Megyek fölfelé a szőlőben. A meredeken néha megállok. Nagyokat lélegzem. Amikor már sokadszor teszem meg az utat föl, a padig, a kis sírhalomhoz, akkor már bírom egyhuzamban. De a tél kényelmessé tett. Jártam az erdőt, a szurdokot, de nem kerestem a nagy kapaszkodókat. Így könnyű. Most aztán lihegek. És már nem a piros ceglédi kannával indulok a forráshoz, elég a két tejeskanna. Egy fordulóval teli lesz a vizesvödör. Három fordulóval meg mind a három. Több meg nincs. Idő meg van. Mindenre. Nem sürget semmi.
Ki sürgetne? A Bakony felől úszó felhők a maguk dolgával törődnek. Ha sietős az útjuk, azért, ha meg ráérősek, akkor engednek a szél játékának, ezerféle alakot öltenek, s pillanatok alatt átváltanak valami újra. Nekitámaszkodom a fél oldalára dőlt öreg akácfa törzsének, nézek fölfelé. Cethalat formáz a legelöl úszó felhő, farka még a törzshöz tartozik, de már tovább löki a szél, szétesik az óriás test, s a farokból szabályos emberfej lesz, szája helyén ronggyá szakadó lyuk, rajta áttűnik a kék ég. Lassan a fej is semmivé lesz. Órákig elnézem őket a tavaszi, nyári, őszi égen, de most még hideg van. Ha süt is a nap, a fényében forró lesz az arcod, de ami árnyékban marad, a hátad frontja jéghideg.
A pelék, ha akarnák, se sürgetnének, téli álmukat alusszák a tető alatt, hangjukat nem hallani, még a mocorgást is megspórolják. Tudják a legfőbb parancsot: ne mozdulj, takarékoskodj az erőddel!
A vadak csak éjjel járnak, akkor aztán keresztül-kasul szőlőn, szurdok oldalában. Keresik a hideg hagyta silány ennivalót, zuzmót, hajtásokat, föld alatti gyökeret. A kis szilvásban a nyúlánk fák alsó ágait rendre összetörik a szarvasagancsok. Más nem lehet, csak a szarvas ér fel ilyen magasra. De járják a sötét éjszakát vaddisznók, rókák, őzek. Csapájuk nyomán kemény lesz a föld, a puháját letúrják a mélyútra, el kell majd simítani tavasszal.
Nem, ők sem sürgetnek, ahogy a hollópár se, amikor a délelőtti repülésüket kísérő korrogásra fölkapom a fejem. Lehet, hogy már a fészket javítgatják? A hollók ülnek tojásra legelőbb, sokszor már január közeledtén. Meg a baglyok.
A madarásztól tudom ezt is, ahogy sok mást. Elszánt ember. Kint él az erdőn. Fölszerelkezett mindennel, ami az élethez kell. Csak sóért meg gyufáért megy le a falusi boltba, mint a régiek, nagy ritkán.
