Hiraeth. Ízlelgetem az eddig sosem hallott, egyébként walesi szót, tetszik a hangzása, betalál a jelentése: honvágy az otthon után, ami már a múlté vagy talán nem is létezett. Egy pocsék, ennek ellenére kényszeresen végigolvasott könyvben találtam, ennek a kifejezésnek a megismerése adta számomra a „mű” egyetlen értékét.
Vasárnap délutánonként szokott hatalmába keríteni a melankólia, akkor szoktam elgondolkodni rajta, pontosabban marcangolni magam, vajon mitől otthon az otthon, meg tudtam-e teremteni kettőnknek az otthon érzését. Mit tudtam átvenni a gyerekkori otthon érzetből (hiraeth), és mi az, amit újonnan hoztam létre, mert utólag megállapítva hiányzott.
Legyen rend, tisztaság, a hűtőben étel, a konyha pultján gyümölcs, tiszta ágynemű, törülköző. A száradó ruhák illatozzanak, szóljon kellemes zene, és pompázzon virág az étkezőasztalon – ezt otthonról hozom, és talán nem is teszek hozzá semmi újat, eredetit.
Vasárnaponként viszont pont nem főzök, pedig az tenné fel az i-re a pontot, az én hiraethem alapkövetelménye volt ugyanis a vasárnapi „leves és második”.
Olvastam egy cikket, pont itt, a noklapja.hu-n, hogy a generációm milyen furcsa helyzetben van a tekintetben, hogy megrekedt két világ között. Már nem tudunk teljesen azonosulni a szülőktől hozott mintákkal, de nem tudunk egy teljesen más világot sem képviselni.
Ezért ragaszkodnék legalább a vasárnap délutánokhoz, ám mégsem tudom hozni a magam által elvárt szintet, így viszont nem érzem magam teljesen komfortosan. Még csak nem is azért, mert nem vasalok, pedig az én hiraethem vasárnap délutáni hangulatához az is hozzátartozott. Hajmosás előtt, egy egyáltalán nem bonyolult süti megsütése után egy szinte kellemes, semmiképpen nem megerőltető vasalás (anya), a kályhában ég a tűz (apa) – a vasalt ruha és a kályhán pöndörödő narancshéj együttes otthon illatát semmilyen illóolajjal nem tudom előidézni, a háttérben a tévéből szóló Kacsamesék dalt viszont bármikor elénekelem.
Apropó Walt Disney. Gyerekek hiányában értelmetlenné válik, ahogyan meggyőződésem, hogy sok helyütt a vasárnapi, közös, otthoni, hagyományos (ki ne felejtsek valami jelzőt) ebédet is a gyerekek, a család végett teszi az ember az asztalra. Hogy a levesestál köré gyűljenek mindannyian, hogy kialakulhasson a vita, ha véletlenül kevesebb a csirkemáj és szív, mint amennyi gyerekből van.

Hogy lehessen felállni százszor sóért, melegíteni, cseresznyebefőttet keresni, miközben egyszerre dől mindenkiből a szó, a tromf, az élmény.

Két ember esetében ez egy lehetetlen jelenet – legyen szó szentestéről vagy szimpla vasárnapi ebédről.
Ami után már „ér” lecsendesedni. Hiszen vasárnap délután az ember nem megy el otthonról, legfeljebb egy rövid sétára. Lélekben készül a hétfőre, olvasgat, estére pedig olyan filmet választ, ami megnevetteti, elandalítja, de semmiképpen nem izgatja fel – a teljes családot. Már nem tudom, hogy ez a hiraeth vélt vagy valós, hiszen nekem sem volt száz százalékig felhőtlen a gyerekkorom. De akarom hinni, hogy így néz ki egy nem melankolikus, hanem nevetős és reményteli vasárnap.
És ha ezt nem tudom létrehozni, el kellene engednem a régimódi vasárnapvágyamat, és új hagyományokat kialakítani kettőnkre, kettőnknek, két világ között megrekedve, de arccal előre, 2022 felé. Amibe beleférhetne mindennek pont az ellenkezője is, ha nem lenne annyira lehetetlenül erős bennem a nyolcvanas évek gyerekkora, a nosztalgia, a vágyakozás az után, ami valaha volt, és lehetne – a miénk.

Kiemelt kép: Getty Images/nőklapja.hu