Szakadt a jeges eső, élesen fújt a szél, olykor mennydörgött, villámlott, amolyan ítélet-idő volt. Kizártnak tartom, hogy most idejöjjön, de azért várom a Feneketlen-tó mellett, ahova megbeszéltük. Tudom, annyi baja van mostanában, még az hiányozna, hogy idejöjjön ilyenkor! Vagy mégis? Látom, amint kicsit meggörnyedve jön valaki bebugyolálva, bundában, sálban, kendőben, apró, jellegzetes lépteivel igyekszik szemben az elemekkel. Mégis eljött ebben a fertelemben! Elé sietek. Hát el tetszett jönni?
–          Amekkora marha vagyok! – jegyzi meg mogorván – A férjem is mondta, hogy ki ne mozduljak ebben a viharban, de mondtam, hogy már megbeszéltük mostanra. De ő ágált: „vár 5 percet az a (így!) f@sz, és ő is eliszkol!” De én erősködtem, hogy ez akkora (így!) f@sz, hogy képes két hétig itt várni, ha megbeszéltük. Rám is ezt mondta, és igaza volt! Mindegy!  Most már itt vagyok! Egy kávéra meghív azért?
–          Persze, persze! Csak zavaromban… Bocsánat…

Felragyog a nap!

Bemegyünk a Flamenco szálló halljába. Elkezdjük kihámozni a sok cucc közül, aztán ledobja magát az egyik öblös mély karosszékbe, és int, hogy a jobb oldalához üljek. Első világsikerű filmjének, a Körhintának az operatőre mondta neki még anno, hogy ez a jobbik oldala, és azóta is mindig úgy ügyeskedik, hogy innen látszódjék. Kicsit fészkelődik, ahogyan felenged, aztán látva szeppentségemet, kihívóan rám mosolyog.  Néhány másodperc… Évtizedekkel a Körhinta bemutatása után a francia miniszterelnököt megkérdezték, hogy mit jelent számára a mozi, és ő azt felelte, hogy még gyermekkorában látott valami filmet, már nem tudja, hogy mi volt a címe, hogy hol készült, kik szerepeltek benne, de volt benne egy angyali arc, aki ült a körhintán, nevetett, és azt ő soha nem fogja elfelejteni. Mint kiderült, ez volt a Körhintában az elsőfilmes Törőcsik Mari. Hat évtized elmúltával is ugyanezt a mosolyt látom. Felragyog a nap, megnyílik az ég, eltűnik a tél, tavasz suhan az életbe!

Ez a pajkos, huncut, komoly, bölcs, engesztelő, szigorú, komoly, játékos tekintet mintha a végtelenből jönne és a mindenségbe meredne, momentum az örökkévalóságból.

Korábban úgy éreztem, hogy mintha kicsit mindig játszana az életben, mintha nem találná egészen a helyét a világ csip-csup ügyei, álságosságai, fonákságai, durvaságai közepette, és mintha a színpadon, filmeken, szerepeiben élné kivételes nagyságrendű alakítások formájában hatalmas, szenvedélyes, vad, zabolátlan életét. Hamvas érzékiséggel a Körhintában, sebzett lélekkel vergődve az Édes Annában, elbűvölő ártatlansággal a Szent Péter esernyőjében, durcás érzékiséggel a Kölyökben, huncut öniróniával az Othello Gyulaházánban, elpusztíthatatlan életigenléssel, testetlen lobogással a Szerelemben, érzelmes pajkossággal a Macskajátékban, lobogva a Dérynében, vagy rezignált megbékéltséggel a Száz év magányban. Mind ő volt, a cseléd, a nagyasszony, a művésznő, a parasztlány, az anya, a feleség, a díva, a melós, a diáklány, az öregasszony. Mind hiteles volt, mert mindet megélte, és áthevítette valami eredendő, mélységes hit. Hit a szeretetben, az emberségben, valami belülről fakadó szépségben, igazságban. A legigazibb titka talán az, hogy zseniális szinten tud adni és fogadni is. Akadnak, akik vagy erre, vagy arra, akár a legmagasabb szinten is képesek, de alig ismertem olyat, akinek a lényében ilyen teljességében élt, létezett, hatott volna együtt a kettő. 

Az emberi hit erejének himnusza

–          Mari kedves, pár éven belül kétszer jött vissza súlyos válságból. Egyszer az orvosok is azt mondták, hogy reálisan nincs esély, és mindkétszer energikusabb, vitálisabb lett csodák-csodájára, mint volt korábban. Mi játszódhatott le Önben? Mi dönt ilyenkor? Mi lehet ez a fékeveszett élni akarás?
–          Azt hiszi, hogy tudom én ezt?! Amikor anno a Kútvölgyiben feküdtem eszméletlenül, valahogy érzékeltem egy beszélgetést. Mint utólag rekonstruálom, konzíliumot tartottak az ajtóban az orvosok. Úgy ítélték, hogy reménytelen a helyzetem, gyakorlatilag lemondtak az életemről, egy volt közülük, aki javasolt valamit, de a többiek leszavazták. Röviddel később kicsapódott az ajtó, és visszajött egy orvos, odajött az ágyamhoz, és azt mondta, hogy neki még volna egy vakmerő ötlete, de ehhez szüksége van a beleegyezésemre. Tudja, hogy eszméletlen vagyok, de kéri, valahogy jelezzek. És én vadul bólogatni kezdtem a fejemmel. Megcsinálták azt a speciális műtétet, és felépültem. Hogy mi történt? Sok minden kavarog még bennem. Annyi eljutott hozzám, többen is mondták, hogy nehogy feladjam! Hogy éreztem sok ember szeretetét, aggódását?

Hogy én hittem el, hogy még lehet dolgom az életben, éreztem meg, hogy az élet fontos dolog, hogy mindig, minden állapotban tudjuk magunkat mások számára hasznossá tenni.

Panaszkodunk folytonosan, ahogy panaszkodok én is, és nem vagyunk hajlandóak meglátni, hogy milyen pokoli életek vannak. Tettünk azért, hogy csak kicsit is különbek legyenek? Igazán odafigyelünk egymásra? Próbálunk eléggé egymásnak, ki-ki a maga módján, a maga lehetőségei szerint segíteni? Talán ezért is volt fontos visszajöjjek? Hátha van még valami dolgom? Mondja, felhúzná egy kicsit a kabátot a hátamra?
–          Persze!
–          Fázom gyakran. Anyukám is fázós lett öregségére. Nővéremmel ugrattuk is, amikor újabb és újabb rétegeket terített magára, hogy „Mama, nem kéne még a plédbe is belebújjál?!”,  Ő meg hamiskásan mosolygott, és mondta, hogy majd megtudjátok ti is, ha nyolcvanon felül lesztek! Hát én csak idén leszek 80, de mindent pontosan értek, amit mondott, gondolt, tett az anyukám! Megtudtam! De persze volt, amit soha nem tudtam. Nem tudtam például olyan csodálatos anya lenni, mint Ő. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy mi lehetett az, amivel egész életünkre biztonságot adott nekünk? Azt mondta, hogy „mindig voltam nektek!” Tökéletesen fogalmazta meg a tökéleteset. Mindig volt nekünk, és maradt… Hét gyereket szült. Az első halva jött világra, de abban az időkben nem voltak ilyen félénkek az emberek, rögtön belevágtak, és jött a nővérem, aztán én, majd a húgom, és folyamatosan a többiek. Hatan voltunk testvérek. Hihetetlen egy ember volt az anyám! 84 évesen még kiutazott egy fél évre Ausztráliába az egyik testvéremhez, aztán úgy jött vissza, hogy a repülőgép személyzete szinte csak vele foglalkozott. Lesték a gondolatait. Megérkezett, és másnap reggel már ment ki a kertbe dolgozni! Még 90 évesen is bejárt Rákosszentmihályról a belvárosba túróért. A Kígyó utcában volt a Mézes Mackó, és ott mindig félretettek neki a legjobb fajtából, csak neki. Erre büszke volt. De mindenhol mindenkit elvarázsolt. 94 évesen halt meg, de az utolsó hétig teljesen fitt volt fizikailag és szellemileg… Csodálatos vitalitás, élni-akarás volt benne…

Törőcsik Mari a Magyar Rádió stúdiójában 1984-ben. (Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan)

–          … ugyanez van Önben is! Fel voltam készülve, hogy egy töpörödött anyókával fogok most találkozni, és erre belibeg egy csodálatos, elbűvölő csaj, aki beragyogja az egész helyiséget…
–          Beszél nekem itt mindenféle bolondságokat! Korábban még talán bolondíthatott is, de amióta megműtötték a szememet, látom is magamat a tükörben! Sok illúzióm nem volt, de ahhoz képest is elrémültem. Ennyi ránc nincs is a világon, mint amennyi itt-ott-amott szabdalja az arcomat!
–          Lárifári! Azzal, vagy anélkül, változatlanul varázslatos!
–          Csudát! Rigolyás vén csoroszlya lettem! Soha nem voltam szép… lehet, hogy a lábaim jól voltak, de egyébként semmi különös. Soha nem fordult velem elő, hogy fiúk utánam néztek vagy fütyültek volna az után. Szürke voltam…
–          … aztán bekerült a színi világba, és az összes nőhódító sztár Önbe lett szerelmes…
–          Nem is mindig voltam elutasító… Ez igaz… Játék is volt… De mi a csudát akar most egy vénasszonytól?
–          Mit? Azért látom a színházban, hogy László Zsolttól Stohl Andrisig az összes hősszerelmes ott nyüzsög Ön körül változatlanul… Körüludvarolják, Ön pedig csak évődik
–          Mit csináljak már ezekkel? Mondja! Igen, volt, amikor szerettem hódítani, de ezen régen túl vagyok. A családom érdekel csak és a munkám. Minden odaköt. Ezek az örömeim, a büszkeségeim. Egy-egy előadás, egy-egy film. A Déryné. Ez a film 1976-ban megkapta a filmvilág egyik legrangosabb kitüntetését, a cannes-i Arany Pálmát. A nagy amerikai író, Tennessee Williams volt a zsűri elnöke, és ő a film megnézése után kijelentette, hogy ezek után alaposan meg kell kérdőjeleznie eddigi munkásságát, mert mindeddig szkeptikus volt az emberi hit erejével szemben, itt, a filmben viszont az emberi hit erejének himnuszával szembesülhetett! Egy kivételes ember kivételes szavai voltak ezek. A történet teljességéhez tartozik, hogy amikor a nagydíjjal jöttem haza Cannes-ból, a repülőn észrevettem, hogy a mellettem ülő és az újságjában elmélyedni látszó úr egyre sűrűbben bámul felém. Egyszer csak hozzám fordult: Mari Törőcsik?!? Mert az újságban látott kép alapján felismerni vélt, de nem hitte el, hogy neki ilyen szerencséje lehet, hogy ott ül mellette az, akiről ő annyi méltatást olvasott. Sőt, még arra is megkért, hogy a leszállás után hadd álljon mögém, hogy látható legyen a fotókon, meg a megérkezésemről készülő filmeken! Kezdetben próbáltam csitítani lelkesedését, hogy nem biztos, hogy akkora felhajtás lesz az érkezésem, mint elképzeli, de ő nem tudta elképzelni, hogy ne delegáció fogadjon a díj után. Nos, megérkeztünk, akkor még volt terasz a repülőtéren, és onnan Maár Gyula integetett, nyakában a két éves Teréz lányom, mellette pedig Garas Dezső állt egy kókadozó virággal…

Kiemelt kép: Kotnyek Antal / Fortepan