Az egyedülálló anyák valós, hétköznapi tapasztalatai – a nők és az anyák csoportján belül is – szinte teljesen láthatatlanok, ráadásul megítélésük inkább negatív, de legalábbis a többség inkább távolságtartó velük szemben. Sőt, nyílt hibáztatásuk is elhangozhat, akár nyilvános beszédekben is. Ha pedig valaki anyaként, pláne egyedülálló anyaként rávilágít bizonyos igazságtalanságokra, kizsigerelésre, kiégésre, az számíthat egy sor rosszmájú megjegyzésre, reálisként feltüntetett irreális elvárásra. Talán ezeknek is az a hozzáállás az alapja, hogy az anyáknak mindent bírnia kell. A kritikusok támadásai sokszor saját személyes frusztrációkból, élethazugságokból táplálkoznak, és emellett jelen van a politika által hergelt – a feministákat jobbról, a háztartásbelieket balról – érő népharag is. Pedig az ilyen tapasztalatok megosztása és kibeszélése társadalmi szinten is sebeket gyógyíthat, és lehetővé teheti az egészséges, támogató kapcsolódásokat másokkal – magunkkal, partnerünkkel és legfőképpen: a gyerekünkkel. Tehát mégiscsak

kezdeni kellene valamit azzal a problémával, ami az általam megkérdezett érintettek alapvető tapasztalata is: azzal, hogy az egyedülálló szülők láthatatlanul roskadnak össze.

Hogy hiába dob valaki időnként mentőövet, rendszerszinten és rendszeresen senkire sem számíthatnak saját magukon kívül. Arról, hogy problémáik még a házas vagy egyedülálló nők problémáinál is láthatatlanabbak; hogy köztük is óriási különbségek lehetnek anyagi és társadalmi státuszt illetően, és hogy sokszor csak a véletlenen múlik, hogy nem omlanak össze.

És igen: szólni kell majd a fájdalmakról is, amit olykor ezek a frusztrált és kizsigerelt nők okoznak és adnak tovább.

Ezért is kellene sokkal komolyabban vennünk a mentális jóllétüket.

(Természetesen az egyedülálló szülők táborában apák is találhatók, akiknek hasonlóképpen embert próbálók a hétköznapjaik, de – amint a keretes írásunkban idézett statisztikából kiderül – a nők sokkal gyakrabban kényszerülnek az egyedülálló szülő szerepébe, így ezen cikksorozatunk most elsősorban rájuk fókuszál.)

Fotó: Getty Images

Valós élettapasztalat

Ebben a cikksorozatban ezeket a tapasztalatokat szeretném körüljárni, nem a „panaszkodás” szándékával, hanem azért, mert – ahogyan arra Betty Friedan a ’60-as évek amerikai háziasszonyainak „nevenincs problémáját” megvizsgálva rájött –, ha minden nő szenved a bezártságtól és úgy érzi, hogy nincs élete, az nem alapvető, pláne nem egészséges emberi tapasztalat. Még akkor sem, ha az adott földrészen minden anya azzal a kérdéssel a fejében fekszik is le aludni minden áldott este, miután kitakarítottak, megfőztek és el- és hazafurikázták az összes gyereket, hogy „ez minden?”

Tényleg ennyi lenne az élet?

Szeretném tehát ebben a most induló cikksorozatban részletesen körüljárni az alapvető problémákat, de azokat a lehetőségeket is, amelyek megcsillanthatják a lehetőségét egy megtörten is egész, a – lehetőségekhez képest – szabad és kiteljesedett életnek. 

Senki nem így tervezte

Habár hazánkban is létezik a Single Mothers by Choiche (SMBC, egyedülálló anyák személyes választás alapján), vagyis azoknak az anyáknak a csoportja, akik feladták, hogy megfelelő életpartnert találjanak, és tartva attól, hogy kifutnak az időből, mesterséges megtermékenyítés vagy örökbefogadás révén egyedül vállalnak gyereket (róluk is lesz szó egy későbbi cikkben), mégis nagyon fontos az elején leszögezni, hogy alapvetően senki nem úgy képzelte el az életét, hogy nagyrészt egyedül marad a gyereknevelés minden áldásával és terhével. (Árulkodó adat, amire egy korábbi cikkünkben is rávilágítottunk, miszerint hazánkban a házasságok 43%-a válással végződik – a szerk.)

Sokan kényszerhelyzetből maradtak egyedül – az itt megszólaló érintettek közül például sokakat várandósan vagy kisbabával, kicsi gyerekkel hagytak el. Azokat pedig, akiket egy mérgező kapcsolat bilincséből való kiszabadulás motivált, azzal szembesülhettek, hogy a társadalmi közöny, a szociális háló hiánya és a Covid által megspékelt izoláció mindent hozott, csak szabadságot nem – ez, persze, sokakat visszakanyarít méltatlan kapcsolatokba vagy benne tartja őket azokban. „A társadalom a gyerekeket nézi, és persze az ő jólétük a legfontosabb. De milyen segítséget kap a társadalomtól az egyedül maradt, meggyötört, sokszor depressziós szülő? Az a szülő, akinek még legalább húsz évig ki kell tartania egyedül, mert a válás után jön csak  a neheze, ami másképp nehéz, mint párban, hiszen fel is kell nevelni azokat a gyerekeket, csak innentől már egyedül.

Az egyedülálló szülő nem állhat meg pár hétre vagy hónapra, de sokszor napokra sem a válási trauma után, hogy egy kicsit összeszedje magát, mivel másnap a gyerekeket ugyanúgy el kell látni valakinek.

A családsegítő meg nem igazán segít, igazából csak azt vizsgálja, hogy alkalmas-e erre a szülő, tudja-e biztosítani eg yszemélyben mindazt, amit két személynek kellene” – írta Ildikó, az egyik érintett édesanya abban az egyedülálló kismamákat és anyákat összefogó és támogató Facebook-csoportban, ahol feltettem a kérdést: hogyan érzik magukat, milyen helyzetekben érezték úgy, hogy teljesen reménytelen – gyerekkel együtt – egyedül megoldani a hétköznapokat, és hogyan oldották meg végül? 

Lyukas a háló

Ildikó szerint nem kedveznek a helyzetnek a magyar jogrendszer és igazságszolgáltatás hiányosságai sem. „A nők nagyon sok fizikai és verbális bántalmazást viselhetnek el nap mint nap egy kapcsolatban, mert meg vannak félemlítve, és féltik gyermekeiket is. Nem mernek segítséget kérni, mert sok esetben a segítség későn vagy egyáltalán nem érkezik meg. Például 

addig, amíg nincs tényleges nyoma a bántalmazásnak, a rendőrség szóba sem áll veled vagy, ha nincs hová menned, maradhatsz együtt a bántalmazó, elnyomó apával, mert joga van a közös ingatlanban maradni.

Ha pedig mégis volt annyi bátorságod és szerencséd (ez nagyon ritka, ahogy eddig tapasztaltam), és megtetted a rendőrségi feljelentést, hogy ezzel megvédd saját magadat és a gyerekeidet, várhatsz évekig a magyar igazságszolgáltatásra.” Nem szabad tehát elfeledkezni azokról az egyedülálló szülőkről sem, akiknek bántalmazó kapcsolatból sikerült kimenekülniük – az adatok szerint ezek szülők többsége is nő.

Ezek mellett a tapasztalatok mellett a megkérdezettek között az is megjelenik, hogy nem csak pihenés, igazságszolgáltatás, de alapvetően megbecsültség sem jár nekik, hiába végeznek 0-24-ben több munkakörnek megfelelő mennyiségű feladatot: „A mai Magyarországon csak a »teljes« családokat értékelik. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom eddig, egy 1,5 éves kislánnyal. Pedig mi is gyermeket nevelünk, ráadásul egyedül, ráadásul igen, sokunk halmozottan hátrányos, nehéz helyzetben!”

A családtámogatások kérdése kardinális az egyedülálló szülők számára, mivel nem, vagy sokkal nehezebben részesülnek azokból, mint a házasok, pedig – bár közöttük is óriási különbségek lehetnek – az összképet tekintve anyagilag is nehezebb helyzetben vannak, mint a teljes családok.

A válaszokból az derült ki, hogy aki teheti, megpróbálja kihozni a helyzetből, amit lehet –  egyikük például névleges házassággal használta ki a családtámogatások adta lehetőségeket: megkérte az egyik régi barátját, hogy papíron vegye el, mert csak így kaphatta meg a babaváró hitelt amiből tudott lakást tudott vásárolni, ahol – továbbra is egyedülálló anyaként – nyugodtabban élhet gyermekével.

„A családi pótlék csak fillérekkel több, mint egy családban, ahol két keresetből lehet gazdálkodni. Én pár hónapja kezdtem el dolgozni, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még a szüleimnél lakunk, és apukám már nyugdíjas. Ha ő nincs, én már valószínűleg munkanélküli lennék, mivel ha köhögött vagy tüsszentett egyet a fiam, hazaküldték a bölcsiből. Egy hetet járt és egy hetet otthon volt. És azt se felejtsük el megemlíteni, hogy az itthoni gyerektartási díj is sokszor csak vicc kategória” – írta egy másik érintett hozzászóló.

„Segítségkérés nélkül nem maradunk életben”

„Az az igazán embert próbáló, amikor az ember otthon van a beteg gyerekkel és saját maga is beteg. Amikor például két hétig mindketten lázas vírusban voltunk, mindenfajta segítség nélkül. Betegen egy kicsi, beteg gyerekről egyedül gondoskodni agyrém. És akkor a tartós, hosszabb távú betegségek nyilván sokkal nehezebbek. A társadalmi hozzáállás pedig borzasztó, be vagyunk állítva kis nyomiknak, mert hol a család… Társadalmilag ezt nagyon helyre kellene tenni… És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a családi pótlék tizenéve ugyanannyi” – folytatja másikuk. 

Fotó: Getty Images

„Néha úgy érzem, minden egyes nap lehetetlen küldetés, a Covid-helyzet pedig csak hab a tortán. Pont egy évvel ezelőtt, még az oltások elérhetővé válása előtt fertőződtem meg. Nem egyszerű Covid volt ez, hanem Covidos tüdőgyulladás. Egy pillanat alatt ugrott fel a lázam 40 fokra a munkahelyemen, minden előjel nélkül. A háziorvosom hülyének nézett a telefonban, amikor tesztelést kértem. Rendre utasított, hogy ne hisztériázzak. Én azért utána akartam menni a dolognak, produkáltam is egy pozitív tesztet. Akkor jött a pánik: mihez kezdek egy gyerekkel és egy kutyával Covidosként, ráadásul súlyos tünetekkel. A lázam továbbra is magas volt, és olyan fájdalmaim voltak a végtagjaimban és a mellkasomban, hátamban is, hogy képtelen voltam felkelni az ágyból.

Magamat sem tudtam ellátni, nemhogy a gyerekemnek akár a fenekét kitörölni.

Nyilván nem akartam megfertőzni a szüleimet, meg senkit – azt hiszem, ez volt az igazán lehetetlen küldetés. Végül a szerencsés egybeesések mentettek meg. A lányomat távoli rokonok vették magukhoz, akikben meg kellett bízni, mert nem tehettem mást. Anyukám nem mert látogatni, de ahogy tudott, gondoskodott rólam: mindennap ebédet akasztott a kilincsemre egy szatyorban. Volt, hogy négykézláb másztam ki érte… A munkahelyéről forróra melegítve hozta el az ételt, mert nekem nem volt erőm megmelegíteni. A legmegrázóbb élményem az volt, hogy szembesültem vele, milyen kiszolgáltatott helyzetben élek. Hogy ha én beteg vagyok, nem működik a szűk családunk, mert én vagyok közülünk az egyetlen felnőtt. Segítségkérés nélkül nem maradunk életben. És abba is belegondoltam, hogy egy ilyen betegség esetén

egyidőben három ember napi szintű, életvitelszerű segítsége kellett, hogy helyettesítve legyek.

Három ember tudta összerakni azt az odafigyelést, gondoskodást, logisztikát, amit egyébként egyedül csinálok, ha egészséges vagyok.”

„Nekem felszabadító volt az elválás”

A sok negatív tapasztalat mellett feltétlenül meg kell említeni, hogy természetesen az egyedülálló anyák élete sem csak szenvedések sorozata. Sokan megkönnyebbülésként élték meg a szakításukat vagy válásukat: „Nekem felszabadító volt az elválás, azóta sokkal jobb az életem és a gyermekem apjával is jobb a kapcsolatom, a 2,5 éves kislányunk is sokkal jobban kötődik hozzá, mivel több napot is csak kettesben vannak.” 

„Számomra azért hozott minőségbeli előrelépést az egyedülálló szülőség, mert azt éltem meg, hogy így most már – magamon kívül – csak egy emberről kell gondoskodnom. Ha valakinek megváltozik az életkörülménye, akkor minden esetben újra kell terveznie a dolgokat. Ez független attól, hogy van-e gyereke vagy sem. Több, elsőre lehetetlennek tűnő »küldetéssel« kerülünk szembe egyedülállóként, ami teljesen természetes. Megváltoznak a szokások, az ünnepek, a megszokott ritmusok. Vészhelyzetben, például amikor lerobban az ember kocsija egy téli reggel valahol az erdő mellett, hátsó ülésen egy 2 évessel – megtanulunk más telefonszámot tárcsázni, mint korábban, illetve megoldani az adott problémát egyedül.” 

Az életszínvonal lecsúszik

Habár minden helyzet és azok megélése is más és más, vannak olyan rendszerszintű problémák, amelyek minden egyedülálló szülőt érintenek, és minél mélyebbre ásunk – elsősorban az érintettek anyagi helyzetét tekintve –, annál kiélezettebbé válnak. 
Az egyik hozzászóló lakóhelyén például semmilyen munkalehetőség nincsen. Az itt élőknek ingázniuk kell a  megélhetésért a 30 kilométerre lévő városba. Ám az egyedülálló anya nem tud hétvégét vagy délelőttös műszakot vállalni, mert akkor 6-7 körül kezdődik a munka. „Szóval nem vesznek fel. Busszal 6 előtt indulni kell. Ezt oldd meg egy 3 évessel, egyedül. Mire hazaérnénk 18 óra. Számomra ez a nehéz ügy.”
Sokan úgy érzik, hogy amit megkeresnek lakhatásra vagy gyerekfelügyeletre kellene költeniük: „Ha nem találok senkit, aki ingyen vigyáz a picire, amikor nem mehet bölcsibe vagy oviba, akkor nem lesz pénzem se lakásra, se ennivalóra. Ha viszont nem dolgozom, akkor se lesz pénz, még ennyi se. Ezt nem lehet megoldani.”

A kommentek munka és gyerekfelügyelet megoldatlanságának témájában pedig csak úgy záporoznak:

„Úgy látom, hogy akinek nincsen tehetős szülője, lottó ötöse vagy megbízható párja, akivel ketten már sikerülhet a kiszámítható élet, meg az alap egzisztencia, annak egyszerűen semmi nem jön össze. Míg tanul, azért nem, ha meg nem tanul, mert inkább dolgozik, azért nem. Én azt tapasztaltam, hogy a jól fizető állás és a félretett pénz ellenére az albérletfizetés mellett az életszínvonal egyetlen gyerekkel is lecsúszik.”

„Akárhányszor panaszkodni lenne kedvem, még én szégyellem magam, mert van, akinek még ez sincs. Tőlem legalább nem veszi el a gyámhatóság a gyereket, és nem éhezünk, mert nekem van azért egzisztenciám… Hány, de hány ilyen van, és hányan szenvednek végig egy életet, mert még ennyi lehetőségük sincsen…”

Fotó: Getty Images

„Biztos vagyok benne, ha lenne lakhatási segítség minimális összegért mondjuk egy évre, azalatt össze tudná szedni magát az ember, és jóval többen vennék igénybe, mint ahányan most lépni mernek.” 

„Egy egyedülálló anyának tízszer olyan kevés esélye van párt találni, mint egy egyedülálló apának. És ez csak egy szelet a tortából.

Én rengetegszer megkaptam azt a kérdést, hogy miért vettem el a gyereket az apjától? Senki nem tette fel úgy a kérdést, hogy mi késztetett arra, hogy elhagyjam? Egyébként az, hogy vert minket.

Állásinterjún megkérdezik, tud-e valaki vigyázni a gyerekre, ha beteg. És ha nemet mondok? Nem lesz munkám? Akkor mit eszik a gyerek? Azt senki nem kérdezi meg a férfiaktól, fizetnek-e rendesen gyerektartást.”

Gyerekkel a diákszálláson

Szintén halmozottan hátrányos helyzetűek azok a fiatal anyák, akik tanulmányaik alatt váltak egyedülálló szülővé. „Szerintem biztosítani kellene minden anyának (és apának) olyan munkabért, vagy kezdetben gyermeknevelési támogatást, ami elegendő ahhoz, hogy akár egyedülállóként is finanszírozni tudja a megélhetésüket. Ez viszont megint csak lehet független attól, hogy az embernek van-e gyermeke vagy sem, mert gyerek nélkül is borzasztó nehéz helyzetben lehetnek egyedülálló emberek (nők és férfiak szintén), ha a nulláról kell elkezdeniük a felnőtt életüket.

A leginkább húsba vágó kérdés, hogy a lakhatásukat biztosítja-e a szüleik támogatása, családi örökség, vagy sem. Ha nem, akkor borzasztó nehéz egyedülállóként albérletet, vagy lakáshitelt fizetni. Főként, ha ehhez még gyermek csatlakozik”

– írja az egyik érintett.

Egy doktorandusz édesanya példája pedig azt mutatja, mennyire esetleges és hajszálon múlhat sokszor minden, nála például az, hogy feladja-e tanulmányait és visszaköltözzön-e vidékre a családjához. Mivel végül rendeződtek a lakhatási problémái, ő lett az első diplomás a családjában. „Lehet, hogy az én példám ritka, mert egyetem alatt szültem és egyetem alatt lettem egyedülálló anya, de utólag gondoltam bele, hogy mennyire a szakadék szélén táncoltam mentálisan. Akár össze is omolhatott volna az életem, juthattam volna olyan helyzetbe, hogy veszélyben legyen az, hogy nálam maradhat a gyerek, mert ugye nem volt elég jövedelmem. Eleinte gyerektartást sem fizetett az apa,

volt egy harmincezer forintos gyesem, egy tizenkét ezer forintos családi pótlékom és ennyi. Volt olyan dilemmám, amikor beteg lett a gyerek, hogy vagy kaját veszek neki vagy gyógyszert.

Szóval az eleje nagyon kemény volt, aztán fokozatosan könnyebbé vált. Elkezdett az apa gyerektartást fizetni, nekem végül az egyetem szociális alapon biztosított olcsó lakhatást, ahol nem fáztunk, ez egy szoba-fürdőszobás lakás volt, közös konyhával. Nekem ez adta az anyagi biztonságot ahhoz, hogy nevelhessem a gyerekem és tanulhassak. Ha ez nem lett volna, akkor valószínűleg haza kellett volna mennem vidékre a gyerekkel együtt a családomhoz, vagy a családomnak kellett volna anyagilag őket is megterhelő módon engem támogatniuk.” 

Fotó: Getty Images

„Nekünk is a gyerek az első” 

Egy másik megszólaló szerint a jobb anyagi helyzetben (vagyis a jóléttől továbbra is messze, mégsem az állandó, alapvető kiszolgáltatottságban) élő egyedülálló anyák is a semmiben lógnak sokszor, és láthatóbbá kellene tenni azokat erőfeszítéseket, amit nap mint nap erejükön felül megtesznek, különben a környezetünk – ahogyan eddig is – azt fogja alapnak venni, hogy a dolgok természete ez, hogy a nőknek nincs életük. Pedig ők is élni szeretnének. 

„Habár a legkevésbé sem erre az életformára szerettem volna berendezkedni hosszútávon, most már ez az életem, szóval ezzel kell kezdeni valamit. Azzal, hogy egyedül kell tolnom a hétköznapokat a két – ez hangozzon el: csodálatos – gyerekkel. De senki nem fog felkelni helyettem, ha suliba, oviba kell vinni őket, hogy nem lehetek beteg, mert vacsorát kell adni, le kell fektetni, fel kell kelni fél hétkor bármi van, ha végiggörcsöltem az éjszakát vagy ha a kicsi lázas volt, fel kell kelteni őt is, ha a nagynak mennie kell, mert nincs kire hagyni. Hogy nem lehet kiszállni, ha nem megfelelőek a munkakörülmények vagy ha nem tudunk pihenni. Amibe belecsöppen az ember házasság és anyaság címén, meg egyáltalán, ahogy a társ és szülő címkéket próbálja tartalommal megtölteni, mármint saját, valódi tartalommal, rögtön rájön, hogy

azzal, amit az előző generációktól megörököltünk, az ég világon semmire nem megyünk. Ettől, persze, kétségbeesetten magunkra maradtnak és érezhetjük magunkat.

De foglalkoznunk kell magunkkal, hogy a gyerekeink felnőve ne legyenek ugyanilyenek. Mert nekünk is a gyerek az első, végül is azért csináljuk ezt az egészet.”

A cikksorozat hamarosan folytatódik
Kiemelt kép: Gety Images