Első találkozás

Akkor csapjunk bele! – mondja hirtelen, és leül mellém a kávéházi asztalhoz. Se köszönés, se bemutatkozás, se felvezetés, rögtön a lényegre tér. Az „akkor”-t keményen, sistergősen ejti, a „bele” már puhán, szinte végtelenbe veszően hallatszik. A szavak színének, dinamikájának, ritmusának, hangsúlyának megvan a pontos jelentősége, funkciója nála. Hogy a kifejezés, a hatás még a legbanálisabb megnyilvánulásaiba is szinte bele van komponálva… Ez ő, ez Kocsis Zoltán, a fenegyerek, az ifjú zongora-fenomén, a korlátokat szinte nem ismerő zseniális virtuóz, ő az az ember, aki bármiről is beszél, legyen az mezei munkálatok, vagy ablakpucolás, minden érdekes, egyedi, vitára ingerlő. Mert mindent átizzít, átforrósít az „így csak én látom” belső felfedező, kalandozó, lényegkereső szenvedélye. Más kérdés, hogy véleményeivel ritkán értek egyet, de mindig hatnak és lenyűgöznek, mivel én is azok közé tartozom, akiket jobban érdekelnek a kvalitásos emberek tévedései, mint a pitiánerek igazságai. Hetyke, határozott, szúrós érdeklődéssel várja a kérdést. Megszokta, hogy tőle csak fajsúlyos dolgokat szoktak riporterek kérdezni. Fajsúlyosat? Nesze neked!

– Mondd, téged nem zavar ez a piás zongorista, aki minden második hangot hamisan üt le? – A Főiskola tanárai között még rémesebbek is vannak – legyint rezignáltan.

1971-ben (Fortepan / Urbán Tamás)

Neveket sorol: ugyan, hogyan kerülhettek volna a nagy Dohnányi idejében akár a konzervatórium környékre is?! Hova züllött a színvonal! – jegyzi meg késő kamaszkora nyers haragjával. Másfelé próbálom terelni a beszélgetést. Az ablakon kimutatok a szembe levő oldalra, egy lemezüzletre. A kirakat közepén, plakáton a nemrég megjelent Beethoven lemeze. Na??? Semmi „na”! Grimaszt vág. Ez egy szar! – legyint – Nem sikerült. Próbáltam már bezúzatni, de kiderült, hogy nincs jogom hozzá. Blamálhatom vele magamat! Szóba került a rendszer, mindketten jóízűen szidtuk, szóba került egy kollégája, ezen aztán hevesen összevitatkozunk, az ő forradalmian megújított Bach játékáról, ebben pedig annyira undokok voltunk egymáshoz, hogy megfogadtuk, nem állunk szóba egymással – legalább-is a következő találkozásig.

Második találkozás

Félig nyitva dolgozószobájának ajtaja. Gyere! – szól ki. A zongoránál ül, egy Rachmanyinov témát pötyög többedszerre, és int, hogy üljek le a mellette lévő karosszékbe. Szereted? – kérdezi, én meg gyorsan rávágom, hogy: persze, különösen a c-mollt imádom, mióta a lemezeden hallottam! Elmosolyodik: ó, a hideg izzás! És minden átmenet nélkül belecsap a vadromantikus első tételbe. Néhány éve valóban lenyűgöző élményt jelentett, amikor hallottam a világ egyik legjelentősebb cége kiadásában Rachmanyinov összes versenyművének felvételét Kocsissal. Akkor döbbentem rá, hogy a legnagyobb zongoristák is kicsit svindliznek felvételeiken, a rettegett ujj-törő részeket vagy kihagyták, átsiklottak felette, vagy humbug közepette leegyszerűsítették a kritikus helyzeteket, az ő játéka viszont tökéletesen olyan volt, olyan lendületes, szentimentális, sercegő, virtuóz és tökéletes, ahogyan addig a legeslegnagyobbaktól sem hallottam. Persze, rosszul fogalmaztam, ifjú fenoménünk ugyanis időközben felkapaszkodott közéjük. Nimbuszát többek között az is jelezi, hogy 70. születésnapja alkalmából egy díszalbumban forgalomba hozták összes, legnagyobb nyugati cégek által készített felvételét, közte a felülmúlhatatlan Bartók, Liszt, Debussy lemezét, amelyek még mindig megközelíthetetlenek. Markáns emlékem, hogy az egyik Bartók felvétel utolsó hangjának egyike pontatlanra sikerült, és Kocsis leállt, szólt, hogy kezdjék elölről az egészet. Utána említettem neki, hogy itt, ennél a résznél maga Bartók is mellébillentett, és rezzenés nélkül játszotta tovább. Kérdeztem tőle utána, hogy, ha a Mester megengedte magának ezt a parányi tisztátlanságot, akkor te miért voltál ilyen háklis? Ő csak azt mondta: ha én is zseni lennék, akkor én is megengedném magamnak. Már több mint tíz éve beszélgettünk utoljára, azóta emberöltőnyi változás történt vele. Karmester is lett, egy zenekar vezetője, utazó virtuóz, zenei életünk meghatározó egyénisége, hívei, rajongói számára megkérdőjelezhetetlen tekintély, és jócskán meglévő ellenfelei számára folytonos botrányhős, irritáló személyiség – amiért meg is tett sok mindent –, de mindenki számára a zenei életben centrum, viszonyítási pont. Zenekarról beszélgetünk, akikért felelősséget érez, turnékról, repertoárról, a jogi helyzet anomáliáiról. Éretten, átgondolva, meggyőzően beszél, pajkos bájjal, szolid öniróniával. Egy kivételes zseni önmagára talált?

1984-ben (Fortepan / Szalay Zoltán)

Harmadik találkozás

Valamivel több mint hat éve a Zeneakadémián találkoztunk. Bartók vonósnégyeseiről tartott előadást a Kelemen Quartet kíséretében, aztán intett hátul a folyosón, hogy üljünk le a művész-szobába. Jó volt? – kérdezte, én meg tréfálkozva válaszoltam, hogy lehet, hogy inkább már dumálnod kéne a zenéről, mint játszanod, ebben annyira jó vagy. Legyintett egyet, akkor nem értettem, hogy mit jelent ez. Szereti tudni, hogy mi van vele – magyarázta.

Az zavarta a legjobban a két évvel ezelőtti szívműtétjében, hogy ott volt a halál küszöbén, és ebből nem érzett semmit.

De korábban is járt már így, amikor véletlenül egy üres medencébe ugrott fejest, és napokig nem is tért magához. Ez így nem jó! A túlvilágon majd más lesz, azt el is tervezte, mert ott majd odaül Schubert mellé egy ottani kiskocsma egyik sarokasztalához, és majd tátott szájjal fogja hallgatni, hogy mit is fog mondani, mert hozzá fogható zseni nem is volt még más. Meg Dvořákot is megkeresné ott, mert zenéjében rengeteg titkot árult el a halálról. Gyorsan el akartam terelni a témát, javasoltam, hogy beszéljünk inkább a csajokról. Nem volt kedve. Döbbenten mesélt, hogy mindig lesújtja, amikor az utcán kéregető, kukában keresgélő, kapu alatt rongyokon fekvő embereket lát. Milyen ünnep lehetett, amikor megszülettek, mekkora boldogság, hit, remény – kis Messiások voltak valamennyien, és most ide jutottak. Miért hagyjuk, miért tűrjük, miért fogadjuk el a világ rendjének ezt a sok méltatlan sorsot, életet? Kopogtatnak az ajtón, egy rádiós várja. Az ajtóig kísér, ott egészen váratlanul megöleljük egymást. Mi, akik játsszuk folyton a lezser, jófej, hetyke kamaszt egymás előtt – most hirtelen szentimentális vén trotylik lettünk?
Mint kiderült, nem köszöntünk, hanem búcsúztunk. Én még csak sejtettem a közeledő tragédiát, ő viszont már tudott pontosan mindent a közeljövőből. Nekem azóta is hiányzik – ő egy ottani kiskocsmában Schuberttel beszélget…

Kiemelt kép: Fortepan / Szalay Zoltán