„A mi falunkban a pedagógus az, akire felnézünk, aki a mindentudó”

A Nők Lapja 10-es számában tíz tehetséges, lánglelkű fiatalt mutattunk be: a magunk márciusi ifjait, akikre felnézünk, akiknek szurkolunk, akiknek követjük a pályáját. A lapban röviden írtunk Báder Józsefről, de szerettük volna jobban is megismerni. Fiatal roma tanító, aki roma gyerekeknek adja tovább a lehetőséget, amit ő kapott. Hétgyerekes családban nevelkedett, és már gyerekként is iskolát teremtett unokatestvéreivel a nyári konyhában.

Honnan jössz?
Egerben születtem, Kápolnán élek, de a tanulmányaim és a munkám miatt jelenleg Budapesten tartózkodom többet. Nagyon támogató családból érkezem. Hét testvér közül én vagyok a legkisebb. A szüleim és a tesóim is észrevették már kicsi koromban, hogy szeretek tanulni, és ez az eredményeimen is látszott. Általános iskolába kerültem, majd gépészeti suliba jártam, ami ugyan nem az én világom volt, viszont nagyon szerettem a társaságot. Utána bejutottam az ELTE Tanító- és Óvónőképző Karára, amivel életem legnagyobb álma vált valóra. Nem sokkal később történt még egy meghatározó dolog. Nagyon szeretek énekelni, néha meg is osztom a zenés videóimat a Facebookon. Egy ismerősöm elküldte az egyik videót az Új Start Alapítvány Roma tehetség című programjának, amelynek táborába meg is hívtak. Az én közösségemben, a cigányok között nagyon jelentős ez a program, nagy dolog oda bekerülni. A tábor egyik hozadéka, hogy lett egy saját dalom, ami ma csaknem kétmillió megtekintésnél jár. A másik eredménye pedig az, hogy megismerkedtem a Várkonyi Csibészek menedzserével, aki elmesélte, hogy egy ismerőse tanítót keres egy olyan iskolába, ahol sok roma származású, hátrányos helyzetű gyerek tanul. Beugrottam a mély vízbe, és nem bántam meg. Második éve tanítok a Burattino Iskolában, de biztos vagyok benne, hogy annak ellenére, hogy én vagyok az ő tanítójuk, a gyerekek sokkal több dolgot tanítanak nekem.

Mit tanultál tőlük?
Őszintén szólva megtanultam, hogy milyen a valódi türelem. Azt gondolom magamról, hogy alapvetően türelmes vagyok, de most sikerül továbbfejlesztenem ezt az erényt. Megismertem önmagam. Például megtudtam azt, hogy tudok igazán következetes lenni. És amennyire bohókás, vicces és közvetlen vagyok a baráti társaságban, tanárként annyira komoly is tudok lenni, miközben a humort és az élményeket is fontosnak tartom. A tanulmányaim és a munkám kölcsönösen hatnak egymásra. A szakdolgozatomban is részletesen írok erről. A konzulensem javasolta is, hogy minden óra után jegyezzem le az élményeimet, de mivel nem igazán szeretek naplót vezetni, inkább videót készítettem. Rá egy-két hónapra egy barátom felvetette: sokan hoznak létre a szakmájukkal kapcsolatos csatornát, te miért ne tennéd? Úgy döntöttem, hallgatok a barátomra, és elindítottam a szakmai TikTok-csatornámat. Sokan szeretik, és ez nagyon jólesik. Megnézem a negatív kommenteket is, felmérem, mennyire relevánsak, kell-e foglalkoznom velük. Amit kellett, azt komolyan vettem, de inkább a pozitív dolgokra koncentrálok. Olyan jó, hogy azokat a dolgokat csinálhatom, amik jólesnek, amik valóban érdekelnek. Életem sűrű időszakában vagyok, ami a kreativitásról is szól.

@tanito.bacsi Néhány tipp nektek! Írjátok meg instán hogy ment a lurkoknak. Köszi a segítséget @ezekiellakatos18 #jatekokotthonra #fejlesztojatekok #tanitobacsi ♬ Famous piano songs for comedy and cooking programs - moshimo sound design

A munkádban mekkora jelentősége van annak, hogy roma vagy? Mit jelent ez a gyerekeknek?
Ezen én is sokat gondolkoztam. De leginkább azt emelném ki, hogy mennyire fontos a példakép. Egy olyan példakép, aki sokban hasonlít hozzánk. Azt gondolom, hogy én tudok ez lenni a tanítványaimnak. Tudom, hogy milyen az a közeg, ahonnan ők érkeznek, ahol ők élik a mindennapjaikat. Bátran állítom, hogy a szülőkkel való kapcsolatban is sokat segít. Érzem a feltétlen bizalmat és őszinteséget.

Ha a szülővel nem sikerül – apukám kifejezésével élve – jó ágra jutnom, akkor a gyerekkel igyekszem minél többet beszélgetni a lehetséges megoldásokról, hogy végül ő legyen az, aki hat otthon a szüleire.

Sokat beszélgettünk arról, hogy mit jelent nekünk a cigányságunk. Emiatt mély bizalmi kapcsolat alakult ki közöttünk. Olyan dolgokat mertek elmondani nekem, ami a legtöbb esetben megríkatott. Bensőséges történeteket, családi problémákat. Anélkül, hogy rákérdeztem volna. Volt, aki a legboldogabb napját mesélte el, de volt, akiből kibukott, hogy milyen baj történt éjszaka a családban. Nagyon megrázó beszélgetések voltak ezek számomra, amelyek természetesen tanítanak engem. Azonban a legfontosabbnak azt tartom, hogy fenntarthatom a diákjaim tanulás iránti motivációját, akár a saját személyemmel, jelenlétemmel, történetemmel, akár más hasonló utat bejáró személyek történeteivel. 

Szép és nehéz pályát választottál, ami ma itthon nincs megbecsülve. Sokoldalúan tehetséges vagy, más hivatás mellett is dönthettél volna. Miért ezt választottad?
Én úgy nőttem fel, hogy a mi falunkban és a mi családunkban a pedagógus az, akire felnézünk, aki a mindentudó, akitől tanulni kell, akinek meg kell felelni, aki csak jót akar nekem, aki arra törekszik, hogy lehetőségekhez jussak az ő tanítása által. Szerettem volna mindenképp ehhez a csoporthoz tartozni már gyermekként is. Az elején egyáltalán nem foglalkoztatott az anyagi része, azonban ma már tudom és érzem, hogy valóban nincs megbecsülve a pedagógusok munkája. Emiatt úgy döntöttem, hogy egy mesterdiplomát is szeretnék szerezni. Még titok, hogy milyen szakon. De bízom benne, hogy a jövőben ez a két képesítés, ami a birtokomban lesz, segít abban, hogy akár több állással is, de kevesebb problémával éljem az életem. (Arról, hogy miért kellene anyagilag és társadalmilag is sokkal jobban megbecsülni, támogatni a pedagógusokat itt írtunk részletesen – a szerk.)

Mikor kezdődött nálad ez a rajongás a szakma iránt?
Hatodik osztályos koromban egyszer csak beléptem a legjobb lány barátommal a romos nyári konyhánkba, és azt mondtam: jó, akkor ezt most kitakarítjuk és iskolát csinálunk belőle. Már a gondolattól is nagyon boldog lettem. Apukám megengedte, hogy használjuk a helyiséget. Az unokatestvéreimmel gyönyörűen kitakarítottuk. Egyforma padokat szerettem volna – honnan szerezzek? A kertben nagyon sok szilikátot találtam, ez egy könnyen formázható, fúrható fehér építőipari alapanyag. Egyforma magas tömböket vágtam belőlük, ezekből lettek a padok. Apukám a szeméttelepen dolgozott, ezért volt otthon sok minden, amit én tovább hasznosíthattam. Például a szintén építkezéskor használt alapanyagból, a lapos palából készítettem táblát és fali tanulmányrajzot. De a falakat vidám mintákkal is kifestettem. Nagyon sok könyvet is szereztem.

Otthon roskadoztak a polcok a sok könyvtől, amelyeket nagy becsben tartottunk, a könyvet nem volt szabad tépni, dobálni. Abban az első kis iskolámban szín és vastagság szerint rendeztem el a köteteket, meg aszerint, hogy regény volt-e vagy verseskönyv.

Nem volt két ugyanolyan, ezért a környezetismeret könyvekben megkerestem nagyjából ugyanazokat a részeket, és a megfelelő helyre lapoztattam az unokatestvéreimmel. Azt gondolom, elég leleményes voltam. Sok gyógynövényes könyvünk is volt, gondoltam, ezt is kihasználom. Először is egyedül kimentem a házunk előtt található mezőre, megkerestem azokat a növényeket, amik a könyvekben is megtalálhatók voltak. Majd az órán is kimentünk, és az volt a feladat, hogy a tanulók hármas csoportokban megtalálják ugyanazokat a növényeket, amiket én már begyűjtöttem és a füzetbe ragasztottam. Ma ezt úgy mondanánk, hogy terepgyakorlat, csoportos munkával. A mai napig hiszem, hogy egy gyermek az lesz, amit gyermekkorában a legtöbbet hall. Igaz ez a szó pozitív és negatív értelmében is. Én, ha dühös lettem, a „tanulókat” a teljes nevükön szólítottam. A szüleim pedig azt mondták: „ebből a gyerekből tanító lesz!” – az lettem. 

Megvalósult a gyermekkori álmod. 
Az egyik egyetemi oktatóm fogalmazta meg, hogy olyan természetes az, ahogyan tanítok. Ez nekem annyira jólesett, hogy elsírtam magam. Volt egy másik alkalom is, ami nagyon meghatott. Amikor elkezdtem a Burattinóban dolgozni, mondták, hogy az egyik napon úgy készüljek, hogy értekezlet lesz. Öltönyt, szép cipőt húztam. Értekezlet után pedig minden tanár elkezdte feldíszíteni az osztálytermét. Először morogtam magamban, hogy erről nem volt szó, én ma nem erre készültem, nem így öltöztem. De aztán nekiláttam én is a nyers osztálytermemnek. Töröltem a táblát, rendezgettem a bútorokat, kis plakátokat készítettem, aztán egyszer csak könnyek szöktek a szemembe, hogy „Úristen, Józsi, hát te ezt csináltad gyerekkorodban! Elérted azt, ami az álmod volt!” Nagyon-nagyon büszke vagyok. De a kis tanítványaimra még inkább.

Másodikosok vagyunk, már a szorzótáblát tanuljuk, és mi írjuk a világ legszebb gyöngybetűit. Odáig vagyok! Szokták mondani, hogy ez a kezdők optimizmusa, de nem tudom elképzelni, hogy valaha ne ugyanígy tekintenék a hivatásomra.

A családod mit szól hozzá, hogy megvalósítottad az álmodat?
Anyukám-apukám, a testvéreim, a sógornőim, az unokatestvéreim, egytől egyig mindenki nagyon büszke rám. Figyelemmel kísértek egy megfogalmazódó álmot, aztán látták, hogy haladok felé, majd megvalósítom. A mai napig előfordul, hogy felhívom anyukámat, hogy elújságoljam: a kis tanítványaimmal megint megtanultunk egy betűt. Mindig az a válasza, hogy jaj, de ügyes vagy, kisfiam. Azt gondolom, hogy a tanításnak mindig nagy szerepe lesz az életemben. Ez olyan biztos, mint hogy most itt ülök ebben a szobában. 

További ifjú reménységeinkről az alábbi cikkben olvashatsz előfizetést vagy egy gyors regisztrációt követően!

Kiemelt kép forrás: Báder József