Az Instagramon láttam, ahogy néhány nappal ezelőtt a pedagógussztrájkkal kapcsolatban gyönyörű hangon, népies motívumokkal tűzdelve énekelsz. Honnan származik a dal?
Dragomán György oldalán találkoztam először ezzel a dallal, követtem a vonatkozó hashtaget, és megszólított. Úgy éreztem, ez a minimum, hogy ily módon fejezzem ki a szolidaritásomat a pedagógusokkal. Viszonylag passzívan veszek részt a közösségi médiában, igyekszem hiteles és fontos tartalmakkal megtölteni az oldalaimat, és szeretném hangsúlyozni, kifejezetten elzárkózom a politikai megnyilvánulásoktól. Ennek a dalnak az acapella feléneklése és megosztása kizárólag a pedagógusok iránti együttérzésemről szólt, amit sokkal inkább egy közös ügynek tekintek, amit azóta, hogy az eszemet tudom, senkinek nem sikerült megoldania. Szomorú, hogy már 40 évvel ezelőtt is probléma volt, tudom mert ebben éltem, pedagóguscsaládban nőttem fel. Az édesanyám általános iskola felső tagozatában ének-magyar szakos tanár volt, most már nyugdíjas, (a szüleim elváltak), a nevelőapám is pedagógus, zenetörténetet tanított a Kaposvári Tanítóképző Főiskolán, másfelől a Kaposvári Zeneiskolában szolfézst és csellót oktatott. A nagypapám középiskolai tanár volt, illetve a nővérem is pedagógus lett, bár ő sajnos pályaelhagyó.
Milyen volt így felnőni, mennyire voltál tipikus „tanárgyerek”?
Az vagyok, teljesen! Kaposvári vagyok, és már van viszonyítási alapom, hogy mennyire más vidéken felnőni, mint Budapesten. A fővárosban több minden elérhető például kulturális szempontból, ezzel szemben vidéken kicsit korlátozottabbak a lehetőségek és lassabb folyású az élet (utóbbi nem feltétlenül probléma), ráadásul az én gyerekkoromban még internet sem volt. Pedagóguscsaládban felnőve őszintén elmondhatom, hogy abból a szempontból pokolian nehezen éltünk, hogy a szüleimnek állandóan másod-, harmadállást kellett vállalnia ahhoz, hogy normálisan megéljünk. A tanári fizetésből egyáltalán nem lehetett boldogulni már akkor sem, és ha belegondolsz, ennek már több évtizede…
azért tartom borzasztóan károsnak azokat a meggondolatlan kommenteket, véleményezéseket, tudatlan megnyilvánulásokat, amik arról szólnak, hogy „ja persze, mennek sztrájkolni, pedig nekik három hónap szabadságuk van”, mert a szüleim példájából tudom, hogy ez nem így van.
Azért, mert a gyerekeknek kitört a szünet, attól még a pedagógusoknak nem. Adminisztrálnak még hetekig, magántanulókat vizsgáztatnak, aztán a legtöbben nyáron táboroztatnak. Mielőtt a diák szeptember elején belép az iskolába, ők már szintén hetek óta értekezleten ülnek, előkészülnek, pótvizsgáztatnak, órarendet terveznek. Gyerekkoromból leginkább arra emlékszem, hogy édesanyám nem egyszer éjszakába nyúlóan görnyedt a javítandó dolgozatok fölé, vagy hogy gyöngybetűkkel írta a 35 darab év végi bizonyítványt. Irgalmatlan sok munkája volt abban, hogy mindig felkészült legyen és minden diákjára külön odafigyeljen. A feladatai sosem értek véget azzal, hogy hazaért a munkából. Nagyon sokat dolgozott azért, hogy valóban jó pedagógus legyen! Mostanában már kevésbé vagyok képben a tanári követelményekkel, de azt tudom, hogy a felsorolt nehézségeken túl még az adminisztráció is megnőtt.
Szerinted mi változott még?
Amennyire én látom, ebben a felgyorsult világban valóban sokkal több a picit problémásabb gyerek, aki valamilyen plusz foglalkozást, fejlesztést igényel. Ennek az oka az, hogy már komolyabbak az erre vonatkozó szűrések. Amíg régen elkönyveltek szimplán rossznak valakit, ma hamarabb felismerik, hogy inkább a differenciált oktatás a megoldás az esetleges lemaradásokra, tanulási nehézségekre. Ezek a diákok olyan plusz energiát követelnek meg egy pedagógustól, hogy komolyan csodálom a munkájukat! Alapvető probléma, hogy ez a szakma az alulfizetettség miatt sem csábító pálya a mai fiataloknak, évről évre kevesebb a tanár, az óvónő, és az a gond, hogy akik igazán hivatásszerűen választják ezt, még kevesebben vannak, mint ahányan el is végzik a főiskolát.
Az ott bizony mind mesekönyv!
Mindannyian, akik szülők vagyunk, azért remegünk, hogy jó kezekben legyenek a gyerekeink, ezért különösen fontos lenne ezt a pályát helyén kezelni, elismerni és megfelelően megfizetni. A túlterhelés és alacsony bérezés miatt iszonyúan nagy a fluktuáció, a nagyobbik lányom például ötödikes, de már a harmadik osztályfőnöke van… hozzáteszem igazán szerencsések vagyunk, mert zseniális a tanárnője, de nem mindenhol tudnak azonnal megfelelő megoldást találni a gyakran év közbeni felmondásokra. Emma egyébként speciális iskolába jár, ahol a pedagógusoknak a fentebb említett szakmai kihívásokon kívül még kb. szuperhős képességekkel is kell rendelkezniük.
Sajátos nevelési igényű gyereket tanítani külön kihívás és óriási felelősség! Amennyire én látom, egészen fantasztikus, amit nap mint nap kihoznak a gyerekekből, olyan eszköztárral és olyan hatalmas kreativitással rendelkeznek, ami ámulatra méltó, miközben az órák közti szünetek alatt sincs lehetőségük lazítani, mert folyamatos felügyeletet kell biztosítsanak a gyerekeknek. Erre jöttek még a bezárások alatt a digitális oktatás kihívásai. Szerintem, amit itt felsoroltam, csak a töredéke a mindennapi feladataiknak, elképzelni sem tudom, hogy jut idejük a privát életre, de hiszem, hogy a tanárok igazán megérdemelnék azt, hogy a fizetésükből minimum kényelmesen éljenek.
Offline vagy online olvasol szívesebben?
Nem vagyok az a típus aki nagyon pörög a Facebookon vagy az Instagramon, azt a kevéske szabadidőmet, ami van a mindennapi teendők mellett, kevésbé szeretném online kommenteléssel tölteni. Online inkább célirányosan, a számomra hitelesnek tartott oldalakon olvasok cikkeket, híreket, de azt is viszonylag keveset. Korán kelek, de korán is fekszem, mert néhány szerencsés emberrel ellentétben, 4-6 óránál több alvásra van szükségem. Elég görcsös tudok lenni abban, hogy a gyerekek dolgai mindig rendben legyenek, minden feladatot, teendőt megoldjunk, ez általában kitölti a napomat, nem ereszthetek le. Mindhárom gyerekem abban a korban van, amikor még nem elég, hogy este melléjük üljek az ágyra, hanem igénylik az összebújást, és ilyenkor előfordul, hogy őket ölelve én is bealszom… A minőségi időtöltéshez nálunk hozzátartozik a meseolvasás is, rengeteg gyerekkönyvünk van és minden ünnepkor tovább bővül a gyűjtemény. Borzasztóan fontosnak tartom az olvasás élményét! Elképesztően sokféle jó könyv van már fantasztikus illusztrációkkal, ami gazdagítja a vizuális kultúránkat, a gyerekek fantáziáját, szókincsét.
Az óvodás kisfiam, olyan szinten használja a hétköznapi életben az irodalmi kifejezéseket, hogy alig győzöm jegyzetelni az aranyköpéseit, ilyenkor érzem azt, hogy mennyire megéri minden ráfordított idő.
A férjemmel (Garas Dániel, operatőr – a szerk.) az a megállapodásunk, hogy ha belekezdünk egy könyvbe, akkor azt az viszi végig, aki elkezdte. Ennek megvan a maga előnye és hátránya is, nyilván sok száz oldalas Ruminiket meg Harry Pottert, nem egy este alatt fogyasztunk el, de azért az ilyen nagy mennyiségű hangos olvasás után eléggé kitikkad az ember. Nincs kényszer, együtt választunk olvasmányt, szeretjük a klasszikusokat is, a gyerekek például imádták a Lassiet. Gyakran ezerrel pörögnek otthon, de sokszor van olyan is, hogy benyitok a gyerekszobába – túl nagy a csend – és kiderül, hogy épp lapozgatják, nézegetik a könyveket, illetve a két nagyobbik már olvassa is.
Mikor szoktál te kikapcsolódni?
Hogy mikor van énidőm? Az olyan ajándék percekben, amikor a férjem olvassa az esti mesét, legutóbb például a János vitézt, amire teljesen rákattantak a gyerekek. 
Azokon az estéken, amikor már befejeztem mindent, ő olvasott, én meg csak ültem a konyhában, kényelmesen megvacsoráztam, és azt éreztem, istenem, milyen szerencse, ez a fél óra csend csak az enyém! Azt hiszem, az van velem, hogy nem is igazán tudok leállni, mert ha nincs tennivalóm, akkor csinálok magamnak, különben a tétlenség miatt bűntudatom van, és elkezdek szorongani. Tudom, butaság. Tavaly nyáron majdnem végig dolgoztam volna, ezért az egész nyarat betábláztam mindenféle izgalmas programokkal, több tábort választottam a gyerekeknek, mert akkor épp nem lett volna, aki vigyáz rájuk. Sajnos néhány nappal az olvasópróbák kezdete előtt közölték, hogy elhalasztják a bemutatót, akkor azonban már úgy volt, hogy a férjem a két kisebbik gyerekkel elutazik két hétre nyaralni. Ez már önmagában is sokkos állapotot okozott nekem, mert még sosem voltam ilyen sokáig távol a kicsiktől. Emma, a nagylányom ugyan itt maradt, de ő napközben táborozott és volt, hogy esténként a nagymamájánál aludt, tehát akkor ott, tavaly nyáron hirtelen rám szakadt egy csomó szabadidő. Úgy elkezdtem rettegni, és olyan rosszul voltam, nem aludtam, nem ettem, csak tébláboltam, aggódtam a gyerekekért – persze indokolatlanul…
Pár nap múlva felhívtak, lelkesen mesélték az élményeiket, és éreztem rajtuk, hogy tulajdonképpen nem is hiányzom nekik. Azt hiszem, ekkor kattant át bennem valami és úgy voltam vele, hogy tudod mit, tök jó, ez is egyfajta leválási folyamat, és onnantól kezdve elkezdtem elengedni.
Tudtam, hogy jó helyen vannak és tudatosan elkezdtem arra figyelni, hogy én is kipihenjem magam. Levetettem az összes olyan „anyuka kényszert”, hogy ha van egy pici szabadságom, akkor is inkább csináljak valamit. A gyerekeim születése óta először délután négykor bekapcsoltam a tévét, megnéztem egyedül egy egész filmet, és utána kivételesen nem főztem, hanem rendeltem a kaját! Kvázi végig otthon voltam, nem mentem sehova nyaralni, de elkezdtem magam kipihenni, és ez egy komoly tanulási folyamat volt számomra. Így vagyok az énidővel, most már kicsit könnyebb, folyamatosan gyakorlom az elengedést, hiszen már nem olyan kicsik a gyerekek, hogy minden pillanatban görnyedt háttal kell utánuk rohangálni a játszótéren, nehogy elessenek. Az ő önállóságukkal az enyém is fokozatosan növekszik.
Van segítséged?
Az elmúlt két évben a leállásokhoz képest szerencsére nagyon sok kollégám rengeteget dolgozott, ehhez képest az én összes munkám elmaradt. Igazi szabadidőm így sem volt, mert folyton intéztem a család ügyes-bajos dolgait, oviba-suliba, különórákra vittem a három gyereket, ha karantén volt, otthon tanultam velük, vezettem a háztartást stb., de anyukám segítsége mellett mindent magam oldottam meg. Az elmúlt időszakban viszont több felkérés is megtalált, és így már nem tudjuk levezényelni a napokat külső segítség nélkül.
Egyre többfelé olvasok arról, mennyire nem könnyű és nem normális, hogy az eleve két keresős családmodellre épülő életben mindent az apuka és az anyuka kell hogy megoldjon, még a gyerekek és a háztartás körül is.
Régen nagy, több generációs családban éltek az emberek és a nagyszülők, dédik besegítettek a teendőkben. Nálunk, bár nem együtt élünk, de szerencsére csodálatos nagymamák vannak, és azt látom, hogy annál jobb nincs is, mint egy kiegyensúlyozott nagymama-unoka kapcsolat. Szuper, hogy kölcsönösen tehermentesíteni tudjuk egymást, nem is tudom mihez kezdenék nélkülük! Hosszú idő után úgy érezhetem, most egy kicsit én jövök.
Szakmailag is újra belendülsz, több előadást is próbálsz. Hol láthatunk?
Jelenleg két bemutatón dolgozom. Az egyik egy kétszereplős dzsesszopera, amit Klem Viktorral játszunk majd Forgách Péter rendezésében, a Swing à la Django zenekar kíséretével. A darab bemutatója május 15-én lesz a Budapest Jazz Clubban. A szintén független PopUp produkcióval pedig egy kortárs magyar darabot próbálunk Telihay Péter rendezésében, a partnereim Bakonyi Alexa, Bandor Éva, Döbrösi Laura, Szalay Bence és a Punnany Massif zenekar egyik tagja, Felcser Máté. Május 4-én mutatjuk be a Patyolatban. Nagyon izgalmas kihívás mindegyik, a legtöbb kollégával még sosem dolgoztunk együtt. Májustól elvileg egy harmadik darabot is elkezdek próbálni, de ott már többször el kellett tolni a premier dátumát, ezért nem merek még konkrétumokat mondani. Ennyi különböző szakmai feladatom egyszerre már nagyon régen volt, izgatottan várom a következő időszakot!
Kiemelt kép: Smagpix, a cikkben szereplő képeket Balla Eszter bocsátotta rendelkezésünkre.
