Soha nem voltam az az unatkozós típus. Már gyerekkoromban is folyton elfoglaltam magam, bár ugye azt mondják, az üresjárat a kreativitás melegágya. Amióta pedig dolgozó anya vagyok, gyakorlatilag egymásra montírozok különböző tevékenységeket, hogy több minden beleférjen.
Jellemzően vezetés vagy konyhai pakolászás közben telefonálok, mert most már egyenesen luxusnak érzem azt, hogy a beszélgetéssel töltött időt ne használjam ki valami kézzelfoghatóan hasznos dologra is. Az edzés végi nyújtás közben már az e-mailjeimet ellenőrzöm. És a gyerekemmel való játék közben olykor a heti menüt tervezem. Kicsit szomorú.

Mindig csodálattal vegyes megrökönyödéssel figyelem, ahogyan a férjem ledől egy kicsit, hogy zenét hallgasson, és közben nem csinál semmi mást!

Ez a szigorú időfelfogás persze rendkívül fárasztó, és sok feszültséget is szül. Meg hibákat. De félreértés ne essék, nem vagyok holmi szent, aki minden pillanatát a köz és önmaga építésére fordítja. Nyilván nekem is adódnak holt időim, csak éppen nem valami méltón használom fel ezeket. Este például, fáradtan, amikor azzal áltatom magam, hogy még dolgozom egy kicsit, hajlamos vagyok hosszú percekig olcsó tartalmak görgetésével fárasztani az agyam. Vagy napokig tépelődni egy döntésen, vissza-visszatérni a kérdésre, sajnálni azt a lehetőséget, amit nem választok azzal szemben, amit igen. Vagy perceket tölteni azzal, hogy tépkedem a bőrt a körömágyam mellett.

Szóval adódnának töredékidők, csak nem jól használom fel ezeket. Azt hiszem, a szándék és a tudatosság hiányzik. Az, hogy azt mondjam: ezt az öt percet most a kávém elfogyasztásának szentelem, úgy, hogy kiélvezem minden cseppjét és közben nem csinálok semmi mást. És biztos vagyok benne, hogy nem szabad lebecsülni a mégoly rövidke időszakokat sem. Bár a dalszerző-előadóművész Ákos iránti rajongásom nem teljes körű, a következő soráért egyszerűen odavagyok: „Rövid az élet, ha gyorsítva éled, hát hosszabbítsd meg egy perccel!”

Egy pár percbe is sok minden beleférhet, amiből az ember töltődhet: egy napüdvözlet, egy ölelés, egy dal, egy arcmosás.

Az üresjárat intézményének művészi szintre emelésében angol barátaim a példaképeim, akik családilag bevezették a „faffing time” intézményét. A „faff about/around” eredetileg valami olyasmit jelent, hogy elfecsérelni az időt apróságokra, ahelyett, hogy az igazán fontos dolgokkal foglalkoznál. Lődörögni, lézengeni. Barátaim azonban azt nevezik faffing time-nak, amikor a repülőtérre való indulás előtt húsz perccel kitolják a lezárt bőröndöket az előszobába, ők pedig leülnek a kanapéra, és isznak egy kávét. Nemcsak hogy kihasználják a véletlenszerűen adódó üresjáratot, de egyenesen betervezik a menetrendbe! Ezt nevezem!

Addig is, amíg idáig eljutok, legyőzöm a késztetést, hogy most rögtön berakjak egy mosást, utánanézzek a farsangi macskajelmez beszerzési helyének, vagy beállítsam a holnapi ébresztőt. Csak csendben örülök pár percig, azután, hogy befejeztem ezt a cikket.

Kiemelt kép: Getty Images