A pultos kisasszony a kávézóban összeteszi a kezét, mintha imára készülne, és nagyban pirulgat. Suttogva kérdezi, ismerem-e Csiszár Istvánt, aki amott ül, az egyik asztalkánál. Merthogy a Csiszár Pisti neki most az első számú sztárja, szavazott is rá jó sokat a műsorban. Csiszi pedig még egy éve sem hitte, hogy ez így, ilyen formában megtörténhet majd egyszer. Kisfiúként meg pláne nem.
Borsodi kissrác volt, mondjuk úgy, a munkásosztály gyermeke, művészeket szigorúan csak a tévében látott. Édesapja a vasútnál dolgozott, édesanyja a kenyérgyárban, utóbbi helyszínen alakult a szülői szerelem, amiből nem is olyan sokára megszületett ő, hogy aztán hatéves korától a miskolci Avas lakótelepen nevelkedjen tovább. A nyolcvanas években ott felnőni korántsem frakkos meg csipkeruhás ügy volt, meg kellett tanulni a telepi törvényeket, vagyis azt, hogy nagyjából egyetlen dolog számít: az erősebb üt.
„Nekünk az Avas nagy lépés volt fölfelé, igazi minőségi ugrás – meséli. – Panel, központi fűtés, összkomfort. Mindenki odavágyott, akit ismertem. A grundon a banda lett a második családom, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, el lehet képzelni a részleteket, ha azt mondom, tízévesen már rendes dohányos voltam…”
Jött aztán a nyolcadik, el kellett döntenie, merre menjen tovább. Sokat nem is gondolkodott, adta magát, hogy egy vasutas nagyapa és egy vasutas apa után beleáll a sorba ő is. Utazni amúgy is imádott, gondolta, jól jön majd a dolgozói kedvezmény. El is végezte a szakiskolát, de közben egyre inkább vonzotta a színpadi lét, a bátyja ugyanis akkor már évek óta egy színjátszó csoporttal járta az országot. Járta velük István is, de csak mint megfigyelő a partvonalról. Tizennégy évesen aztán azt mondta, ideje belekerülni ebbe a varázslatos körbe, pláne, hogy régóta előszeretettel és nagy sikerrel szórakoztatta szülei munkatársait mindenféle Hofi- meg Markos–Nádas-paródiákkal. A felvételin elszavalt két verset, elénekelt két dalt, és máris társulati tagként csaptak bele a tenyerébe.
Kenyér, hitelbe
Tizenhat éves volt, amikor az avasi panelban egyedül maradt. Úgy mondja, így alakult. Hogy az édesanyját máshova szólította az élet.
„Az egyetlen bevételem az a havi 3500 forint családi pótlék volt, amit oda postáztak a lakcímre. Teljesen magamra voltam utalva. Suli, színjátszókör, oldjam meg. És én megoldottam. Mondjuk a villanyt rendszeresen kikapcsolták, mert nem tudtam fizetni a számlát, és megesett, hogy három napig nem ettem. De a csodás Zsóka néni a telepi Zsóka ábécéből gyakran megszánt, és adott egy kis vajat, kenyeret hitelbe. Cserébe eljártam a hűtőházba éjszakánként jégkrémet csomagolni, aztán, ha úgy alakult, reggel onnan mentem suliba. De csináltam én mindent. Tizennégy éves koromtól voltam segédmunkás kőműves mellett, és énekeltem nyugdíjas otthonoktól kezdve vásárokon át mindenhol, ahol csak lehetett. Nagyjából éhbérért. Persze erős volt a csábítás, hogy valami könnyebb utat válasszak. Pláne az Avason… Többször megkerestek, nem mondom, hogy nem. Akkoriban jöttek divatba például azok a magas talpú edzőcipők, iszonyú drágán lehetett csak hozzájuk jutni. A telepen egyszerűen lett üzlet a dologból: le kellett venni valakinek a lábáról, aztán eladni annak, aki hajlandó fizetni érte. De valahogy sosem volt kérdés, hogy ez nem az én utam.
Igen, kétségbeestem néha. Igen, féltem is. Gyerek voltam, és senki nem vigyázott rám. De nem volt hiába. Én azóta ebből művészként, emberként rengeteget profitáltam.
Nem bánok semmit. Erős lettem, és engem senki és semmi sem tud már csak úgy megijeszteni” – mosolyog.
Dízelmozdony-szerelőnek tanult, utána megszerezte az érettségit, úgy ment tovább a Miskolci Nemzeti Színház tanodájába, onnan pedig Budapestre, az akkori Vasutas zeneiskolába, ahol a híres és fantasztikus Toldy Mária volt a művészeti vezető. Marika nénit rendre megkeresték a nagyobb musicalszínházak, ha épp szükségük volt egy-két ügyes fiatal színészre, aki még énekelni is tud. Így került be Csiszi az akkori Nemzeti Színház István, a király produkciójába.
„Remek munka folyt remek emberekkel, de pénz valahogy továbbra sem jött belőle úgy, ahogy kellett volna. És akkor, amikor már öt darabban játszottam párhuzamosan, kettőben főszerepet, de még mindig a forintokat számolgattam, hogy meglegyen a lakbérre meg az ételre való, egy nagyon jó barátom azt mondta: »Csiszikém, hagyd a francba ezt az egész kínlódást, menj külföldre!« Mert hiába bólogatott mindenki lelkesen, hogy Csiszi, nagyon jó vagy, úgy éreztem akkor, huszonhat évesen, hogy valamiért itthon egyszerűen nem tudok komolyan labdába rúgni. Nagyon hajlottam hát erre a külföldi kalandra, csak volt egy kis bökkenő: nem beszéltem semmilyen nyelvet. De itt jön elő, amit gyerekkoromban olyan szépen megtanultam: a problémától nem megijedni kell, a problémát meg kell oldani. Pláne, hogy a barátom kibökte, a német produkciós cégnél, ahol ő épp dolgozott, kiesett egy szereplő a Mamma Mia! darabból, és sürgősen keresnek a helyére valakit. Küldtem egy kis referenciát magamról a Piccolo színházas Jézus Krisztus Szupersztár előadásból, aztán pár nap múlva jött is a válasz: kellek, másnap kéne utaznom, hét hónapig maradnom. Vettem egy mély levegőt, aztán kértem még négy napot, hogy lerendezzek itthon mindent.”
A TV2 csatorna Sztárban sztár leszek! című műsora, döntő – finálé. Csiszár István Freddie Mercuryként az I Want to Break Free című slágert énekli. Fotó: TV2, Smagpix
Négyszáz Mamma Mia!
Tudta, hogy a darabban angolul kell majd énekelnie és németül mondani a prózát, így az utolsó pénzéből vett még egy ősrégi angol szótárt és egy Tanuljunk könnyen gyorsan angolul! című nyelvkönyvet egy körúti antikváriumban. Aztán megérkezett Hannoverbe, és nekilátott megtanulni a szerepét a hat nappal azutáni bemutatóra. Senki nem beszélt magyarul egy szót sem. De hát a kotta ugye nemzetközi, a tánc nyelve is az, az ABBA-dalszövegek ha a jelentésük nélkül is, de benne voltak a fülében, a rendező meg valahogy, kézzel-lábbal elmagyarázta, mit akar. Azt mondja, két hét alatt rázódott bele a dologba, de akkor annyira, hogy 2015-ig haza sem jött. Kétszer hét hónap alatt négyszáz Mamma Mia! előadásban játszott, miközben járták Európát. Három napnál többet sosem töltöttek egy városban.
„A második évben aztán, épp, amikor kezdett kicsit sok lenni az egész, az egyik kollégám nagy lelkesedéssel mesélte, hogy ő hajón dolgozott, és annál jobb dolog nincs is a világon. Jelentkeztem, felvettek. A földkerekség egyik leghatalmasabb óceánjáró hajótársaságát kell elképzelni. Életem legcsodálatosabb három éve volt… Millió helyre eljutottam, és fantasztikus, minőségi produkciókban vettem részt, óriási show-műsorokat állítottunk színpadra, csupa tehetséges emberrel, a világ minden szegletéből. Fizettek is rendesen, a szállásra, a napi ötszöri étkezésre nem volt gondom, az esti fél-egy órás fellépésen kívül pedig szabad voltam, mint a madár. Amikor három év után kicsit szűkös lett a hat négyzetméteres, ablaktalan hajókabin, négy évet lehúztam még szárazföldön, Németországban, Ausztriában különböző zenés produkciókkal. Kiszámolgattam, mennyi idő alatt tudok összerakni egy kis lakásnyi pénzt. 2015-ben hazajöttem, beköltöztem a saját otthonomba, és nekiláttam a munkának. Valahogy vissza kellett volna kerülnöm a magyar szakmai vérkeringésbe. Nem könnyű feladat…”
„Kis ország vagyunk, sok tehetséggel, és teljesen érthető módon mindenki félti a magának verítékkel kiküzdött helyét.”
Lassan csordogáltak vissza a munkák, a feladatok, jött Torda szerepe a Győri Nemzeti Színházban, és vele további, kisebb felkérések. Egy nap aztán pár táncos kollégája felvetette, nézzék meg este együtt a Sztárban sztár aktuális élő show-ját, mert az nem semmi.
„Én pedig kérdeztem, az meg mi a fene, sosem hallottam róla. De ahogy belenéztem, azonnal tudtam: ez az. Ebben a műsorban kellene megmutatnom magam az országnak. Csakhogy oda sztárok kellettek, rólam pedig, huszonkilenc év ide vagy oda, a kutya sem tudta, ki vagyok. Csalódottan le is mondtam az egészről. Aztán jött a felhívás a Sztárban sztár leszek! második évadjára, abba már civileket kerestek… És innentől nyitott könyv, ami történt. Pedig elég szkeptikus voltam. Hittem magamban, de azt is tudtam, hogy itt főleg a fiatalok szavaznak, én meg itt állok negyvenhárom évesen, családapaként, mi a fenéért lelkesednének éppen értem?
Az Instagram-oldalamon volt összesen háromszázhúsz követőm, kevesebb, mint a sarki fűszeresnek. Kiderült, hogy a közösségi média és egyebek nélkül énekelgethetek én bárhogyan.
Elkezdtük hát építeni az Instagram-oldalamat, és pár hét alatt lett a háromszázhúszból tizenvalahányezer követő. De a győzelem eszembe sem jutott. Aztán, amikor a döntőben már csak hárman álltunk ott, akkor merült fel bennem először, hogy ezt az egészet meg is lehet nyerni…”
Mondja, hogy van valaki, aki nélkül ez mind nem jöhetett volna össze. A szép, tiszta arcú fiatal nő, aki már egy órája köröz a közelben türelmesen, hatalmas babakocsit tolva maga előtt.
„Kérdezgetik, miért csak most, negyvenen túl alapítottam családot. A válasz egyszerű: mert korábban nem találtam meg azt a nőt, akivel el tudtam volna képzelni az egész hátralévő életem. Bettivel csakis ezt tudom elképzelni. Több mint négy év együttlét után is szinte már visszataszítóan romantikusak vagyunk – nevet. – És hiszem, hogy ennek így is kell maradnia. Sosem szabad megszokássá, rutinná válnia annak a ténynek, hogy szeretjük egymást. Hogy egymáséi vagyunk végleg. Legalábbis remélem… És azt is remélem, hogy hamarosan vissza tudom neki adni azt a rengeteg támogatást, amit kaptam tőle a műsor alatt. Hogy levett szinte minden más terhet a vállamról, hogy teljes erővel és energiával mehessek előre az utamon. Csodás, tehetséges táncosként ő is megérdemelné ugyanezt, neki is legalább annyira lételeme a színpad, mint nekem. Most ezzel a győzelemmel és az ebből fakadó lehetőségekkel felvértezve talán nem kell majd úgy élnünk, mint az előző években. Talán már nem kell azzal számolnunk folyton, hogy ha meg akarunk élni valahogy, akkor mindig nekem kell elvállalnom munkákat, mert itthon egy férfi énekes szólista jóval többet keres, mint egy női táncos…
Szeretném azt mondani egy ponton: »Szerelmem, most te következel.«
Aztán, amikor jó sok év múlva már mindketten megelégedve mondjuk, hogy letettünk mindent az asztalra, ami bennünk volt, boldogan ülünk majd egy kis padon, és ráncos ujjainkat egymásba fonva bámuljuk a naplementét. Tudom, nyálasan hangzik, de így lesz.”
Kiemelt kép: TV2, Smagpix
