonban nem elég a rezsire, és nem lehet belőle vacsorát tenni az asztalra.

Ezért kénytelenek a tanárok munkaidőn túl magánórákat adni, nyelviskolában tanítani, felvételi előkészítőket tartani. De ez így nem csak igazságtalan, hanem hosszú távon egész egyszerűen tarthatatlan. Egyszer annál a fiatal pályakezdőnél is betelik a pohár, aki most még hajlandó havi nettó százhatvan-száznyolcvan ezer forintért dolgozni. Egyszer megunja, hogy nem tud a hó végén gyümölcsöt venni, hogy esélye sincs félretenni, hogy kénytelen hónapról hónapra élni. Mert nem elég az arcpirítóan alacsony fizetés, de még azt is megkapja, hogy maradjon csendben, hiszen csak napi öt-hat órát dolgozik. Túl azon, hogy arra az öt-hat órára minimum ugyanannyit kell készülni, a tanár a gyerekekkel az iskolán kívül is foglalkozik, szakkört tart, tehetségeket gondoz, korrepetál, táboroztat, színházba, kiállításra viszi őket. Engem vajon mivel lehetne rávenni, hogy szombaton a családom helyett harminc gyerekkel menjek kirándulni? Ráadásul megnőtt a kötelező óraszám, sokkal több idő megy el az adminisztrációra, és az új nemzeti alaptanterv jelentősen kevesebb szabadságot biztosít a katedrán állóknak. Ordítani tudnék, amikor azzal jönnek, hogy akinek nem tetszik a rendszer, keressen másik munkát. A pedagógus azért nem keres, mert több benne az elhivatottság, mint bennem volt. Sokan csak legyintenek, mondván senki nem a pénzért választja ezt a pályát, és egyébként is örüljenek a három hónapos nyári szünetnek.

Ostobaság abban bízni, hogy eddig is így volt, elketyeg ez még egy darabig, mert már látszanak az összeomlás jelei.

Rengeteg iskolában jelent gondot, hogy minden tárgyat szaktanár tanítson, mind komolyabb kihívást jelent a napi feladatok ellátása. Tizenkétezer főállású pedagógus hiányzik a közoktatásból, és ez a szám folyamatosan nő.

Utolsók egy süllyedő hajón

Kapcsolódó

Iskolaválasztás, pánikhangulatban

Dudics Emese

Azt gondolom, hogy az utolsó órában vagyunk. Az oktatási rendszer recseg-ropog, sokan magániskolába menekítik a gyereküket, egyre kevesebb az igazán jó állami intézmény, és ezekbe elképesztően nehéz bekerülni. Az a diák, aki mögött nem állnak mindenre odafigyelő, felvételire folyamatosan tréningező szülők, menthetetlenül lemarad. Ahhoz, hogy a most óvodás, általános iskolás gyerekeket is legyen, aki szeretettel, lelkesen tanítja, muszáj rendezni a pedagógusok bérét, és sokkal emberibb körülményeket teremteni nekik. A tanárok nem szórakozásból mennek az utcára, és nem poénból kockáztatják az állásukat polgári engedetlenséggel. Akik hallatják a hangjukat, és igyekeznek cselekvésre buzdítani a kollégáikat, nem pénzéhes naplopók, hanem az utolsók, akik próbálják menteni a süllyedő hajót, az utolsók, akik ahelyett, hogy külföldre mennének, vagy beállnának nagyobb fizetésért pénztárosnak, küzdenek a végsőkig. A legkevesebb, hogy melléjük állunk. Szánalmas a pedagógussztrájk kapcsán egy-egy régi tanárhoz fűződő, ezeréves rossz emléket, vagy a gyerekeinket ért sérelmeket emlegetni. Gondoljunk inkább azokra, akiknek a tanácsait a mai napig őrizzük, akik a tények ismeretén túl megtanítottak bennünket kritikusan gondolkodni, idegen nyelven kommunikálni, rendszerben látni a dolgokat, akik nem sajnálták ránk az idejüket és hittek bennünk. Azzal, hogy kiállunk a pedagógusok mellett, a saját gyerekeink jövőjét egyengetjük.

Kiemelt kép: Getty Images