Kovács Mihály harminc év, tíz hónapos börtönbüntetését tölti a szegedi Csillag börtönben. Huszonhárom év már eltelt, van még hét. Korábban is ült már, akkor nyolc évet. Most ötvenhét éves. Ha számolgatunk, több, mint a fél élete. Itthon a számok csak számok, ahol ülök, a szobában. Kinn röpülnek a madarak. Kovács Mihály velem szemben, a képernyőbe zárva. Skype-on beszélünk. A börtönkápolnában ül le, ahova bevezetik. Az arcán maszk, a szeme barna, a homlokát óvatosan összeráncolja fölötte. Illedelmesen köszön. Ilyenkor az emberek megpróbálják azt az arcot a gyilkosságokhoz illeszteni, amiket a szemben ülő elkövetett. De nem lehet ezt sosem elképzelni. Csak egy embert látni, akinek most ez, hogy beszélünk – hogy beszél vele bárki, aki a kinti életben van, a madarak között, a reggeli maradékai fölött, az eső utáni illatokban –, ünnepnap.

Mi jár egy „lelences fattyúnak”?

Kovács Mihály gyerek is volt, a gyerekeket meg kedve szerint dobálhatja az élet. Jobbra, vagy épp balra. Az élet első dobása Kovács Mihállyal az volt, hogy egyéves korában az anyja megfojtotta mellette az ikertestvérét. Ezt persze ő akkor még nem foghatta föl, csak valahogy a zsigereiben maradhatott meg, hogy gyilkossággal indult el az élete.
Így került aztán az anyja Kalocsára, a női börtönbe, Misi pedig alig másfél évesen az állam gondoskodónak mondott karjai közé. Nevelőszülőkhöz adták, egyiktől a másikhoz. Megszokni egyiket sem volt idő, legfeljebb érezni, jók-e vagy rosszak hozzá. Azt mondja, voltak mindenfélék. Olyanok is, akiknél, ha tovább folyhatott volna az élete, minden más lett volna. Volt aztán, ahol nyári konyhában, kemencepadkán kellett aludnia, enni ritkán kapott, akkor is a moslékot rakták elé. És innentől mesél, kérdezni sem kell.

Mihály a börtönben egyik alkotásával. Kép forrása: Nők Lapja

„Ütöttek, vertek, volt, hogy kukoricászsákba kötve rugdostak ájultra. Emlékszem a nevelőanyám hangjára, ahogy korholja nevelőapámat: »Még agyonvered azt a büdös kölköt, ki fogja akkor a disznóknak a moslékot megfőzni?!«
Volt ez a Lacika nevű gyerek, a nevelőszüleim fia. Verték azt is, ő meg minden erejével igyekezett inkább engem megveretni. Sikerült is neki mindig. Csak lelences fattyúnak neveztek. Aztán ez nem lett neki elég. Egyszer elvágta pár libájuk nyakát, aztán bedobta a tetemeket a disznók közé. Ezt azután persze mind rám fogta, meg is kaptam érte a hatalmas verést. Mikor már félájult voltam, felakasztottak. Ott lógtam egy lengőtekeoszlopon, miután Lacika kirúgta alólam a favágó tőkét. A szomszédból rohant valaki segíteni, mikor elvesztettem az eszméletem.

Azt a sok kegyetlenséget és gonoszságot, ami engem ott ért, én felsorolni sem tudom.

Aztán elvittek onnan is. Négy éves lehettem, azt hiszem. Akkor kicsit jobbra fordult minden. Egy kedves, idős nénikéhez, Erzsike mamához kerültem, ő nagyon példásan nevelgetett engem. Meg is szerettem, úgy kezelt, ahogy a gyerekeket illik. De mire elhittem volna a boldogságot, hatéves lettem. Fogtak, átraktak megint máshova, idegenek közé, egy másik városba, nevelőintézetbe. Ott kezdtem az első osztályt. Már számontartani sem tudtam, mennyi hely, ember között hánykolódott addigra az életem, sírtam is sokáig Erzsike mama után.
Az intézeti életem veréssel kezdődött. Ököllel ütöttek, pofoztak, rugdostak, letépték a nyakamból az én drága nevelőmamától kapott rózsafüzért. Ököllel kiverték a két metszőfogam. Nem csak engem vertek ott, hanem mindenkit, méghozzá igen becsületesen, ha kellett, ha nem. Voltak olyanok is, akik szerettek. A szeretet arrafelé ritka nagy dolog volt. Őket szerettük mi is. Nagyon jó tanuló voltam, megcsináltam, amit mondtak. Ötödikes koromig ment is minden szépen, már amennyire a farkasok között szépen mehet minden. Akkor viszont feltűnt Lacika, aki miatt engem anno felakasztottak. Őt is elvették attól a családtól, amelyik pedig a saját vére volt. Ezzel a Lacikával én háborúban álltam, mert neki az volt a szórakozása, hogy az életemet megkeserítse. Imádta csúzlizni az embereket, lesből, fára mászva lövöldözött. Hát fogtuk, és szépen felgyújtottuk a Lacika alatt a száraz avart.

Ő lepottyant, a könyöke eltörött, az erdő leégett, a tűzoltóság kivonult, én meg bevonultam Kalocsára, a javító-nevelőintézetbe. Ötödik osztályos voltam, tízéves, gyerek.

Közben tanítottak, lakatosnak.”

„Szökött onnan mindenki, akinek kedves volt az élete”

„Mikor elértem a tizennégy évet, a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézettől elhelyeztek a budapesti Lóverseny Vállalathoz dolgozni. Volt ott egy telepvezető, aki megkapta felettünk a gyámságot. Beosztotta a pénzünket, miközben erős robotban, szinte semmiért felépíttette velünk, állami gondozott gyerekekkel a gyönyörű luxusvilláját a Rózsadombon. Nekem ez nem tetszett, ezt ki is fejtettem. Persze, hogy röpültem máris. Akkor kihelyeztek a Tanácsépítőhöz. Dolgoztam is becsülettel, amíg a bőr le nem jött a tenyeremről, meg azon is túl. Örültem én a munkásszállónak is. Egy éjjel aztán arra ébredtem, hogy rendőrök néznek velem farkasszemet, aztán átkutatják a szobát. Elő is került az ágyneműtartókból egy rakás cigaretta, meg márkás ital. Kiderült persze, hogy az én legkevésbé sem jóravaló szobatársam úgy gondolta, elszedi ezeket egy élelmiszerüzletből, majd azt találta mondani a rendőröknek, hogy én eljárogattam vele éjjelente betörni. Ennek persze semmi alapja nem volt.

Nem is kérdezősködtek aztán sokat, megnézték, milyen múlt van mögöttem, és már ültettek is le, mint a répát.

Vittek Aszódra, a javítóintézetbe. Azt a helyet elviselni ép ésszel és fizikummal nem nagyon lehet, abban egészen kikészül az ember. Megszöktem, ahogy szökött onnan mindenki, akinek kedves volt az élete. Egy társammal indultunk neki a világnak. Szalmakazalban aludtunk, étlen, szomjan. Oda tért vissza egy reggel az én drágalátos barátom a két iskolatáskánkkal, megpakolva mindenféle édességgel, meg itallal, nagy vigyorral az arcán. »Látod, nem fogunk mi éhen, szomjan veszni!«. Bevágta egy élelmiszerbolt üvegét az éjjel… A nóta vége persze megint bukta lett, nyakon csíptek bennünket másnap. Mehettem tovább, Tökölre, mert koromnál fogva onnantól kiérdemeltem a fiatalkorúak börtönét. Ott vasipari munkára raktak, a Csepel Autógyárban voltam hegesztő. Csináltam rendesen, dicsérettel, amíg nem szabadultam. Nem sokkal utána, amikor a nagykorúságot elértem – én bevallom, már nem is emlékszem, miért – állítottak is tovább a sándorházai börtönbe.

Nekem a felnövés nem egy szülői csókkal járt, hanem azzal, hogy javítóintézet helyett börtönbe mehettem.

Mondták ott páran, rá lehet találni egy-egy rokonra, ha az ember ír a Magyar Vöröskeresztnek. Reménykedtem, legalább egy testvért ad nekem az Isten, valakit, akihez tartozom ezen a földön. Hat hónap múlva megérkezett a levél, hát remegő kézzel bontottam ki…”

A felnőttek hazugságai

„A levélben ez állt: örömmel tudatjuk, hogy sikerült az ön édesanyját megtalálni, jelenleg is ezen és ezen a címen él az ön húgával, és várják az ön levelét. Bennem ragadt a levegő. Hiszen én addig azzal tudattal éltem, amióta az eszemet ismerem, azt mondták nekem, hogy semmire sem jó, árva lelenc gyerek vagyok, anyám, apám meghalt, senkim sincs a kerek világon. Megírtam hát anyámnak a levelet. Anyámnak… Szokni is kellett a szót. Válaszolt rendesen, még csomagot is hozott nekem. Haragudnom kellett volna rá, de én nem tudtam haragudni, pedig ami életet mögém tett, az minden volt, csak napfényes nem. Mondott nekem az anyám mindent, hogy egyedül nevelt, hogy nem tudott ellátni, azért vettek el tőle. Én nagyon meg akartam érteni őt. Ha az embernek egyszer csak terem egy anyja, azt meg akarja érteni. Ezen kívül, amikor Sándorházáról is kiszabadultam, nekem nem volt hova mennem. Nagykorú voltam, az állam, mint jóságos gondozó levette rólam a kezét. Anyám viszont tárt karokkal várt, hát mentem, »haza«. Haza… Mi az…? Akkor mondták meg, hogy nem csak anyám van, meg egy 12 éves húgom, hanem van két fiúbátyám is, és az sem csak úgy. Meg kellett tudnom, hogy én velük ugyanabban az intézetben, ugyanabban a csoportban nevelkedtem.

Karnyújtásra volt a családom, csak nekünk ezt nem árulták el.

Így a nagy ajándék helyett maradt az, hogy vertük egymást, mint a répát, háborúban álltunk, mint ott mindenki mindenkivel.

Képünk illusztráció, Forrás: Unsplash

A felnőttek testvérek helyett ellenségeket adtak nekem… Ezek a hírek mellbe vágtak, de úgy voltam vele, hogy jó, nem vagyok gondtalan, de örülök, hogy élek, és szabad levegőt szívhatok. Hogy anyám arcát láthatom. De itt nem volt vége. Egy nap egy idős házaspár jött hozzánk látogatóba, bemutatkoztak nekem szépen: ők az én keresztszüleim. Előkerült egy fénykép is, ahol engem, meg egy másik csecsemőt tartanak a karjukban. »Ki az a másik csecsemő?« kérdeztem. Akkor végül elmondták, úgy, ahogy volt. Hogy az az én ikernővérem, akit anyám egyéves koromban megfojtott mellettem a kiságyban. Hogy úgy kerültem én intézetbe, nem máshogy. Anyámra onnantól nem tudtam már megbocsátással nézni… Úgy voltam vele, kerítek inkább egy menyecskét, és elmegyek a háztól, hogy ne lássam többé az anyám megtalált arcát. De túl messze nem mehettem. Ott dolgoztam a városban, hegesztőként, a fémfeldolgozóban. Így lett, hogy a feleségemet a debreceni leány javítóintézetben ismertem meg, közel volt a sorsunk, értettük egymás szavát. Látogattam rendesen, amíg a nevelői, az igazgató már egészen meg nem ismert, segítettek mindenben. Nagyon kedves, áldott jó teremtés volt. Egy évig udvaroltam neki, mire megengedte, hogy megcsókoljam. Ott kértem meg a kezét intézetben… Anyám természetesen ellenezte ezt, én pedig természetesen annál is inkább elvettem ezt a lányt feleségül. Elmenünk albérletbe, aztán jöttek is a gyerekek sorban, mint az orgonasíp. Vittek katonának, azt letudtam rendesen.”

„Nem tudtam felfogni, hogy megöltem egy embert”

(Most először vesz nagy levegőt, tart nagy szünetet.)
„Azután történt, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Volt nekünk egy barátnőnk, még édesanyám révén ismertem. Idős asszony volt, kis rokkant teremtés. A férje egy Miska nevezetű alkoholista volt, aki az asszony rokkantnyugdíját rendszeresen elitta, aztán annak a szegény kis hölgynek vagy jutott étel, vagy nem. Egyszer aztán, amikor a feleségemmel épp meleg ebédet meg egy kis cigarettát vittünk neki, az a drágalátos párja beállított tajtrészegen, és első dolga volt nekiugrani az én feleségemnek. Hogy miért merészel ő a konyhájukban főzni. Egy csapással betörte az orrát, el is öntötte a vér szegénykém arcát rögtön. Persze, hogy nem tűrhettem, ki tűrte volna? De ahogy elindultam felé, ő előrántott a gumicsizmájából egy kést, azt az ostoba maszek tákolmányt, amivel általában részegen az utcán is előszeretettel kalimpált. Jól el is verték érte nem egyszer. Egy jól irányzott ökölcsapással állítottam meg. Hátraesett, a feje belecsapódott az ajtófélfába… Én hívtam a mentőt azonnal, jöttek is, a rendőrséggel együtt. Őt kórházba vitték, engem meg kihallgattak a szemtanúkkal együtt. Egyértelműen kivehető volt, hogy a Miska lépett fel fenyegetőleg. El is engedtek, hogy majd úgy megy tovább az ügyem, talán feltételre bocsájtva. Csakhogy egy hét múlva jöttek megint a rendőrök, hogy a Miska a kórházban a fejsérülés következtében meghalt… Na akkor én elég takarosan magam alá csúsztam, nem tudtam felfogni, hogy megöltem egy embert.

Hiába nem akartam, hogy ez legyen a vége egy porcikámmal sem, hiába nem azért ütöttem meg, hogy megöljem, hiába csak védeni akartam azt a két szegény nőt, gyilkos lett belőlem.

Halált okozó testi sértés. Kettőtől nyolc év. Hát én megkaptam a nyolcat. Figyelembe vettek ott mindent, ahol én gyerekkoromtól megfordultam, a javítóintézetet, a fiatalkorúak börtönét, mindent. Semmi nem találtak, ami mellettem szólt volna. Ide Szegedre kerültem akkor is, a Csillagba. Akkor még a mainál is keményebb szigor volt, amikor beléptem, olyan volt, mintha a siralomházba dobtak volna be. Mondom, hát itt kell nekem nyolc évet leülni, a családom, a gyerekeim, a végre meglelt boldogságom nélkül? Hogyan fogok így gondoskodni róluk? Mert nekem akkor ez volt a legfontosabb dolgom és elhatározásom a világban. Úgy voltam vele, hogy én ebbe bele fogok halni, pokoli idők voltak. De túléltem már annyi mindent, túléltem ezt is, sőt, igyekeztem jóra fordítani a dolgot. Kaptam is munkát hamar, a parancsnokom ráadásul elsőosztályú ember volt. A jó magaviseletem, szorgalmam miatt végig kiemelt munkahelyen dolgoztam, szabadmozgóként voltam a bútorgyárban, de küldtek engem javítani a világon mindent. Jó szakember vagyok, lakatos, géplakatos, de otthon vagyok vízben, gázban, központi fűtésben, tetőfedésben, amit csak kívántak tőlem.

Képünk illusztráció; Forrás: Unsplash

Én már mondtam a feleségemnek, amikor a nyolc évet elkezdtem, hogy ez hosszú idő, engem ő ne várjon meg, keressen magának valakit… El is váltunk törvényesen. A három gyerekem közül kettő elmaradt a látogatásokról, az egész későbbi életemből elmaradtak, nem akarnak látni engem, nem akarnak hallani felőlem. Hogy ez egy apának milyen kín, az elképzelhető. De nincs mit tenni. A nyolc évet leültem, aztán nekem elölről kellett kezdeni mindent. Az életet. Persze ilyen nincsen, mégis kaptam egy nagy ajándékot az Istentől. Lett egy élettársam, vele nagyon szépen megvoltunk. Szép, kedves menyecske volt, egy nagy problémája volt csak: egy női betegség miatt nem szülhetett gyereket, ezért nem akarta elvenni senki. Én családalapításban már nem gondolkodtam, meg is szerettem nagyon ezt a lányt, hát megkértem szépen a kezét. Boldog volt mindenki, és én elhittem, hogy onnantól így maradhat minden. Nem maradhatott. Megint véget ért a nóta, véget vetettem neki magam.”

Az ítélet: harminc év

Szólnak, hogy lassan lejár az időnk. Mihály engedelmesen bólint, igyekszik sietni. Rövidre fogni azt a két másik gyilkosságot, meg az utána következő 23 börtönévet. Milyen abszurd.
„Aznap egy nagyon jó barátom, egy katonatársam temetésére indultam Kecskemétre. Mikor a városba értem, maradt még egy kis időm, gondoltam beállok inni valami italt a büfébe. Ott beszélgetésbe kerültem egy fiatalemberrel meg egy hölggyel, még ki is fizettem a cehjüket. Volt nálam egy utazótáska, benne a személyes holmijaim, meg egy annál is fontosabb dolog: egy aranyfoglalatba rakott Mária-medál. Ezt a katonatársam sírkövére szántam odatenni. Csakhogy egy pillanat alatt eltűnt az ember, eltűnt a nőszemély, és velük a táska. Kétségbe voltam esve, mondanom sem kell. Valaki eligazított 500 forintért, hol lehet megtalálni az illetőket. Egy tanyán találtam rájuk, persze meglett a táska is. Számonkértem őket. A probléma ott kezdődött, hogy betámadtak engem, rám zárták az ajtót, baltával jöttek rám. És innentől már úgy volt, ahogy volt, megváltoztatni nem lehet. Védtem magam, de a tény tény marad, mindegy, ami előtte zajlott: az lett a vége, hogy én azt a két embert, ha a saját életemet védve is, de megöltem. Emlékszem, ahogy térdepeltem szédelegve a felett az élettelen test felett… Azon gondolkodtam, hol lehet a lelke ennek az embernek, akinek az életét én ilyen szörnyűséges és jogtalan módon elvettem. Mert joggal életet elvenni nem lehet.

A helyszínen semmilyen nyomot nem tüntettem el, három napig kóvályogtam a városban, vártam, hogy elkapjanak. A rendőrségem nem tagadtam semmit. A bűn, amit elkövettem, porrá zúzott belül. Élő halottá váltam.

1998. október huszonnyolcadikán vonultam be újra a Csillagba. Kétségbeesve írtam a leveleket a szívemnek annyira kedves élettársamnak, sokszor könnyek között. Vajon mekkora szenvedést okozhattam neki azzal, amit tettem? De hiába vártam a válaszait. Aztán egy nap jött a nevelő a hírrel, hogy a nő, akiben egyetlen reményem volt, öngyilkos lett… Felakasztotta magát, amikor megtudta, hogy én két embert megöltem. Onnantól én is minek éltem. Még előzetesben voltam, de tudtam, hogy harminc évet kaphatok. És hogy már senkim sincs, senki… Ki kívánja ezt magának? Menekülni akartam minden elől, a bűntudat elől, a felelősség elől, a börtön elöl – amit már olyan jól ismertem – a magány elől. Ott nekem az öngyilkosság volt az egyetlen menekülés. Tökölön ébredtem a rabkórház intenzív osztályán, kilenc nap kóma után. Háromszor élesztettek újra. Aztán pompásan beinjekcióztak, visszavittek az előzetesbe, aztán gyorsan ki is mondták rám a harminc évet. Elfogadtam. Egy pillanatig sem gondoltam a fellebbezésre.

Pontosan tudtam, és tudom a mai nap is, hogy én ezt az ítéletet megérdemeltem.

Ha lenne halálbüntetés, én azt is megérdemelném. De eleinte fogalmam sem volt, hogyan leszek én képes becsülettel leülni ezt a fél emberöltőt. Nem volt senkim, se kutyám, se macskám. Én már annak is örültem, ha valaki egy csikket odaadott nekem, hogy az utolsó slukkot kiszedjem belőle.”

„Belül szabad vagyok, mint a madár”

„Úgy három év után kaptam egy analfabéta zárkatársat. Volt egy civil levelezőtársa a Mécses Szeretetszolgálattól. (Részletes cikkünket a szeretetszolgálat börtönben végzett munkájáról itt olvashatjátok – a szerk.) Ő diktált, én becsülettel írtam. Aztán felajánlották, kérjek én is egy kedves kapcsolattartót, ez biztos segítene a rossz lelkiállapotomon. Én pedig leültem, és egy bemutatkozó levélben megírtam magamról mindent, az elejétől a végéig. Nem kerteltem semmiben. Úgy voltam vele, hogy ezek után csodálni fogom, ha bárki szóba akar állni velem, de nem akartam én már hazudni soha többé.
2001. március 21.-én madarat lehetett volna velem fogatni, amikor levélosztáskor kimondták a nevem. Azt a kis borítékot azóta is úgy őrzöm, mint a legféltettebb kincset… Gyöngyike írt. Nem vetett meg, nem bántott azért, amiért én börtönbe kerültem. Kedves volt velem. Hozzám ennyire senki nem volt kedves, soha. Gyöngyike akkor 55 éves volt. Most már megvolt a 75. születésnapja is, azóta nem telt el hét, hogy ne váltottunk volna levelet. Húsz év.
Mi itt a Mécses Szeretetszolgálattól annyi mindent kapunk, hogy azt kinti ember talán meg sem tudja érteni. Mert mi itt tettünk, amit tettünk. De azoknál a tetteknél nem áll meg az életünk. Nem kell minket sajnálni. De mi itt benn kivétel nélkül azt érezzük, hogy mint a rongyok el vagyunk dobva, taposva a társadalom részéről. Hogy ugye kapunk harminc vagy akárhány évet, ezzel le is írtak bennünket, aztán majd a végén jön a műanyag lakat, és kész. Ha kibírjuk odáig. Legtöbben nem bírják ki. Megbolondulnak, vagy megölik magukat.

Engem egyszer éppen a Gyöngyike egyik levele mentett meg az öngyilkosságtól.

Azóta ilyesmi egyetlenegyszer sem fordult meg a fejemben. Eszem ágában sincs! Hanem inkább elkezdtem magam képezni, kitanultam az összes mesterséget, amit a börtönben ki lehet tanulni, és megígértem Gyöngyikének, hogy az ítéletemet megpróbálom példás magaviselettel letölteni. Fegyelmi lapot azóta nem kaptam egyet sem, csak dicséretet és jutalmat. Példamutatóan viselkedek, a tiszteletet a zárkatársaimnak, a nevelőknek és minden bv dolgozónak megadom. Cserébe ők is segítenek, támogatnak engem. Ezért én hálás vagyok. Van hála a börtönben is, igen. És van öröm is. Van alkotás. Ötvösművészeti tárgyakat készítek, abból, ami itt rendelkezésre áll. Nem kellenek nekem nagy dolgok, ezüst meg arany. Az üres kávékapszula, meg a májkrémes tubus is megteszi, ezekből csodálatos dolgokat lehet alkotni. Hímzek, gobelinezek. A napjaim optimizmussal töltöm el, a haláltól nem félek.
2029. augusztus 26-án szabadulok. Ha azt megélem, fontos, szép dolgokat szeretnék majd véghez vinni. Tervezgetek minden nap. Gyerekeket szeretnék tanítani, akár iskolában, akár ötvösfoglalkozásokon, gyerektáborokban, akár cigány közösségekben is. Rengeteg ötlet van a fejemben, talán pénzt is kereshetek majd ezekkel.

Ha így lesz, létrehozok egy alapítványt, ami olyan nevelőszülőket, és örökbefogadó szülőket támogat majd, akik állami gondozott gyerekekből boldog, becsületes felnőtteket nevelnek, és őket nagy szeretettel veszik körül. Mert a szeretetnél fontosabb nincsen.”

Szólnak, lejárt az időnk. Még az utolsó mondatokra engedélyt kér, azt mondja, azok nélkül nem is érne semmit az egész.
„Ahogy látja, borzalmas volt szinte az egész életem. Sokszor magam is rácsodálkozom, hogy mindezek után hogyan tudott megmaradni bennem ennyi szeretet, és a hitem, aminek útján az én drága nevelőanyám, Erzsi mama pici gyerek koromban elindított. Mélységes hálát érzek azért, hogy Isten mindvégig a tenyerén tartott, és sosem feledkezett meg rólam, hogy nem taszított el akkor sem, amikor azt a sok szörnyűséget elkövettem. Itt a börtönben is velem van. Belül szabad vagyok, mint a madár.”
Feláll, megköszöni a lehetőséget, és illedelmesen elbúcsúzik.

Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Mitchel Lensink / Unsplash