„Golyókám, a Totyával mi van? Nem jött el legutóbb. És a Csipeszről se tudok semmit.” Két férfi beszélgetett mögöttem a villamoson. Jó tizenöt éve. „Sajnos a srácok egyre lustábbak, a bések sokkal aktívabbak, válaszolt a másik, dörmögősebb hang. – Minipipi tanárnő él még? – Á, nem hiszem, legalább kilencven lenne…” Amikor leszálltam, megnéztem, kiket hallgattam ki. Két jócskán a hetvenes éveik második felében járó „srác” csevegett. Mosolyogtam magamban, hogy a nagypapa korú férfiak egymást még mindig becenevükön emlegetik, s hogy az egyik „srác” teljesen kopasz, a másiknak hófehér a haja, szakálla…

Az első találkozó

A gyakorló gimnázium koedukált, C osztályába 20 lány és 18 fiú járt, kissé irigyelték is őket emiatt a francia tagozatos lányok. A C nem számított elit csapatnak, bár szinte kivétel nélkül kitűnő bizonyítvánnyal érkeztek az általánosból. Nagy tudású, kiváló tanárok tanították őket, és rendszeresen jöttek gyakorlók is az egyetemről. Kisebb baráti csoportok alakultak, akkor úgy nevezték, „klikkek”, ezt ma már nehéz értelmezni… Tanultak, sportoltak, buliztak, szerelmek szövődtek. Élték a tinédzserek szokásos életét. Évente egyszer több napos osztálykirándulásra indultak egy öreg Ikarus busszal, este a lányok-fiúk, a szabályokra fittyet hányva, éjfélig beszélgettek, söröztek, páran elcsavarogtak. 1972-ben érettségiztek, a IV. C szétszóródott. A következő években majdnem mindenki diplomát szerzett, a fiúkat várta a kötelező katonaság. Viszonylag korán családot alapítottak, egy szerelmes pár az osztályból összeházasodott. Az osztálytársak évekig nem voltak kíváncsiak egymásra, pedig a tablón ott virított: „Találkozunk 4 évenként.”
Először az osztályfőnökük temetésén találkoztak, Óbudán. Nagyon korán ment el a történelmet okító, mindig precíz, szívesen filozofálgató férfi, akit a gimiben csak a becenevén emlegettek. A ballagáskor minden diák kapott tőle egy-egy útravaló mondatot. Az egyik lánynak azt mondta: „Szerencsés vagy, téged mindenki rokonszenvesnek talál majd. Neked könnyebb lesz…”
Talán tizenöt év is eltelt, amikor először megszervezték az osztálytalálkozót. 1987-et írtak, a szocialistának nevezett rendszer recsegett-ropogott, de még működött. A fiúk közt volt már gyári vezérigazgató, sebész több is, fogorvos, egyetemi kutató, banki osztályvezető. A lányok karrierje is szépen alakult, volt, aki számítógépes területen lett ász, vegyészeti laborvezetőként, tanárként, lapszerkesztőként, pénzügyes főnökként bizonyítottak. Gyerekek születtek, többnyire egy, máshol kettő, itt-ott három. Több házasság felbomlott már.

Ezen az első találkozón még tanárok is ültek az asztalnál, örültek a tanítványaik sikereinek.

A huszonötödiken hiányzott néhány fiú. Sajnos igazoltan. A jóképű, éles eszű, csinos Pétert a szenvedélye vitte el, még negyven se volt. Pali végett vetett az életének, Géza daganatos betegségben halt meg, nagyon gyorsan. A harmincegyedik találkozóról újabb fiú hiányzott: Danit szívinfarktus ragadta el, nem töltötte be még az ötvenet. A 2008-as villámtalálkozó után nem sokkal értesültek újabb fiú osztálytársuk, Ákos váratlan haláláról.

Egyre többször

Ahogy öregedett a társaság, egyre gyakrabban találkoztak. A 2010-es években két-három évente összejöttek. Az egykori „klikkekre” már senki sem emlékezett, olyanok is szívesen beszélgettek egymással, akik a gimiben szinte sohasem. Mindenki valami mást jegyzett meg, és felejtett el, így mindig tudtak egymásnak újat mondani. Néhányan nyomtalanul eltűntek, nem sikerült fölkutatni őket. Talán külföldön kezdtek új életet, senki se tudta…
Amikor a hatvanat betöltötték, jó sokan összegyűltek, volt, aki Párizsból, más a tengerentúlról érkezett, ahol több évtizede volt az otthona, a hiányzókkal Skype-on beszélgettek. Aktívan dolgoztak még, saját vállalkozásukat igazgatták, néhányan magas kitüntetést kaptak. Nagyszülők lettek, büszkén mutogatták unokáik fényképeit a mobiljukon.
Eltelt néhány békeév. Egyszer csak feltűnt a Facebookon egy mécses, fekete háttérben, amit először sehogy sem tudtak értelmezni. Újabb fiú ment el, villámgyorsan, váratlanul. Kornél magas, kisportolt és szőke volt, annak idején a fél osztály szerelmes volt belé. Sikeres orvos, második házasság, kicsi gyerekek. Nem lehet igaz, ez valami tévedés – gondolták… Egy jól sikerült, bográcsos osztálybuli után nem sokkal újabb rossz hírt kaptak. És újra egy fiú, a mindig viccelődő, bohém Marci tüdőgyulladásban hunyt el. A legfrissebb szomorúság alig egy hete érte a céseket. Az „osztály motorja”, az örök-optimista Misi is elment. Ő, aki szervezett, éttermet foglalt, fotózott, képeket archivált és küldött. Egyikük sem vette észre a gyászjelentést, pedig Misi Facebook oldalán is fent volt. Valaki két nappal korábban küldött neki e-mailt, kérdezte, mikor találkoznak legközelebb. A fiú nem válaszolt, ami nem vallott rá. Mert máskor mindig, azonnal. Hát ezért…

Nagyon fájt, hogy nem beszéltek vele nehéz napjaiban, lelkifurdalásuk volt, hogy nem kísérhették el az utolsó útjára.

Ő volt a nyolcadik fiú a tizennyolcból. Egyikük sem érte meg a férfiak magyarországi várható életkorát, ami 2019-ben, Budapesten 75 esztendő volt. Pedig ők már a háború után születtek. Gyerekkorukban nem éltek valami fényesen, de az éhezést nem ismerték. Nekik mindig kicsit jobb lett, az életszínvonal fél évszázad alatt folyamatosan nőtt. Világot láthattak, utazhattak. Igaz, közben túl kellett élniük a rendszerváltozást, a vadkapitalizmust, gazdasági válságot, svájci hiteleket. Alkoholizmust, depressziót, rákot. A házasságuk felbomlását, a családjuk széthullását. Túl kellett élniük az életet. Ezeknek a szegény fiúknak nem sikerült.
Én is abba a C-be jártam. Az ötvenedik osztálytalálkozónkra készülünk.

Kiemelt kép: Getty Images