A férjed mesélte nekem, hogy az elmúlt évtizedek során egyszer jutott igazi válságba a házasságotok: amikor a Nem félünk a farkastólt rendezte itt a Centrál Színházban…

Az valóban nehéz időszak volt. Rojtosak voltak az idegeink. Rudolf Péterrel próbáltuk George és Martha történetét. Mindketten a szerepünk hatása alá kerültünk. Ő amúgy is mindent kipróbál, folyton új utakat keres, én más tempóban haladtam, kínlódtam, nehezen találtam az amúgy valóban elviselhetetlen asszony figuráját. Lassan megmérgezett minket a két szerep. Ahogy formálódtak a figurák, az ábrázolt házasság pokla a próbák poklává vált. Tamás pedig közénk szorult, Szkülla és Karübdisz közé. „Azért a Julinak adsz igazat, mert a feleséged?” –  kérdezte Péter. Én pedig Tamásnak ugrottam: „Engem cseszegetsz, mert a feleséged vagyok!” Aztán ezeket a színházi csatákat hazavittük magunkkal, és otthon folytattuk. Kegyetlen időszak volt, de szerencsére nagyon jó előadás lett belőle. Éreztük mi is, a közönségnek is tetszett, de Tamással utána három hétig nem szóltunk egymáshoz.

Régi nagy színésznők ilyen korukban már inkább csak bevonultak a színpadra, adták, amit a közönség elvárt, amiben a legnagyobb sikert aratták…

Én szeretem az embert próbáló feladatokat. Ha próbálok, elmegyek a falig, szeretek kockáztatni, sosem elégszem meg a sikeres félmegoldásokkal. Bár a színésztől nem csak a tragédia, egy vígjáték is komoly erőfeszítést igényel, fizikailag, érzelmileg, hang szempontjából egyaránt. Például Woody Allen Central Park Westje! Az emberek ki vannak éhezve az igényes vígjátékra, az önfeledt szórakozásra. Nagy az elvárás, de nagy az öröm is.

Terhes ez az elvárás, vagy esetleg újabb erő forrása?

Nem tudom… De azt tudom, hogy szükségem van erős érzelmek kifejezésére, hogy időnként sírjak, dühöngjek, különben belém szorulnak a nagy indulatok. Erre jó alkalom A nevem Mary Page Marlowe című darab, amit elsodort a járvány, de szerencsére ősszel visszahozzuk, jó lesz újra játszani. Meg jövő tavasszal talán lesz egy fontos Shakespeare szerepem is. Szóval nekem a színpad terápia is. Már gyerekkoromban azt gondoltam, a színjáték segít a lélek karbantartásában. Persze azt is élvezem, ha lubickolhatok egy szerepben, és nem kell megszakadnom. A jókedvű játék is gyógyít!

Azt mondod, arra kell a színpad, hogy kitombold magad? Az életben is ilyen felfokozott, magasfeszültségű vagy…

Már csak akkor, ha fölhúzom magam valamin. Már nem vagyok nagyon “felfokozott”, vagy mit mondasz…