„»Mintha azt mondanád, tessék, és odanyújtanál egy szelet sütit valakinek« – magyarázza a személyi edzőm, hogy mit csináljak a súlyzóval, pontosan milyen mozdulatot végezzek a karommal. Meg is mutatja, és láss csodát, megértem. Helyesen elvégzem a gyakorlatot, másnap pedig boldogan tapogatom a karizmaimat, mert kilenc hónapnyi edzés után már olyanjaim is vannak” – mesélem előző napi sikerélményemet értekezleten, amikor szóba kerülnek a szocializmus tornaórái, és meglep, hogy mennyi kollégának van elrettentő története, aminek következményei is vannak a jelenre nézve.

Messziről indultam

Ilyen kitartóan még sosem sportoltam, és nemcsak azért, mert sosem kellett még ennyit karcsúsodnom, hogy legalább nagyjából annyi kilogramm legyek, mint amikor „még éppen hogy formában voltam”, hanem azért is, mert ennyi idősen sikerült megtalálnom az igazit, mind a mozgásforma, mint az oktató tekintetében.
Pedig kerestem én hajthatatlan, csak hát messziről indultam. A nyolcvanas-kilencvenes évek közoktatása, az általános iskolai testnevelés órák ugyanis akár teljesen elvehették volna a kedvemet a mozgástól. Mindörökre.
„Amikor biciklizünk, rajtad látszik, hogy kitűnő tanuló vagy” – jegyezte meg körülbelül nyolcéves korunkban az akkori legjobb barátnőm. Már akkor tisztában voltam vele, hogy nem dicséretnek szánta. Inkább őszintén csodálkozhatott azon, hogy úgy ülök a sötétkék kemping biciklimen, mint majom a köszörűkövön. Mentségemre, akkoriban tanultam meg egyáltalán menni vele, a garázsban, hogy ne legyen közönség.
Addigra ugyanis számtalan megpróbáltatáson voltam túl az iskolában, és jobbnak láttam kempingem terén egyedül felzárkózni – a jelek szerint közepes sikerrel.
Már óvodai emlékeimből fel tudok idézni kínos sorversenyt vagy ügyességi gyakorlatot, de a java csak azután következett, hogy átléptem az iskola kapuját.
Abból a szempontból – valahol biztos – fontos lecke volt a testnevelésórai frusztráltság, hogy ez volt az egyetlen tanóra, ahol saját bőrömön érezhettem, mit érez Pisti matek-, Marika pedig mondjuk magyarórán, amikor fogalma nincs semmiről, és emiatt tanár-diák egységben nézik őket hülyének.
Első (!) osztályban mindig utoljára választottak be a kidobós csapatba, mert osztályom tagjai tudták, hogy velem semmire sem mennek, és ösztönösen jó is volt így nekik valamiben jobbnak mutatkozni, mint teljesítménykényszeres, eminens, amúgy valóban jó képességű társuk. Nem volt jó érzés megszégyenülten várni, hogy előbb-utóbb valamelyik kapitány kénytelen lesz inteni, hogy kullogjak közéjük.

Pupilla néni és a svédszekrény

Második osztályban már felmentéseket gyártattam a szüleimmel, napokon át könyörögve nekik, hogy ne kelljen kötelet másznom úgy, hogy mindenki engem néz, ám előtte senki el nem magyarázta, nem gyakorolta velem, hogy mégis mi a teendő.
Ötödikben kis híján belefulladtam a medencébe, mert a tanító néni el sem tudta képzelni, hogy ha a tízéves úszni nem tudót az osztálytársai beljebb húzzák, majd elengedik ott, ahol már nem ér le a láb a vízben, esetleg probléma is adódhat.
Hatodikban Pupilla néni a szekrényugrást egymás után tízszer ismételtette meg velem, miközben a tornateremben ülőknek méltatlankodott nagyokat nevetve, hogy hogyan lehetek ennyire elképesztően ügyetlen. Pupilla néni akkoriban már akkora volt egyébként, hogy ha esetleg valaha megpróbálta volna megmutatni, hogy mi a feladat, a súlya valószínűsíthetően visszarántotta volna a földre sikeres szekrényre érés esetén is.
Mivel a tornatermi órákra bárki bekószálhatott, akinek épp lyukasórája volt, így történhetett meg, hogy amikor még azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, több osztállyal fölöttem járó fiúk már megüzenték nekem, hogy helyes csaj lehetnék, csak sajnos az alakom nem jó.

A közoktatás akkoriban ugyanis semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy piros tornadresszben rohangáló kiskamasz lányokat tornaórán bámulhat bárki.

Kamaszos válaszom újabb felmentés-sorozat lett, havibajom hetivé vált akkoriban és ültem boldogan a kispadon.
Egyetlen helyettesítő tanárnő volt képes önbizalmat adni nekem, és kezembe adni a kulcsot a saját mozgásformám megtalálásához, és az az otthoni aerobic volt, először Esztergályos Cecília – igen, igen, bizony! – kazettájára.
Annyira akartam mozogni, hogy abban is „meglegyen a teljesítmény”, hogy meglegyen a penzum, hogy abban is jó lehessek…, hogy csak elkezdtem valahogy, de még véletlenül sem a fittség, a kondíció miatt – ezt a célt ugyanis elfelejtették megfogalmazni a tanítók.

Tanulság?

A középiskolai években férfi tanárom volt, és már az elején nyilvánvalóvá vált számára, hogy nem tud velem semmit sem kezdeni. Talán az volt az i-re a pont, amikor kislabdahajítás során a másfél méterre jobbra parkoló tanárkolléga autójának szélvédőjét sikerült eltalálnom.
Bár ez nem direkt történt, ám akkor már lázadtam is a rendszer ellen, tudtam, hogy nem normális, ha bemegyek az öltözőbe és a szagtól pszichésen leszek rosszul. Egy idő után nem voltam hajlandó semmilyen ügyességi és versenyfeladatra, és nem álltam be sorversenybe, labdajátékhoz sorakozóba. Mert tudtam, hogy ügyetlen leszek, és tudtam, hogy megalázó lesz – és sehogy sem fért a fejembe, hogy mégis mindez miért történik, mi a cél? Az ötvenes tanár úr akkor beszélgetést kezdeményezett velem, ami azelőtt még soha nem fordult elő tornatanár és köztem. Így tudhatta meg, hogy amúgy én otthon rendszeresen tornázom. És mivel hosszú pályafutása során talán nem én voltam az egyetlen jó tanuló, aki amúgy akar és kezelhető, valami csoda folytán elfogadott egy ajánlatot: attól kezdve önállóan a kisteremben edzettem, előtte pedig az udvaron futottam minden óráján. Még ma is érzem azt a megkönnyebbülést!
Több dologra biztos megtanítottak frusztráló tornaóráim és frusztráló tornatanáraim közoktatási éveim során, amiknek nyilván most is hasznát veszem: rá kellett jönnöm magamtól, el kellett fogadnom, hogy nem mindenben lehetek száz százalékosan jó, és ettől nem vagyok kevesebb, illetve, hogy ki kell állnom magamért, például a saját lelki egészségem érdekében. Hiszen ez utóbbi hogyan is jöhetett volna szóba akkoriban, ha a tornaórák még a testi jóllétről sem szóltak. De tény, hogy az életre neveltek.

Kiemelt kép: Getty Images