A Berlinben élő kanadai fotós, Mark Peckmezian 2017 és 2020 között készített portrékat olyan fiatalokról, akikkel az utcán találkozott európai és Európán kívüli utazásai során, a sorozatot tavaly pedig albumként is kiadta Nice címmel. Egyik országba többször is visszahúzta a szíve, ez pedig Ukrajna volt. „Egy portréfotós számára Ukrajna gazdag, mert sok erős arcot és nagyszerű stílust találni – mondta a torontói születésű Peckmezian a New Yorker magazin újságírójának, Sophie Pinkhamnek. – Ráadásul az ottani emberek temperamentuma is nagyon vidám és üdítő.”
A 2018-ban és 2019-ben Kijevben és Odesszában készült portréi mára különösen fájó mementókká váltak egy ország gyász által megtört fiataljairól, akiktől elrabolták a jövőt. Hiszen azok az arcok, akik ezeken a néha cukorka színű képeken néznek ránk, nincsenek többé: és nem feltétlenül azért, mert életüket vesztették, hanem azért, mert a február 24-én kezdődött orosz megszállás és az egyre kegyetlenebb irányt vevő háború véglegesen megváltoztatta nemcsak jövőképüket, de őket magukat is.
A New Yorker ezek közül a lefotózott arcok körül keresett fel és talált meg 11 embert, hogy szóbeli beszámolót kérjen tőlük aktuális helyzetükről. Van köztük, aki Ukrajnában maradt és éjszakáit óvóhelyeken tölti, van, aki külföldön ragadt, mert a háború előtt megkezdett nyaralásából már nem tudott hazamenni, van, akinek sikerült elhagyni az országot. És olyan is, aki azóta jelentkezett már a hadseregbe is.
A fenti képen látható Lisa, aki a kép készültekor 23 éves volt, február elején utazott barátjával Srí Lankára. Február 26-ára szólt a hazajegyük, ezt a járatot már eltörölték, és egyszerűen a szigetországban ragadtak, nincs hova menniük. „Minden egyes nap az Ukrajnából érkező véget nem érő hírek folyamában, félelemben és csillapíthatatlan szorongásban telik” – mondta Pinkhamnek. Lisa szülei a Kijevhez közeli Bucsában rekedtek, ahonnan néhány napja jött a hír, hogy az oroszok elzárták a menekülő utat a civilek elől, a városban pedig nincs már se víz, se élelem. Lisa azóta sem tudott kapcsolatba lépni velük. „Olvasom a híreket folyamatosan, és ha nem látok semmit az utcájukról, kicsit jobban érzem magam. De közben ez azt jelenti, hogy valakinek másnak az otthonát pusztította el egy rakéta.”
Ellinát 26 évesen örökítette meg Peckmezian. A fiatal nő február 24-én arra kelt hajnalban, hogy az édesanyja felhívta:
„Elkezdődött, gyerekek, el kell bújnotok.”
Ellináék pizsamában szálltak be az autóba (csak zoknit, alsóneműt, töltőt és laptopot vitt magával), és elindultak az anyáért. „Anyám házában ültünk és sírtunk, és azon gondolkodtunk, hogy mi legyen a következő lépés. Úgy döntöttünk, hogy futni fogunk” – mesélte. Amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, a metróba, vagyis az óvóhelyre menekültek. Amikor annak vége lett, úgy döntöttek, azonnal menni kell, különben talán nem lesz rá több lehetőségük. Nyugatabbra utaztak egy barátjuk dácsájába (amolyan kisebb nyaraló), ahol már 9 menekült tartózkodott. Azóta ott élnek, persze nem nagy nyugalomban, nem messze tőlük például leégett már egy olajgyár. (A Magyarországra érkező menekültek ellátásáról, segítéséről itt olvashatsz részletesebben – a szerk.)
Fotó: Mark Peckmezian / @mark_peckmezian / Instagram
A fotó készültekor 22 éves Makszimnak egy kis motorszerelő műhelye van Kijevben, vagyis csak volt. Az egyetlen tevékenység, amit most végez az, hogy megpróbál életeket menteni, illetve hogy megpróbálja eldönteni, mikor nem túl késő még elmenni. „Az időm nagy részét a már korábban is lakásként bérelt pincehelyiségben töltöm, ez most óvóhelyként funkcionál. Állandóan robbanások vannak, dolgok hullanak az égből. Annyi időt el lehet tölteni az utcán, hogy az ember elszívjon egy cigarettát, de sétálni például már veszélyes – mondta Pinkhamnek. – Herszonból származom, a szüleim és a nagymamám még mindig ott vannak. Próbálnám kihozni a családot, de még elérni is nehéz őket – csak a vezetékes telefonok működnek. A barátnőm Irpinben van, de egyszerűen nem tudom kitalálni, hogyan tudnék eljutni hozzá.” Irpin mára szellemvárossá vált: Kijev egyik frontvonalbeli külvárosa ez, ahol az oroszok ukrajnai bevonulása óta a leghevesebb harcok zajlottak, és mostanra csak egy maroknyi ember maradt ott, hogy gondoskodjanak a hátrahagyott idősekről és kóbor állatokról. Hogy Makszim barátnőjével mi történt, arról nem volt frissebb információ.
Fotó: Mark Peckmezian / @mark_peckmezian / Instagram
Varvarának még akkor sikerült kijutnia az országból, amikor voltak repülőjáratok, ő azóta Hollandiában van, édesanyja pedig Nyugat-Ukrajnába menekült. Férje és édesapja pedig otthon maradt Dnyipróban – a két férfi nagyon dühös és készek harcolni is. A lány többi rokona Harkivban él, ők – miután előjöttek egy óvóhelyről – házukat teljesen elpusztítva találták. „Amikor Mark a fotót készítette rólam, fiatal voltam. Éppen új frizurám lett, szépen sütött aznap a nap. Az egyetem közelében voltunk. Azt hiszem, tavasz volt, már kezdett melegedni az idő. Akkor még úgy tűnt, hogy mindennek van értelme – volt jövő. Most már semmi sincs a jövőben. Ha Mark most készítene rólam fotót, senki sem ismerne fel rajta.” Dnyipro városában tegnap több ezer ukrán katona barikádozta el magát, és nem hajlandóak feladni a települést, Ukrajna negyedik legnagyobb városát.
Forrás: New Yorker, Instagram, Euronews, kiemelt kép: Getty Images
