A túlélés záloga az, hogy ne maradjunk egyedül. Gyerekekkel ez a mondat talán még kiélezettebb. Hogyan hoz Mikulás, Jézuska ajándékot a fa alá? Hogyan viszed el az egyiket a suliba, ha a másik, az ovis lázas beteg? Mi történik, ha nagyobb baj történik – elmegy az áram, elromlik a bojler, kórházba kell menni? Hogyan oldod meg, ha tartósan beteg gyerek(ek)ről kell gondoskodnod?
Vagy ha te leszel beteg? Vészhelyzetekben, de az egyszerű hétköznapok alapjáraton görnyesztő súlya alatt is reménytelenül egyedül van az ember, a gyerek(ek) biztonságot kereső ölelésével és tekintetével. Ráadásul ebben a magányban minden megoldhatatlannak tűnő helyzetben észnél kell lenni; kereket kell cserélni (néha szó szerint, de legtöbbször átvitt értelemben), higgadtnak maradni és megtalálni a megoldást – mindig. Legalábbis egy lehetséges és valamennyire működőképes megoldást. Az állandó, extra terhelés azonban megkéri az árát, és nincs az a mentálfitnesz vagy egyéni teljesítmény, ami megoldaná az alapproblémát, hogy legalább kettővel kevesebb felnőtt kéz áll rendelkezésre, mint amennyire szükség lenne. Így a frusztráció nő: bárhogy igyekszem, elbukom. Bárhogy igyekszem, nem vagyok elég.
Sorstárs-kortárs
Kézenfekvő a fizetett segítséget igénybe venni, ám mivel a legtöbb egyedülálló anya anyagi, fizikai és mentális erőforrások nélkül vagy kevés erőforrással rendelkezik, sokaknak ez nem opció – sőt, bennük az „oldd meg, más is megoldja”, „keress szittert”, „járj el futni” csak még tovább növelheti a frusztrációt.
Ha pedig a bevethető rokonok is messze élnek – vagy egyszerűen nem bevethetőek –, sokan kétségbeesetten kezdenek el új partner után kutatni. A kétségbeesett partnerkeresésnek azonban a legtöbbször nincs jó vége.
Ha pedig sem a fizetett segítség, sem a rokonok nem játszanak, szóba jöhetne a sorstárs-kortárs közösség,
ám ennek Magyarországon egyelőre az egyéni kezdeményezéseken – saját, felemelő és megerősítő példákon kívül – és néhány Facebook-csoporton (illetve a Józsefvárosban található Egyszülős Központon) kívül nem igazán tapasztaltam meg a hagyományát.
Ezt a tapasztalatot erősíti meg az Egyszülős Központ bemutatkozó szövege is: „Az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvány 2018-ban nyitotta meg az Egyszülős Központot, amely nemcsak Magyarországon, de nemzetközileg is úttörő kezdeményezésnek számít. A központ egyedülálló szülőknek nyújt – a központ által kiállított Egyszülős Kártyával – ingyenesen igénybe vehető gyakorlati segítséget, rendszeres programokat, lehet például coachok, pszichológusok, trénerek vezette csoportokhoz csatlakozni, illetve jogi és munkaügyi témákban is adnak tájékoztatást. A gyerekeket pedig délutánonként korrepetálásokkal segítik.
Sorstárs-kortárs (Fotó: Getty Images)
Lenézéstől a mommunákig
Ehhez hasonló kezdeményezésekre vidéki nagyobb városokban is óriási szükség lenne, és nem csak azért, mert a vidéki egyedülálló anyákat a munkakeresésben az ingázás terhe is fokozottan érinti (nem tudnak több műszakos munkát vállalni a bölcsődék, óvodák, iskolák nyitvatartási ideje miatt, ha nincs kire bízni a gyereket), hanem azért is, hogy az egyedülálló szülők nagyobb társadalmi elismerést kapjanak és maguk is képesek legyenek közösségbe szerveződni.
Úgy veszem észre, hogy egyedül maradni egy anyának még mindig szégyen, semmint lehetőség – hogy az egyedülálló anyák magukra és sorstársakra is szánalommal tekintenek, ez (is) lehet egy ok, amiért kerülik egymást. Pedig a felismerés, hogy ugyanabban a – zavaros – vízben kapálózva próbálunk meg felszínen maradni, összekapaszkodást, lehetőséget és valódi segítséget jelenthet.
Nem tudom, hogy ez vagy a mamicsoportokban egyébként is tapasztalható – politikai törésvonalaknál is durvább – vérre menő viták miatt van ez, de sokan azt tapasztalják, hogy a sorstársaktól sem kapnak megértést, sőt, tőlük is inkább a hibáztatás érkezik.
Pedig – még ha mindenki más és más élethelyzetben, életkorban, fizikai adottságokkal, krízissel és családi háttérrel rendelkezik –, az egyedülálló szülőket ugyanazok a rendszerszintű hiányosságok sújtják, ugyanannak a rendszernek a rugalmatlansága miatt nem tudnak szabadon munkát választani, kikapcsolódni vagy kiteljesedni eredeti szakmájukban.
Kiteljesedni az életükben kerek egész emberként. Persze, az egyéni megerősödésre, bátorságra és motivációra is szükség van, de szükség lenne arra is, hogy az erőforrásokat, inspirációkat és jó példákat megosszuk egymással. (És persze, egy kicsit mindenki hős, aki egyedül – vagy párban – nevel manapság gyereket, de ez senkit nem jogosít fel arra, hogy lenézze, akinek mindez nem egy díszmenet, és nehezebben birkózik meg ennek az életformának a kihívásaival.)
Fotó: Getty Images
Sorstársaktól segítséget kérni azért is lehet nehéz, mert ha a másik is ugyanúgy kapkodja a levegőt azért, hogy felszínen maradjon, mint mi, akkor azt hihetjük, hogy a mi csip-csup ügyeink csak plusz súlyokat jelentenek majd neki. Pedig,
ha egymással szembefordulunk a mély vízben és abbahagyjuk a kapálózást, észrevesszük egymást és összekapaszkodunk, könnyebb felszínen maradni.
A válást, a szakítást vagy a szétköltözést követő kezdeti időszakban a túlélés záloga lehet, hogy összejárjunk olyan anyukákkal, akik hasonló helyzetben vannak, megértenek bennünket és a gyerekeink is jól elvannak, amíg váltunk néhány mondatot, kisírjuk magunkat egyedül a kocsiban, vagy altatás után lelkizünk egy nagyot. Reggel beosztjuk a teendőket, sokszor szavak nélkül, mert minden felnőtt tudja, hogy a másiknak mire van szüksége: az egyik reggelit készít, a másik elmosogat, az egyik elmegy futni, míg a másik vigyáz a gyerekekre és így tovább – olyan tevékeny társas magány ez, amilyet tényleg csak a sorstársak tudnak biztosítani, mert szavak nélkül is értik, tudják, hogy mi az, amire szükségünk van és, amit nekik talán nem tudott megadni senki.
Nem véletlen, hogy (elsősorban tőlünk nyugatabbra) egyre többen választják ezt az életformát – az egyedülálló anyák kommunáját, vagyis a „mommunát”.
A családon belüli egyenlőtlen terhelések hazai statisztikáit tekintve – mely szerint nemcsak a házimunka, de az érzelmi munka és minden háztartással, gyerekekkel kapcsolatos döntés a nők vállát nyomja elsősorban – elképzelhető, hogy szabadabb, egyenlőbb és kiegyensúlyozottabb lehet a sorstársak ilyesfajta életközössége, mint egy „hagyományos” család, ahol az apát senki nem látja, mert pénzt keres, anya pedig otthon roskad össze a teendők és az elszigeteltség, a felnőtt élet hiánya miatt.
Igen: gyereket nevelni nem egyemberes feladat. De ez nem jelenti azt, hogy az, aki családban neveli, ne lenne kevéssé egyedül. Egyedülálló szülőként megvan a lehetőségünk, hogy olyan emberekre is erőforrásként tekintsünk, akikhez „párban” talán sosem kerültünk volna ilyen közel.
A sorstársak közössége pedig a gyerekeknek is példát mutat: olyan női közösséget, amiben nem a versengés, a pasik körüli marakodás, hanem a saját, hiteles életünk kialakítása, valódi támogatás a cél. Ehhez kellenek a szövetségesek. A felálláshoz, a megerősödéshez és a szárnyaláshoz is.
Az egyeüdlálló anyák cikksorozat hamarosan folytatódik.
Kiemelt kép: Getty Images
