A húszas éveimben egy barátnőm nyomta a kezembe Liv Ullmann Változások című könyvét azzal, hogy muszáj elolvasnom. Akkoriban nagyjából annyit tudtam Liv Ullmannról, hogy egy nagyon szép skandináv színésznő, de egy filmjét sem láttam, és fogalmam sem volt róla, hogy könyvet is írt. Azóta beszereztem egy saját, 1985-ös viharvert példányt az önéletrajzi kötetből és kincsként őrzöm, újra meg újra előveszem. Legutóbb akkor mélyedtem el benne újfent, amikor elolvastam Liv Ullmann lányának, Linn Ullmannak a szintén önéletrajzi könyvét, amely a gyerek szemszögéből árnyalja azt az anya-képet, amelyet Liv Ullmann a Változásokban festett magáról.
Az „asszonybűvölő”
Ha Liv Ullmann kerül szóba, automatikusan felvillan Ingmar Bergman neve is, aki szakmailag és a magánéletben is a legfontosabb férfi volt számára. Összesen tíz filmet készítettek együtt, egymás iránti szakmai csodálatuk és tiszteletük a magánéleti fordulatok ellenére mindvégig megmaradt. A norvég színésznő 25 évesen szeretett bele az akkor 46 éves svéd rendezőbe, ekkor mindketten mással éltek házasságban. Bergman (aki csak névrokona Ingrid Bergmannak) ekkor a negyedik feleségével élt együtt, és már nyolc gyereke volt a korábbi kapcsolataiból. Elsöprő, de rövid szerelem volt az övék: összesen öt évig voltak együtt, és soha nem házasodtak össze. (Liv Ullmann rossz néven vette, hogy éppen ő került a negyedik és az ötödik feleség közé. Mert így mi is volt ő: a négy és feledik?). Kapcsolatukból 1966-ban egy kislány született, Karin Beate Ullmann, akit mindig is Linn-nek hívtak.
Ingmar Bergman és Liv Ullmann egy olaszországi sajtótájékoztatón 1968. február 27-én (Fotó: Keystone/Hulton Archive/Getty Images)
Szerepek fogságában
Linn hároméves volt, amikor szülei szakítottak, onnantól Liv Ullmann tulajdonképpen egyedül nevelte (a kislány nyaranta 6 hetet töltött Bergmannál). A színésznő 38 éves volt, amikor megjelent a Változások:
a könyvben őszintén beszél arról a folyamatos kötéltáncról, amelyet a hivatás, az anyaság és a háztartási teendők összeegyeztetése jelentett, és ami állandó önmarcangolással és lelkiismeretfurdalással járt.
„Hogy elismerjenek, ahhoz fánkot kellene sütnöm és házi kenyeret dagasztanom, és ápolt, frissen takarított szobákba kalauzolnom a vendégeket” – írja keserűen. Úgy érezte, a világ szemében folyamatosan elbukik, amiért a munkáját előbbre helyezi a klasszikus női feladatoknál.
Nem volt könnyű helyzetben, amikor egyedül maradt egy kicsi gyerekkel éppen a színészi karrierje beindulásakor. Bergmantól nem sok segítségre számíthatott, sem anyagilag (Bergman négy exfeleségnek fizetett asszonytartást), sem gyereknevelési szempontból (a rendező a világtól elvonultan élt Fårö szigetén). A könyvben nyíltan nehezményezi, mennyire más egy nő megítélése, mint egy férfié, ha karrierről és gyereknevelésről van szó: „A gázsi elbírálásánál ugyanazt az összeget kértem, mint egy férfi kollégám. Habár mindketten ugyanannyi évet töltöttünk a színháznál, azt mondták, neki több jár, mert ő családot tart el. Én a gyerekemmel, az otthonommal és a különféle kötelezettségeimmel nem tartozom ebbe a kategóriába. Mert nő vagyok. A családomnak én vagyok a kenyérkeresője, és vele ellentétben nincs ingyen házvezetőnőm egy hitves személyében.”
Nőiség és vágyakozás
Liv Ullmann egyedülálló anyaként nem volt hajlandó lemondani a vágyairól és nőiségének megéléséről. Sok férfiügye volt, szeretett szórakozni és az oslói szürkeséget jól esett felváltania a kaliforniai napsütéssel. Bár folyton nyomasztotta a társadalmilag elvárt női viselkedés mítosza, nem tudott és igazából nem is akart annak megfelelni. Így ír erről: „Vannak barátnőim, akik egész éven át soha ki nem mozdultak este hazulról, mert halálosan kimerültek a kettős műszaktól, aztán a rohanás, hogy betartsák a határidőket, a rossz lelkiismeret és az alváshiány. A gyerekükhöz fűződő kapcsolaton kívül minden más emberi kapcsolat iránti igényüket elnapolták, egy bizonytalan jövőbeli időpontra halasztották, amikor végre alhatnak, pihenhetnek, és egy napot talán egészen maguknak szentelhetnek.” Liv Ullmann a „bizonytalan jövőbeli időpont” helyett az „itt és most”-ot választotta.
„Normális emberek nem száguldoznak ilyen lázasan a világban, mint én”
Eleve nem könnyű az egyedülálló szülő élete, de Liv Ullmann ezt az extremitásig fokozta azzal, hogy kontinensek között ugrált a különböző munkái miatt. Norvégiában laktak Linn-nel, de gyakran az Egyesült Államokba szólította egy feladat, ezért rengeteget ingázott. Volt olyan hónap, amikor háromszor volt Los Angelesben, közben egy színdarabban játszott Norvégiában és elkezdett egy filmet forgatni Svédországban.
Nem egyszer egy hollywoodi munkanap és húszórás repülőút után, a bőröndjeit cipelve holtfáradtan esett be az oslói színház esti előadására, ahol 3 órán át volt a színpadon Ibsen Nórájának címszerepében.
A hosszabb távolmaradások alatt furdalta a lelkiismeret az otthon hagyott Linn miatt, ajándékokat vásárolt neki és fogadkozott, hogy rengeteg közös programot csinálnak majd, amikor hazatér. „Néhány napig csak egymáséi leszünk; amíg a lelkiismeretem el nem kezd szorongatni a megválaszolatlan levelek és elintézetlen ügyek miatt. És egy idő múlva ismét a hivatását gyakorló nő leszek; színpadon vagy kamera előtt fogok állni, tárgyalni fogok ezzel-azzal, és közben őrá gondolok, aki otthon maradt. Akit – úgy tűnik – mindig cserbenhagyok, mert nem tudok megoldást, hogyan köthetném össze az ő gyereklétét az én felnőttéletemmel” – írja könyvében.
Liv és Linn Ullmann a 49. Oscar-díjátadón 1977-ben a Los Angeles-i Dorothy Chandler Pavillionban (Fotó: Ron Galella via Getty Images)
Home office gyerekkel
Kész csoda, hogy egyáltalán elkészült a Változások. Már az is nagyon jellemző Liv Ullmannra, ahogy elvállalta a könyv megírását. Éppen szerződés nélkül volt, amikor felhívta egy újságíró, és érdeklődött, hogy mit csinál éppen. Nem merte bevallani, hogy nincs munkája – már maga előtt látta a címlapokat: „Egy karrier vége” –, ezért merészen közölte, hogy könyvet ír. Innentől mindenki a könyvről érdeklődött, kénytelen volt tehát írni egyet. A könyv ettől kezdve kényszerű kötelezettség lett, amelynek megírása lehetetlennek tűnő vállalkozásnak tűnt egy kisgyerek és az időközben beeső egyéb munkák mellett. (Mindez a szöveg minőségén egyáltalán nem látszik, élmény olvasni.)
„Nem fogom már megtanulni, hogy nemet mondjak. Ez az örökös félelem, ha a telefon cseng; lehet, hogy a kiadóm, aki szemrehányást tesz, mert még mindig semmit nem látott a kéziratból? Talán az ügynököm, aki Kaliforniában üdül, és tudni szeretné, mi a fenét csinálok én Norvégiában? Esetleg a rendezőm, aki közli, hogy a Nórával turnéra megyünk? Ezenkívül itt van Linn, a mama, a nővérem és a barátaim, meg ez, meg az, és olyan fáradt vagyok, hogy semmi mást nem akarok, csak leülni és ordítani” – emlékszik vissza a színésznő erre az időszakra. Sokszor egyszerűen kihúzta a telefont, és ha továbbra is kicsengett, mert rosszul szerelte ki, berakta egy szekrénybe.
Mindenkinek megfelelni
Liv Ullmann ellentétes erők vonzásában igyekezett helyt állni. Amíg együtt voltak Bergmannal, a férfi kisajátító követelőzése és kislánya ellátása között őrlődött: „Voltak napjaim, amikor csupa lelkifurdalásból mindkettejük lábtörlője lettem. Ingmarnak, aki a dolgozószobában ült, és csak magának akart engem. És a kicsinek, aki még járni is alig tudott, és a ház másik végében engem követelt zokogva. Rossz lelkiismerettel rohantam egyiktől a másikhoz.”
Egész életében nagyon sokat foglalkozott azzal, hogy mások mit gondolnak róla, és igyekezett mindenkinek megfelelni. Bármelyik szerepében is volt éppen, azt minden porcikájával átélte.
Amikor Linn-nel volt, kicsit ő is átváltozott gyerekké: együtt bicikliztek, futkároztak, táncoltak, az ágy közepén ettek olyan ételeket, amiket egy rendes szülő sosem adna vacsorára. Összebújva aludtak és az élet nagy kérdéseiről beszélgettek.
Ilyenkor minden idillinek tűnt, amíg el nem ment újra, Linnt magára hagyva. „Tudom, hogy a méltánytalanságot, amit elkövettem ellene, soha nem tehetem jóvá. Azokat a döntéseket, melyek nem az ő javát szolgálták. És egyetlen olyan alkalmat sem, amikor mások gondozására bíztam” – vallja be a könyvben, amelynek legvégén egy Linnhez írt megható levél található: ebben megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, és feloldozást kér.
Az érem másik oldala
Hogyan élte meg mindezt Linn? Kiderül A nyugtalanok című könyvéből. Eredetileg az apjával akartak egy közös könyvet írni az öregedésről: Linn magnóra vette a beszélgetéseiket. Sajnos csak hat felvétel készülhetett el, Bergman 2007-ben, 89 évesen meghalt. Linn évekig nem foglalkozott a felvételekkel, eltűntnek hitte őket, aztán amikor megtalálta, hozzálátott, hogy egyedül írja meg a könyvet, amelyben megidézi szülei szerelmét, saját gyerekkorát és felnőtté válását, valamint bensőséges kapcsolatát idős apjával.
A nyugtalanok elsősorban apjának, Ingmar Bergmannak állít emléket, de egyben választ is jelent anyja könyvére: megismerhetjük belőle a gyerek nézőpontját.
Két külön élet
Már a könyv legelején világossá válik Linn gyerekkori alapélménye: „Én anyám gyereke voltam, és apám gyereke voltam, de nem voltam a közös gyerekük, sosem voltunk hárman; hiába lapozom át ezt a nagy halom fényképet itt az asztalon előttem, olyan képet, amelyen mindhárman szerepelnénk, nem találok. Anyám és apám és én. Az a konstelláció nem létezik”.
Linnt az anyja nevelte, leszámítva egy pár hetes nyári időszakot, amelyet minden évben apja házában töltött Fårö szigetén, az ötödik feleséggel, Ingriddel és néhány féltestvérével a sokból. Teljesen más volt a két élet, és a kislány mindkettőhöz igyekezett alkalmazkodni. Az apjánál –részben Bergman szigorúsága és Ingrid következetessége miatt – szabályok voltak, rend és pontosság. Az anyjánál éppen ellenkezőleg: lazaság, kiszámíthatatlanság és bizonytalanság. Így ír erről: „A szabályok olyan ábécét alkotnak, amit már azelőtt megtanul, hogy tudná az igazi ábécét –A az A, és B az B, kérdeznie sem kell, a Z az mindig ugyanaz a Z, a kislány tudja, mi a Z, és ritkán haragítja magára az apját. …Anya ábécéje folyton változik, a kislány képtelen megtanulni, bármennyire igyekszik is. Az A hirtelen L-lé változhat. Érthetetlenül. Az A, ami A volt, átváltozik, L, X vagy U lesz belőle”. Nem nehéz kitalálni, hogy Linn nagyon nehezen viselte anyja szeszélyes világát.
Szigetemberek
Apja házában nagyon sok szabály volt, de ezek segítettek Linn-nek eligazodni. Bergman a dolgozószobában írt, és semmi szín alatt nem volt szabad megzavarni. Minden este 6-kor vacsora. A legnagyobb bűn: a késés. A második legnagyobb bűn: hozzányúlni a filmvetítőgéphez. Kisebb bűnök: zajt csapni a délutáni pihenőidőben, nyitva hagyni a ház ajtóit, huzatban ülni. Ezt leszámítva a sziget igazi paradicsom volt a kisgyereknek: növények, állatok, titkos kalandok, úszómedence, Ingrid finom házi kosztja, közös filmnézések és beszélgetések az apjával.
„Amikor az egyik bébiszitter beköltözik, a másik kiköltözik”
Fårö nyugalmához képest az anyjával töltött időszak kaotikus volt. Amikor az anyja elutazott, Linn az anyai nagymamájához ment, vagy ha ő nem ért rá, bébiszitter költözött be a lakásukba, hogy vigyázzon rá. A kislány nagyon nehezen viselte, hogy jönnek-mennek az életében a dadusok. „Vékony vagyok, szőke, balettórára járok, szépen mosolygok, és nem akarok több bébiszittert, azt akarom, hogy minden bébiszitter betegedjen meg, haljon meg, vagy kapjon állást másutt, például Ausztráliában, annál távolabb már nincs semmi. Azt akarom, hogy anya jöjjön haza, gondoskodjon rólam, és soha többé ne utazzon el” – írja.
A színésznő mindig előre megbeszélt időpontban telefonált haza a külföldi útjairól, és Linn számára ezek a telefonok jelentettek mindent.
Ha a megbeszélt időpontban nem csöngött a telefon, Linn teljesen kivetkőzött önmagából, hisztérikusan üvölteni kezdett, mert rettegett, hogy az anyjával történt valami. Attól félt, hogy meghalt, és ez a gondolat elviselhetetlen volt számára.
Szívet tépő olvasni azokat az emlékeket, amelyek anyja megbízhatatlanságáról és Linn emiatt érzett kétségbeeséséről szólnak.
Hiány, magány, lázadás
„Anya útitervét mindenhova magammal hurcoltam, a géppel írott papírlap tele lett pacákkal; elmosódott időpontok és helyszínek, városok és szállodák. Szinte kívülről fújtam a napirendjét és a telefonszámok némelyikét is, ezeket azonban nem volt szabad felhívnom, mert a nemzetközi hívás nagyon sokba kerül. Napközben a papírt az iskolatáskámban, a matekkönyvben őriztem, este az éjjeliszekrényen, a kakaós bögre alatt…. Minél tovább van távol anya, annál sűrűbbek a kakaókörök a papíron, olyanok, akár az évgyűrűk” – írja A nyugtalanokban.
Mindennél jobban szerette az anyját. Apjával minden nyáron fájdalmas búcsút vettek egymástól, jók voltak búcsúzkodásban. Anyjával egész más volt a búcsú. Ezt írja: „Olyankor a kislány torkaszakadtából ordít, anya szorosan magához öleli, ne sírj, hiszen már nagylány vagy, ne sírj, anya megöleli, majd körülnéz, próbálja lefejteni magáról a kislány karjait. Vajon ki látja? Anya mindig figyel arra, hogy mások mit látnak, mit gondolnak”.
Linn 12 éves volt, amikor New Yorkba költöztek. Liv Manhattan közepén lakott és egy Broadway-musical főszerepére készült, Linn pedig egy kisvárosban maradt, kétórányi autóútra New Yorktól. Anyja ingázott a két helyszín között, de Linnről alapvetően két bébiszitter gondoskodott: reggel útnak indították, enni adtak neki, segítettek a leckeírásban, elkísérték a New York-i balettiskolába, majd vissza a kisvárosba, este pedig lefektették. A kamaszodó lány utálta ezt a helyzetet és nagyon szenvedett anyja döntéseitől, egyre többet harcoltak egymással. Nem szeretett gyerek lenni, minél hamarabb fel akart nőni. Lázadt, veszélyes kalandokba keveredett és hamar elkezdte a saját életét élni.
A lány révbe ért
Linn sikeres irodalomkritikus, újságíró és író lett, a kortárs skandináv irodalom egyik legnevesebb alkotója. Nagy sikerű regényei (Mielőtt elalszol, Stella zuhan, Kegyelem, Áldott gyermek, Szemem fénye) magyarul is megjelentek, kötetei több, mint harminc nyelven olvashatóak. A nyugtalanok Norvégiában bestseller lett, számos díjra jelölték, a norvég rádió irodalmi díját el is nyerte. Linn Oslóban él második férjével, az elismert norvég íróval, Niels Fredrik Dahllal. Első házasságából született fia rendező, Dahllal közös lánya még iskolás.
„Nem volt rossz gyerekkorom. A legtöbb ember szét van szakadva, így vagy úgy. Bizonytalannak és sebezhetőnek érzik magukat. Mindannyiunknak megvannak a maga sebei. Ez együtt jár az emberi léttel. A gyerekkorunkban előbb vagy utóbb be kell látnunk, hogy alapvetően egyedül vagyunk, egy nap meghalunk, a szüleink nem tökéletesek és ők is félnek. Előbb vagy utóbb összetörik a szívünk. Előbb vagy utóbb szerelmesek leszünk és meglátjuk az élet által kínált összes lehetőséget. A jó és a rossz is nagyon fiatal korban kezdődik. És ki mondta, hogy az az élet célja, hogy egyfolytában boldogok legyünk?” – nyilatkozta 2016-ban a Scandinavian Traveler magazinnak a könyv kapcsán.
Tavaly december 16-án, Liv Ullmann születésnapján tette ki Linn ezt a fotót az Instagramra, amelyen anyjával és lányával, Hannával látható: „A nők három generációja ünnepli a legidősebb 83. születésnapját. Boldog születésnapot, mama!”
Kiemelt kép forrása: Getty Images
