„Minek menjek választani? Úgysem történik semmi – mondta idősödő ismerősöm, akivel vidéken, a kapujában állva beszélgettünk. – Mi kisemberek vagyunk, nem számít a szavunk. Nem hallják meg a politikusok. Úgyis csak mind lop, bárki kerüljön is hatalomra.”
Egyre nehezebben hallgattam a politikaelméleti fejtegetést. Inkább felszedtem a kapu előtt egy eldobott, üres cigis dobozt, és belehajítottam a másfél méterre álló kukába. „Hát én azt ugyan föl nem szedem! – kommentálta az ismerős a körülbelül két másodperces, és három kalóriát elégető mozdulatomat. – Az a közmunkások dolga…”
Itt szakadt el bennem a cérna, ledőlt a pszichés gát, és elmondtam neki a következőket: szerintem

ha mindenki a saját portája előtt is sepregetne, akkor bizony egészen máshogy nézne ki a kisváros.

Szemmel láthatóan a közmunkások kevesen vannak arra, hogy felszedjenek mindent a földről. Lehet, hogy ő, személyesen jogilag nem tartozik azzal, hogy felszedje a szemetet a kerítés elől, de a polgári öntudatnak az is a része, hogy az ember tisztán tartja a környezetét – meg a fejét is, odabent. 

A sepregetési kör után kis államelméleti fejtegetés következett. Az első ókori államok azért jöttek létre, hogy megszervezzék az öntözést. (Mellékszál, de érdekes párhuzam, hogy a szicíliai maffia is a vízelosztás miatt alakult meg.) Az életük a mezőgazdaságra épült, ám a csatornarendszerek és a gátak kialakítását, karbantartását kisebb embercsoportok nem tudták megszervezni. Ezért jött létre az állam, hogy ezt a hatalmas feladatot levegye az egyének válláról, és – közmegegyezés alapján – működtesse azokat.

A mai, modern államok is ezért vannak. Tehát leginkább azért, hogy megszervezzék a közvilágítást, a közrendet, védjék a határokat, és kitűnő oktatást, valamint egészségügyet tartsanak fent a polgáraik számára. Hogy szolgáltassanak azokban a szférákban, amelyeket mi már nem tudunk megszervezni. És hogy honnan van az államnak és a politikusoknak pénzük? Hát, nekik nincsen. Az ugyanis a mi, közös pénzünk, amit adó formájában fizetünk be – hogy abból legyen például jó oktatás és XXI. századi egészségügy. Vannak olyan országok – például Svájc –, ahol az emberek büszkék arra, hogy sokat adóznak, mert az adózás tulajdonképpen a civilizált létezés ára.

Az emberek nem mindig szólhattak bele, hogy kik költsék el – lehetőleg a javukra – a befizetett saját pénzüket. De a XIX. századtól szépen lassan elkezdett kialakulni az általános és titkos választójog fogalma. A polgári demokráciák egyik legnagyobb vívmánya ez: ideális esetben nem kell beleszólnunk a politikába, mert a politikusok a rájuk bízott munkát négy évig végezhetik.

De négyévente üt az igazság órája: ilyenkor megmérettetnek. Vajon jól csinálták-e a dolgukat? Jól sáfárkodtak-e a pénzünkkel, a bizalmunkkal? Vajon jól dolgoztak-e az érdekünkben? És ilyenkor erről döntünk, amikor elmegyünk választani.

Persze, dolgozhatunk civil szervezeteknek, szervezhetünk társadalmi munkákat, szerepet vállalhatunk a közéletben. De a legnagyobb hatású eszköz a kezünkben mégiscsak az, hogy miután latba vetettünk és jól átgondoltunk mindent, elfáradunk vasárnap a szavazókörbe, és öt perc alatt voksolunk. És hogy kire? Ez a legszebb az egészben: arra, aki/ami nekünk rokonszenves. Vagyis, akire és amire csak akarunk. De ha nem megyünk el szavazni, akkor nem sok jogunk van utána panaszkodni, hogy hát kérem szépen, micsoda közállapotok vannak… 

Két hét múlva azt láttam, hogy ismerősöm kigazolta a ház előtt az előkertet, és közölte velem, hogy vasárnap elmegy választani.

Kiemelt kép: Getty Images