Az elmúlt két év elszigeteltségben töltött időszakának hullámvölgyei alatt sokszor éreztük, hogy képtelenek vagyunk akár csak egy perccel is több időt tölteni a lakásban és távol lenni a szeretteinktől, máskor hálával gondoltunk az így felszabadult órákra, amiket a munkahelyünk és otthonunk közötti ingázás híján spóroltunk meg.  Akárhogy is, a korlátozások enyhülésével lassan visszaáll a régi rend, de nem csak a hónapokig mellőzött családtagjainkkal és barátinkkal találkozhatunk újra, ismét mindennapjaink részévé válnak a reggeli dugóban araszoló, zsúfolt buszok, a személyes ügyintézés, a munkahelyi meetingek. 

A pandémia előtti kerékvágásba nem olyan egyszerű visszazökkenni, mint hittük. Régóta vágytunk embertársaink közelségére, de úgy fest, mégsem tudjuk maradéktalanul élvezni a ránk szakadt szabadságot. Sokan kényelmetlenül érezzük magunkat tömegben, szorongunk a társas összejöveteleken, a munkatársaink között, és mintha a baráti beszélgetések sem folynának olyan fesztelenül.

A szorongást fokozza a szomszédos háborús helyzet, a fejünk felett lebegő gazdasági válság, a közösségi médiában egymásnak feszülő indulatok is.

Nem csoda hát, hogy kevésbé vágyunk emberek közé, holott a társas kapcsolatok megtartó erejére most igazán nagy szükségünk lenne. „Az edzés hiányában nemcsak az izmaink tudnak veszíteni a rugalmasságukból – mutat rá Makai Míra, pszichológus. – Ebben a két évben a szociális izomzatunk is veszített a teherbírásából szimplán azért, mert nem voltunk kitéve társas helyzeteknek, mi több, tiltották őket.”

Katonákkal, űrhajósokkal és fegyencekkel végzett kísérletek bizonyítják, hogy a hosszú távú szociális elszigeteltség hatására az egykor mindennapinak tűnő társas szituációk szorongást válthatnak ki belőlünk. Mindehhez hozzájárul a járvány miatt belénk ivódott félelem: ugyan végre társaságba járhatunk és levehetjük a maszkot, kétkedve fogadjuk, hogy a vírus, ami hosszú hónapokig rettegésben tartott minket, többé nem árthat nekünk. De vajon mit kell tennünk, hogy visszaszokjunk az emberekkel népesült hétköznapokba? Hogyan tanulhatjuk újra a társas kapcsolatok működését? 

Bezárkózni tilos!

Vannak olyan reggelek, amikor legszívesebben a fejünkre húznánk a takarót, és hagynánk, hogy a világot működtető fogaskerekek nélkülünk forogjanak tovább, mert már a ránk váró üzleti találkozó, szülői értekezlet vagy baráti kávézás gondolatára is gombóc nő a torkunkban, de ez mégsem jelenti azt, hogy többé ne vágynánk társaságra.

Az evolúció úgy formált bennünket, embereket, hogy mindannyiunknak legyen igénye a társas érintkezésre – kisebb-nagyobb mértékben. Valaha a túlélésünk múlt ezen az igényen, hiszen ha úgy döntöttünk, hogy magányos farkasként boldogulunk, jobban ki voltunk téve az éhhalálnak vagy a ragadozók éles fogainak, mint a csoportban élő fajtánk béliek.

Az egyedüllétet ma sem vehetjük félvállról, hiszen a tartós magánytól dühösnek, fáradtnak, ingerlékenynek vagy szomorúnak érezhetjük magunkat. Ezek az érzelmi reakciók utalhatnak arra, hogy eljött az ideje nyitni a külvilág felé.

Az önkéntes magány nem megoldás (Fotó: Getty Images)

Nem vagy egyedül

„Egyedül nekem okoz nehézséget, hogy másokkal találkozzam? Csak én feszengek társaságban? Velem van a baj, mert nem vágyom emberek közé?” – törhetjük a fejünket, főként, ha jó ideig nem akadt senki, aki válaszokkal szolgálhatott volna. Tudunk kell, hogy ezek a kérdések sokakat foglalkoztatnak.

A társas érintkezés miatt érzett szorongás nem egyéni tapasztalat, mindenkit érint, aki a járvány miatt bizonyos időre mellőzni kényszerült az emberi kapcsolatokat.

Mindaddig, amíg magunkban tartjuk a kételyeinket, nem fogunk választ kapni a bennünket emésztő kérdésekre, azonban ha beszélünk róluk, hamar megérthetjük, hogy mások is hasonló cipőben járnak, ráadásul a félelmeink megfoghatóbbá válnak, veszítenek az erejükből. Nem vagyunk egyedül az összezavarodottságukkal, a szorongásainkkal a nyitás után sem, és ha erre rájövünk, közösen tudunk dolgozni a problémák megoldásán, baráti vagy akár munkahelyi környezetben.

Nevess!

A nevetésnek gyógyító ereje van, szokták mondani. Ha kibeszéljünk a nehézségeinket, nemcsak könnyebbé válik a teher, megeshet, hogy humorral tudunk hozzájuk viszonyulni. 

„Lehet, hogy összenevetünk a barátnőnkkel, amikor felismerjük, hogy régen végigbuliztuk a hétvégét, most meg annak örülünk, ha otthon kakaózgathatunk. A humor, a nevetés stresszoldó hatású, és ha ehhez még közösségi élmény is társul, a szociális kapcsolatainkat is építeni fogja” – mondja Míra.

A szünet gomb

Szerencsére az életünk számtalan területén a kezünkben tarthatjuk a gyeplőt, vagyis bármikor dönthetünk úgy, hogy megnyomjuk azt a bizonyos szünet gombot. „Nem önzés felállítani a saját határainkat és kommunikálni őket mások felé” – szögezi le Míra, aki azt tanácsolja, hogy ha szükségünk van pár perc magányra egy társas összejövetel kellős közepén – legyen szó egy baráti találkozóról vagy egy csapatépítő tréningről –, nyugodtan vonuljunk el egy csendes helyiségbe vagy szívjunk friss levegőt. Abban az esetben, ha mégsem tudunk vagy szeretnénk kivonulni a szituációból anélkül, hogy feltűnne a hiányunk, bátran osszuk meg az érzéseiket, beszéljünk az igényeinkről. „Mondjuk el, hogy szükségünk van arra, hogy egy kicsit kiszakadjunk a társaságból, mert teljesen elszoktunk attól, hogy órákat töltünk másokkal, hogy hamarosan visszatérünk, és onnan tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Saját magunkról és az igényeinkről kommunikálunk, erre senki sem fog rosszul reagálni” – teszi hozzá a szakember.

Nem kínos szünetet tartani (Fotó: Getty Images)

Vissza az irodába?!

Persze nem mindig és mindenhol tehetjük meg, hogy fél órára magunkra zárjuk az ajtót vagy a környékbéli háztömbök között bóklászva kiszellőztetjük a fejünket. A munkahelyi környezet hol szigorúbb, hol lazább szabályai nem feltétlenül adnak lehetőséget a kiszakadásra vagy a fokozatos visszaszokásra, de Míra úgy gondolja, ebben az esetben is a nyílt és őszinte kommunikáció a kulcs. „Nyilván egy vezetőnek is vannak keretei, valószínűleg nem fogja azt mondani a főnükünk, hogy soha többé nem kell bejönnünk dolgozni, ha nincs kedvünk, de kereshetünk egy közös nevezőt. Elmondhatjuk, hogy mik a félelmeink, az elakadásinak, megkérdezhetjük, hogy milyen keretek között mozoghatunk, tudunk-e kompromisszumot kötni. A vezetőnek is érdeke, hogy megoldódjanak ezek a problémák, mert ahogy mondani szokás, a nap végén a kiegyensúlyozott, boldog munkavállaló lesz produktív.”

Elvárás: maraton helyett Cooper

„Nem várhatjuk el magunktól, hogy úgy folytassuk az életünket, mintha az elmúlt két év meg sem történt volna. Az olyan lenne, mintha bevállalnánk egy maratont, pedig utoljára a középiskolában futottunk – fogalmazza meg a pszichológus. – Belekényszeríthetjük magunkat, de könnyen lehet, hogy a harmadik kilométeren összeesünk. Nincs azzal semmi gond, ha most csak egy laza Coopert tudunk lefutni.” Hiába szeretnénk úgy tenni, mintha minden visszaállt volna a régi kerékvágásba, érezzük, hogy bizonyos dolgok igenis megváltoztak. A vírus továbbra sem tűnt el, és talán nem is fog teljesen; hozzászoktunk, hogy fokozottan figyelünk az egészségünkre, hogy ennek érdekében megtartjuk a másfél méter távolságot; arról nem beszélve, hogy komoly mentális és fizikai terheket cipelhettünk és cipelhetünk még mindig. Szembe kell nézünk azzal, hogy nemcsak a világ működése változott meg – a miénk is.

„Ha szeretnénk alkalmazkodni ehhez az megváltozott helyzethez, mindenekelőtt attól az irreális elvárástól kell megszabadulnunk, hogy mindennek olyannak kell lennie, amilyen volt, mert nem lesz olyan. Minél előbb megbarátkozunk ezzel, annál könnyebben, gyorsabban tudunk új normákat kialakítani, hiszen most tanuljuk meg, hogy hogyan kell a covid után élni. Ha ezt megértjük, a mostani életünket már nem ahhoz akarjuk hasonlítani, ami egykor volt, és így kevésbé lesz feszítő ez az új szituáció.”

A „szociális izomzatunknak” is szüksége van rá, hogy bemelegedjen (Fotó: Getty Images)

Fő a fokozatosság

Míra szerint ahelyett, hogy átmenet nélkül arra kényszerítenénk magunkat, hogy vígan manőverezzünk végig a boltok zsúfolt sorai között, vagy szálljunk fel egy levegőtlen buszra a csúcsforgalomban, legyünk türelmesek, és fokozatosan szoktassuk vissza magunkat az országban élő, majd’ tíz millió ember közé.

A covid elején az ország egyik napról a másikra zárt be. Ebből a szempontból most egy kicsit könnyebb a dolgunk, van terünk és időnk rá, hogy szisztematikusan változtassunk, nem kell azonnal visszaállnunk a megszokott kerékvágásba. Rajtunk áll, hogy elmegyünk-e egy tömött moziba, vagy inkább egy művész moziba látogatunk el, mert ott csak öten ülnek rajtunk kívül, nem százöten. Dönthetünk úgy, hogy csak két megállót utazunk a villamossal, kettőt pedig lesétálunk, mert most csak ennyit bírtunk a tömegből. Érdemes eleinte olyan helyzetek elé állítani magunkat, amik a komfortzónánkon belül vannak, amikben a kezünkben van a kontroll, a saját igényeinkhez igazodnak és bármikor kiléphetünk belőlük. Szervezzünk olyan programot, ami feltölt bennünket, a legközelebbi barátainkkal fussunk össze, és tervezzük a találkozókat előre meghatározott hosszúságúra. „Mondjuk nyugodtan, hogy nekünk most húsz perc kávézás esett jól, és tudjuk, nem baj, ha csak ennyi esett jól” – tanácsolja Míra.

Kiemelt kép: Getty Images