Mindig feldühít, amikor azt olvasom, hogy „már heti három mozgással sokat tehetsz az egészségedért”. Azt hiszem, a „már” szócska miatt van. Valahogy olyan bagatellizáló. Mintha azt sugallná, hogy sokkal többre lenne szükség, de egye fene, már három is jobb a semminél. És érzésem szerint azt a látszatot is kelti, hogy ezt a három alkalmat bébikönnyű dolog beiktatni a célok, a tervek, a napirendi pontok közé.

Hát nem.

Átalakítani az életedet úgy, hogy része legyen a heti három mozgás, kőkemény munka: fizikailag és mentálisan is. Tudom, mert megcsináltam, csinálom.

Négy éve tornázom, és mára mondhatom, a rendszeres mozgás valóban az életem részévé vált. Ideális esetben heti háromszor egy online mozgalom edzéseit végzem, egyszer pedig offline jógaórán veszek részt. 

Emlékszem, amikor életem első online edzése elérhetővé vált a befizetett programban, aznap épp hegyet másztunk a nyaralás alatt, mégis nekiálltam délután még a tornának is, mert nem akartam elszalasztani a lehetőséget. Így kezdődött ez a torna-szerelem, és mára 389 alkalmat teljesítettem, ami 9 nap, 21 óra és 54 perc edzésidőnek felel meg – a rendszer szerencsére kiszámolja helyettem, hogy ezzel is folyamatosan motiváljon. Ezek a számok négy év mérlegét tekintve valójában nem nagyok, látszik, hogy voltak kihagyásaim: igen, amikor a munkában összecsapnak a hullámok a fejem felett, amikor beteg a gyerek, vagy amikor elutazunk, előfordul, hogy hetekre leállok. De ez a néhány év rutin elég ahhoz, hogy magabiztosan kijelenthessem: tudom, hogy úgyis vissza fogok szállni a lóra. Mégiscsak odaálltam már háromszáznyolcvankilencszer a tornaszőnyegre, reggel nyolckor vagy este tízkor, karácsonykor és születésnapon, panzióban és wellness-hotelben, egyedül (ideális esetben) vagy úgy, hogy plank közben az ovisom azzal szórakozott, hogy átkússzon alattam, kipihenten vagy fáradtan, jókedvűen vagy sírva az elkeseredettségtől (a könnyeim elég hamar felszáradtak, sírva mégsem igazán lehet fekvőtámaszozni). 

És hogy miért írtam a mentális megterhelést?

Ha rendszeresen mozogsz, akkor valójában állandóan fut egy kisegítő program az agyadban: hányszor, mikor fér bele a héten? Szerdán nem megfelelő, mert pszichodrámára viszem a gyereket, akkor hát kedd és csütörtök jó lesz?

Az egyik az értekezlet után, a másik pedig az interjú előtt? A harmadik majd hétvégén? De akkor mikor megyünk át a barátainkhoz, akikkel már régóta találkozni akartunk? Ha ehhez még tudatos étkezés is társul – márpedig ahogy 9-es lapszámunk életmódváltással foglalkozó cikkében mondja dr. Kovács Eszter háziorvos: a mozgás rendszerint az élet többi területét is magával rántja –, akkor az még egy pluszkör az elmének. Mikor mit fogok enni, mikor vásárolok be hozzá, és mikor készítem el? Ha egyik nap tornázom, akkor a főzést inkább a másik napra hagyom. Fárasztó dolog koordinálni ezt a mátrixot, de mindezt magamért teszem.

Emlékszem, amikor erre az útra léptem, eufória járt át a gondolatra: belevágtam valamibe, ami rólam szól, amit magamért teszek. Egy titkos szövetség önmagammal.

Azóta háromszáznyolcvankilencszer szántam el magam, hogy ma is megcsinálom, háromszáznyolcvankilencszer adtam oda ezt az ajándékot magamnak, háromszáznyolcvankilenc egység valutát fektettem be az egészséges időskoromba. 

Mondjuk, olykor azt gondolom, nem vagyok normális, hogy egy egyébként is leterhelt életszakaszban azt a kevéske énidőt, ami adatik, rendszerint arra fordítom, hogy izzadtan feszegessem a testem határait. Mert félreértés ne essék, torna közben azért nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy vigyorgok a boldogságtól. Valójában nem közben az igazán jó. Hanem utána! A nyújtás percei, és a legvégén az a meditatív lebegés! Amikor elönt a nyugalom, a hála és a megelégedettség. Valójában ezért a pár percért csinálom az egészet. Meg azért, mert jó érzés olykor gondolatban egy-egy ügynek szentelni az erőfeszítésemet. Egy megoldandó kérdésnek az életemben vagy a nagyvilágban. Tudom, talán nevetséges: egy aprócska fohász a tornaszőnyegen. Alázat, munka, jó szándék: ez az én imám, a testem nyelvén. 

Ma a békéért fogok tornázni. 

Kiemelt kép: Getty Images