2022. február 24. Senki nem fogja elfelejteni ezt a dátumot az ukrán határon innen, a túloldalán pedig biztosan nem. Az aznap hajnalban megindított támadások elől csaknem kétmillióan hagyták el Ukrajnát, hogy a szomszédos országokban keressenek menedéket; az adatok szerint ebből – eddig – már csaknem 180 ezren érkeztek hozzánk. De kik ők, akik végeláthatatlan sorokban egyre csak jönnek hozzánk? 

Akkor most merre tovább?

„Mi Kárpátaljáról érkeztünk a feleségemmel és négy gyerekemmel, és Szentendre környékén szeretnénk szálláslehetőséget találni – magyarázza egy arca és neve elhallgatását kérő középkorú férfi a Nyugati pályaudvarnál. Kérdésünkre, hogy neki sorköteles korúként hogyan sikerült átjönnie a határon, elmondta, hogy magyar igazolványa is van, ezért átengedték. „Szerencsére. De a szüleink otthon maradtak. Azt mondták, ők már leéltek egy életet, nem akarnak eljönni. Meg nálunk még nem volt semmi, remélhetőleg nem is lesz. De mi féltünk, másfél éves a legkisebb lányom” – tette hozzá, mintha nem lenne teljesen érthető, hogy elmenekült a háború elől. Ő még szerencsés, mert a 19 éves nagyfia már másfél éve Magyarországon él, van munkája is, pont azért szeretnének Szentendre környékére költözni, hogy be tudjanak járni dolgozni együtt, mert a fiú szerzett az apjának is állást. „De ameddig nem szerzünk pénzt albérletre, muszáj szállást találnunk. Tegnap este érkeztünk, egy éjszakát elaludhattunk egy krízisszállón vagy minek nevezzem, de ma azt mondták, hogy el kell jönnünk, mert kell a hely, és jöjjek vissza ide – mutat a laptopos segítők felé, akik a menekültek szálláskeresésében segítenek –, mert ők tudnak ebben intézkedni.” A három önkéntes pedig bújja a gépen és a mobilon is a listát, miközben folyamatosan nő a sor körülöttük.

Menekültek és önkéntesek múlt héten a Nyugati Királyi termében (fotó: a szerző sajátja)

„Másfél napja utazunk, de most már minden rendben lesz – mondja mosolyogva, a helyzethez kissé idegennek ható jókedvűséggel egy indiai fiatal szintén a pályaudvaron. – Berlin, mint a német főváros – mutatkozik be. Elmondja, hogy Kijevben járt egyetemre, csak úgy, mint a körülötte levő tucatnyi fiatal. Albérletben lakott, és csupán két héttel a harcok megkezdése előtt tért vissza az ukrán fővárosba, miután meglátogatta a családját. – Sokáig nem is akartam elhagyni az országot, azt hittem, hamar vége lesz a dolognak. De aztán egyik éjjel bombarobbanásra ébredtem fel, és akkor azt mondtam magamnak, hogy »jól van, ennyi volt, húzzunk innen«, így összepakoltam, és megpróbáltam fuvart szervezni a határra.”

Berlin (Fotó: a szerző sajátja)

Azonban ez nem ment zökkenőmentesen: Berlin és társai találtak egy buszt, ami másnap elvitte volna őket, kifizették a költségek felét, nagyjából 50 eurót, de amikor visszamentek a megbeszélt időpontban, a busz sehol sem volt. Nem tudni, hogy mi történt, átverték őket, vagy esetleg valami szörnyűség történt. Mindenesetre gyorsan kellett cselekedniük, mert egyre hevesebb összecsapások színterévé vált Kijev. Nagyjából másfél nap alatt jutottak el végül Budapestre, ami alatt nem aludtak. „Szinte végig állnunk kellett a zsúfolt vonatokon. De nem baj, mert sikerült. Itt vagyunk” – mosolyog. Mondta, hogy ők – az indiaik – rendben lesznek, mert a nagykövetük intézkedett a szállásukról és a hazaszállításukról is. „Egyedül az egyetem miatt aggódom most, nem tudom, mi lesz azzal. Már csak egy évem volt hátra” – nevet szomorúan, és a távolba réved a tekintete.

Oksana Slavinskaya (Fotó: sajátja)

Az 53 éves Okszána Szlavinszkaja érdekes helyzetben találta magát: menekültnek számít vagy sem? „Ukrajnából, Vinnicából származom, de február 19-én jöttem látogatóba Magyarországra a barátaimhoz. Otthon ügyvéd voltam, a háború kitörése után megkaptam a magyar kormánytól a védett státuszt, és most szakácsként dolgozom: ételt főzök a menekülteknek.  A magyar barátaim humanitárius segélyt visznek Ukrajnába és ott tolmácsként dolgoznak. A gyermekeim otthon, Ukrajnában maradtak, a lövések ellenére nem esnek pánikba. Azon dolgoznak, hogy megmentsék hazájukat”

Kapaszkodni a büszkeség maradékába

A legtöbb külföldi, nem ukrán menekültről elmondható, hogy szeretnének továbbállni, nem terveznek hosszú ideig az országban maradni. Néhány napra van szükségük ahhoz, hogy rokonokkal, ismerősökkel vagy éppen az országuk konzulátusával felvegyék a kapcsolatot, kicsit megpihenjenek a sokk után és elinduljanak az úti céljuk felé. Legtöbbük „csupán” tanult a szomszédos országban, nem épített fel teljes egzisztenciát egy élet munkájával, ezért talán az ukránoknál könnyebben, vagy legalábbis sztoikusabban kezelik a helyzetet. Ez van.

Többen közülük a várakozás ideje alatt felfedezik a pályaudvar közelében a bevásárlóközpontot vagy a büfében vásárolnak szendvicset, üdítőt, talán ezzel is mutatva – a külvilágnak vagy inkább maguknak? –, hogy ők nem menekültek, csak éppen hirtelen kellett elhagyniuk az országot, ami bár lehet nem az övék, de az otthonuk volt. Ez az, amibe még tudnak kapaszkodni, a büfében vett üdítő a normalitásnak egy utolsó darabja, ami után nyúlhatnak. Az az üdítő, amit a saját pénzükön vesznek meg, most a legnagyobb vagyonuk – a méltóságuk. 

Külön köszönet Alina Gregorynak a segítségért!

Kiemelt kép: Getty Images