Azt hihetnénk, hogy a válságok, tragédiák idején jobban összefogunk embertársainkkal és empatikusabban viselkedünk a másikkal. A tapasztalat viszont nem egészen ezt mutatja. Míg sokan vannak azok, akik valóban elkezdenek segíteni – az orosz-ukrán háború kitörésekor is rengetegen kezdetek adománygyűjtésbe, ajánlottak fel szállást vagy egyéb módon segítettek és segítenek azóta is –, addig csaknem ugyanennyinek tűnik azoknak a száma is, akik mintha csak erre a szikrára vártak volna, hogy frusztrációjukat az online térben kiadva magukból tovább szítsák a feszültséget, és megértés helyett inkább az agressziót, támadást és veszekedést választják.

Traumáink fogságában

„Szerintem érdemes több komponenst figyelembe venni. Ha van egy csoport, amely fenyegetve érzi magát, valamint krízisbe kerül – hiszen nem lehet kikerülni a problémát, a korábbi megoldások pedig nem tűnnek elégségesnek –, akkor elindul egyfajta regresszív (a regresszió a fejlődés során már túlhaladott fázisok vagy stádiumok újbóli megjelenése – a szerk.) folyamat. Ilyenkor nem konstruktív, felnőtt módon állunk egy helyzethez – magyarázza Lázár Gergely pszichológus. – Számtalan bizonytalan információval találkozunk. Mikor ér véget a háború? Ki a felelős érte? Érinteni fog-e bennünket? Ha érint, akkor emberéletet is követelhet az országtól vagy csupán gazdasági következményekkel kell számolnunk? És így tovább. Mindenki válaszokat akar. Ez normális.

Az agresszióban tehát ott van a fenyegettség érzése, a törekvés arra, hogy valahogy kontrollálni próbáljuk az eseményeket, meg akarjuk védeni magunkat, és ez paradox módon kicsiben – például az online térben – harcot generál.

A másik ilyen az általános elvárásainkból indul ki. Ha egy nagyon intelligens ember például érzelmi szituációkban kritikán alul viselkedik, az feltűnik. Ha egy alapvetően összetartást, empátiát igénylő környezetben valaki agresszív, az is. Tehát nem feltétlenül biztos, hogy »sokkal agresszívebbek lennénk az online térben, mint máskor«, de valószínű, hogy jobban szemet szúr számunkra ez a viselkedés.”

Az interneten pedig – mint ahogy azt már számos kutatás, de akár személyes tapasztalatunk is igazolja –, sokkal bátrabbak vagyunk, és könnyebben kimondunk olyasmit is, amit személyesen, szemtől szembe nem tennénk.

„Ennek több oka is van, hogy csak néhány példát említsek, az egyik ilyen a »szétválasztó gondolkodás«, amely körülbelül azt jelenti: »ez nem a való világ, ezek nem valódi emberek«, de ilyen a hatóság minimalizálása is: »senkinek nincs hatalma felettem, azt csinálok, amit akarok«. Érdekes, hogy ezek pontosan olyan meggyőződések, amellyel felmenti magát az agresszor a viselkedése következményei alól: távolítják a cselekményt és az offline térben is megjelenhetnek.

Tehát, amikor neheztelünk olyan politikai, katonai vezetőkre, akik a halálba küldik a saját vagy a másik népét, akkor érdemes hasonló lélektani működésekben gondolkodni (például könnyebben adok ki parancsot egy ország lerohanására, ha nem nekem kell szemben állnom a hús-vér áldozatokkal).

Egyébként nem minden agresszíven kommunikáló online szereplő tekinthető trollnak” – mondja a szakember.

Az izraeli Haifa Egyetem kutatása szerint azok, akik egymás szemébe néznek, fele annyira hajlamosak agresszióra, mint azok, akik eltakarják a tekintetüket, beleértve az online teret is, mivel – a kutatók szerint – a szemkontaktus segít megérteni a másik ember érzéseit, a jeleket, amelyeket az illető próbál küldeni nekünk.

Fotó: Getty Images

Ahogy a szakember is elmondja, mint a covidos helyzetben, most a háborúban is az látszik, hogy megjelent a segítségnyújtás és az empátia is, sokan ajánlanak fel lakhatást, adományokat, ezt mindenképpen jó tendenciának tartja. De emellett azt is kiemeli, hogy a különböző társadalmi csoportok – akár politikai – között lévő feszültségek ilyenkor kiéleződnek. „Ne felejtsük el, hogy választások előtt állunk. Az egyén életében krízismátrixnak nevezzük azokat a helyzeteket, mikor egy fejlődési, például gyermek születése, és egy akcidentális krízis egyszerre következik be, például hirtelen haláleset. Most nagyban kb. ugyanez látható,

a választási ceremónia egy változást készít elő, amely szerencsés esetben a társadalom, az ország fejlődését hozza magával, ugyanakkor a szomszédban kopogtat a háború, tehát e két tényező összhatásaként a feszültség kulminálódik.

Képzeljük el, hogy van mondjuk egy házaspár, akik rendszeresen vitatkoznak a pénzen, hogy mire költsenek. De amikor felmerül, hogy elveszítik a házukat, az egyértelműen kiélezi ezt a konfliktust – hoz fel egy példát a szakember. – Ezekben a helyzetekben sok minden keveredik: egyrészt ahogy már említettem, az adott csoportok különböző nézetei, de becsúsznak egyéni érintettségek, transzgenerációs traumák, amelyekre esetleg rá sem látunk. Előfordul, hogy valakinek az agressziójában benne van a felmenőitől »örökölt« trauma, amely a családjában végighúzódik (»a dédit megerőszakolták az orosz katonák, nem akarom, hogy a lányommal is ez történjen«), de trauma nélkül is érthető, hogy féltjük a szeretteinket.”

Magunkat nyugtatjuk

Az online felületeken ritkán mondjuk, hogy »rettegek attól, hogy a gyerekemet besorozzák és agyonlövik«, hanem inkább a következőképpen fogalmazunk: ez a politikus tök hülye, és aki rá szavaz, az is. Ahogy Lázár Gergely fogalmaz: „rapid szakértővé” válhatunk. „De ez valójában csak önnyugtatás, hiszen senki nem gondolhatja komolyan azt, hogy ha elolvas két cikket valamiről, akkor már szakértőjévé válik az adott témának, mondjuk a háborúnak. Nem mindig arról van szó, hogy annyira nárcisztikus valaki, hogy azt hiszi, tökéletesen tudja elemezni a politikai (vagy bármilyen egyéb folyamatokat). Ha leírom a véleményemet egy adott fórumon, akkor megerősítést várok rá. És azokat a visszajelzéseket fogadom el, amelyek igazolnak, tehát így tudom oldani a kognitív disszonanciámat.”

Fotó: Getty Images

És hogy miért? „Mert úgy érezhetjük, hogy döntéshelyzetbe kerültünk. Csak egy egyszerű példa: mondjuk, ha valaki attól retteg, hogy a pénze elértéktelenik a háború gazdasági hatása miatt, és úgy dönt, hogy ezt az összeget kiveszi a bankból, majd áthelyezi valamilyen részvénybe vagy ingóságba, akkor ehhez a döntéséhez szeretne megerősítéseket kapni. Ha olyan impulzusok, visszajelzések érik a közösség részéről, hogy ostobaságot csinált, akkor feszültségbe kerülhet önmagával. Így válunk – ahogy az ismert mém állítja – virológusból nemzetbiztonsági elemzővé két hét leforgása alatt. A sok bizonytalan információ miatt keressük az érveket, gyűjtjük az információkat, hogy döntéseinkben biztosak lehessünk. 

Összegezve: regresszív módon reagál a csoport, ilyenkor az emberek alapból agresszívebben kommunikálhatnak egymással, ehhez hozzáadódik még a globális bizonytalanság, a krízishelyzet, valamint a választás előszele. Próbáljuk meg elsőként nevén nevezni félelmeinket, ezzel csökkenthető az agresszió. Az előbbiekkel párhuzamosan rendkívül pozitív, ha valakit mindez a segítségnyújtás irányába mozdít el.”

Kiemelt kép: Getty Images