Szép szomorúnap: a tisztítótűz és a remény

Öt éve, hogy elment, és még nagymama sem lehetett...

Nagyon nehezen telt el ez a február, vártam, hogy vége legyen, pedig az időt ugye nem szabad siettetni. Hiába akadt több jó program, és néha napsütés is, ki akartam már szabadulni ebből az év eleji nyűglődésből. Pedig én aztán mindig mindenért hálás vagyok, begyakoroltam, hogy annak kell lennem, értékelnem kell mindent, amink van, de néha még így is erősíteni kell a hálaérzést.
Ma például annak örülök, hogy elmegyek tornázni, gyalogolok is már a fitneszterem felé, egész jó az idő, ugye mihez képest. Kevesen vannak az utcán, amúgy is csendes környék, meg a napszak is inkább a lassú sétáké. Látom is már, jönnek szembe, a babakocsi, és mögötte a nagyszülők. Komótosan, kiegyensúlyozottan sétálnak, csak futó a pillantásom, érzékelem, hogy nem lehetnek olyan régóta nyugdíjasok. Az unoka is aprócska lehet, talán másfél.

Átmegyek a másik oldalra, először is, hogy mindenki elférjen, másodszor, hogy feltűnésmentesen fordíthassam el a fejem. Nem akarom látni őket. Ma öt éve halt meg anyukám.

Anyukám, aki bár nagyon vágyott rá, nem lehetett nagymama sem. Hogy más tőle elvett lehetőséget ne is vegyünk számba.
Már ébredéskor tudatában voltam az évfordulónak, természetesen, főleg, hogy valami érthetetlen vagy nagyon is érthető kódolásnál fogva ezen a napon mindig akkor ébredek, amikor ő elbúcsúzott ettől a világtól. Beszélgettem is magamban a szüleimmel reggel, hogy mit szólnak mindehhez, ami most történik a világban?
Hogy már egy lehetséges nagyszülőt nem is az foglalkoztat feltétlenül, vajon miért nem vállal még gyereket a fia vagy a lánya? Nem biztos, hogy tűkön ül és várja a gyermekáldást, hanem azon gondolkodik, hogy egyáltalán érdemes-e szülni, születni erre a világra?
Ha életükben szerepelt már az a szó a szótárunkban, hogy klímaszorongás, még azt sem vettük túl komolyan. De ha most lenéznek ránk, mert hinni szeretném, hogy alapjában véve békésen bámészkodnak, akkor most mit szólnak? Mit szólnak ahhoz, hogy két éve maszkban járunk? Hogy úgy vártuk az oltást, mint a megváltást? Hogy egy európai országban épp háború dúl? Hogy lassan, végre, újra tényleg csak a legfontosabb értékek számítanak? De ehhez közben tisztítótűzön megyünk keresztül.
Mindazonáltal nem hiszem, hogy szüleim óva intenék húgomat a gyerekvállalástól. Ők is azt gondolnák, amit egészen biztosan a babakocsit sétáltató nyugdíjas házaspár.

A gyerek a jövő ígérete, a jövőben pedig hiszünk, és bízunk, hiszen nincs más választásunk, nagyon is érthető kódolás…

Én sem tudok mást tenni, és már érzékelem is az élet gesztusát: a hó elillant, az egyik kerítés tövében viszont ott feszítenek büszkén az ibolyák. Kicsit később szoktak érkezni, ha csak pár nap is a különbség. Mindig szedek egy csokrot a Duna-parton, pont annyi szálat, amennyi éves lenne az édesanyám. Ma szedhetem, az ő szomorúnapján, elleszek egy darabig, hatvannyolc hosszú szálú ibolyát tépek, biztos kézzel, egészen a földnél fogom meg, hogy szépen össze is tudjam majd kötni őket. A Dunánál mindig kicsit fúj a szél, hamarabb érzem meg az illatát, épp, hogy lehajolok. Fel sem nézek, szorgoskodom, ám egyszer csak a látóterembe bekerül egy kis kéz, egy szál ibolyát nyújt felém. Meglepetten nézek a nevetős gyermekarcba, majd fordulok is hátra. A közeli pihenőpadról kedves mosollyal a délelőtti házaspár integet felém.

Kiemelt kép: Getty Images