Freud óta tudjuk, hogy minden rosszról az anyák tehetnek.

Pontosan emlékszem, milyen öregnek éreztem magam, amikor pár éve újra megnéztem a Házibulit. Már nem Vic-kel, hanem a szüleivel azonosultam, hirtelen átkerültem a másik oldalra. Tizennégy évesen házibuliba? Még mit nem! A következő fordulópont az volt, amikor észrevettem, hogy az anyós-meny kapcsolatról szóló sztorik és cikkek kapcsán nem a menyekkel, hanem az anyósokkal érzek sorsközösséget.

Csak az anyák?

Freud óta tudjuk, hogy minden rosszról az anyák tehetnek. Ehhez a 21. században jön még egy kiegészítés: a legrosszabbak a fiús anyák. Tudom, mert van lányom is, és vele egészen más elvárásoknak kell megfelelnem. A lányokat mintha ösztönösen jól nevelnénk, annyi a lényeg, hogy időben megértessük velük, hogy bármelyik álmukat valóra válthatják, és így az általunk biztosított szeretetburokban magabiztos felnőtt nőkké cseperedjenek. Ha porszem csúszik a gépezetbe, senki nem okolja az anyát, hiszen ő bizonyára mindent jól csinált, csak az a cudar világ közbeszólt. (A cudar világ lehet az apja, aki nem dicsérte eleget; az a nyikhaj, aki megcsalta; a főnöke, aki kihasználja, és így tovább.) Ezzel szemben, ha egy kamaszfiú pökhendi, nagyszájú és túl sok pornót néz, akkor az anyja hagyta a fejére nőni.

Ha egy fiatal férj nem visz virágot, a szennyes mellé dobja a zoknit, és soha nem mosogat, akkor a kedves mama túlságosan kiszolgálta gyerekkorában.

Mit mondanak, ha egy negyvenes férfi nem akar elköteleződni, és hiányzik belőle az ambíció meg a kitartás? Hát az anyja miatt lett ilyen élhetetlen! Egy fiús anya nagyon korán megérzi a nyomást. A társadalom szemében az ő felelőssége, hogy az önfeledten fogócskázó kis rosszcsont húsz-harminc év múlva jó férj, jó apa, becsületes férfi legyen. Meg persze kockás hasú, jól kereső, és legfőképpen feminista.

Egy egész falu

A fiaim 18 és 20 évesek. Én még látom bennük a kisfiút, de egyre határozottabban kirajzolódik a felnőtt énjük, próbálgatják a férfilétet, gyakorolnak. Van pár dolog a személyiségükben, amire rá tudok mutatni, hogy ez az én érdemem, ez meg az én saram, de az, hogy mi lesz belőlük, rajtam kívül olyan sok mindenen és sok mindenkin múlik. Először is a férjemen, aki születésüktől fogva rengeteg időt tölt velük, a férfiszerepben nyilván ő az első számú minta. Aztán ott vannak a nagypapák, nagybácsik, unokatestvérek. Ne feledkezzünk el a tanárokról és edzőkről, akik nyújtottak jó és rossz példát is. Persze mindig ott volt a saját korosztályuk, lehetett utánozni a többi fiút, vagy éppen árral szemben úszni. És abban, hogy milyen férfi lesz belőlük, vastagon benne van, hogy hogyan bánnak velük a lányok, a saját húguk, a szerelmek, és észrevétlenül hatnak a működő, valamint kudarcba fulladt párkapcsolatok, amiket a környezetükben látnak.
Egyetértünk a mondással, miszerint egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell, de amikor a férjjé, apává válásról esik szó, mindenki az anyákra mutogat. Mintha nem lenne velünk szemben enélkül is elég elvárás! Hányszor hallom, hogy ha most nem teszem jól a dolgom, majd a kismenyeim engem fognak szidni. Én sem szidom az anyósomat, ha a férjem valamivel felidegesít. Sem az apósomat, sem a férjem egyéb rokonságát. A férjemet néha igen. A fiaimat is, amikor nem úgy csinálnak valamit, ahogy szerintem azt kellene. De soha nem azért, mert az lebeg a szemem előtt, hogy milyen férfi lesz belőlük, hanem sokkal inkább azért, hogy milyen ember. És ez a lányomra is pont ugyanígy igaz. (Aki – bár neki is kockás a hasa és feminista – pont ugyanúgy a szennyeskosár mellé dobja a zokniját, mint a bátyjai.)

Cikkünk a férfiasság definíciójának újraértelmezéséről a Nők Lapja hetilap 9-es lapszámában, online előfizetőinknek pedig ITT olvasható.

Kiemelt képünk illusztráció, forrása: Getty Images.